Felelet*
|
Hommage à I. B.
| Ellátogatsz a legbelső szobába, |
| a szürke falak lobogását, |
| mintás csöndjét, susogását, parancsát. |
|
| beleolvadsz a figyelembe, mely |
| egyetlen csukott ajtajára irányúl. |
|
|
Kétéltű szörny
| Szorítsd magadhoz. Nem számít kit, |
| nem számít mit, utána úgyis |
|
| Eltaszítod úgyis, hogy azután |
| magadhoz ölelj bárkit-bármit, |
| kétéltű szörny, beteljesítve |
|
|
Kérdés*
| Hol járunk már az éden fáitól! |
| Világunk büszke madarának |
|
| lüktetés, csobogás eláll, |
| meghasadnak az evidenciák. |
|
|
Milyen felemás*
| Milyen felemás érzések közt élünk, |
| milyen sokféle vonzások között, |
| pedig zuhanunk, mint a kő |
| egyenesen és egyértelmüen. |
|
| Hányféle szégyen és képzelt dicsőség |
| hálójában evickélünk, pedig |
| napra kellene teregetnünk |
| mindazt, mi rejteni való. |
|
| megkésve értjük meg, hogy a |
| szemek homálya pontosabb lehet |
| a lámpafénynél, és milyen |
|
|
Ahogyan csak*
| Esti mise, téli vecsernye, |
| miként a hó hallgat a meglepett |
| fák alján, ahogyan csupán |
| téli égbolt erős, szilárd, |
| úgy vérzenek jók, rosszak együtt, |
| bárányok, füvek, farkasok |
| halálunk monstranciájában. |
|
Mégis nehéz*
| mért hagytál itt, ebben a sivatagban? |
|
| Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, |
| és mindent mégis oly kíváncsian |
| szemlélgetek? |
Tudod, hogy hány kisértés, |
| a semmi és üresség késdobáló |
| hány és hány pokla leskel itt reám? |
|
| Persze, a ruhák fodrát leeresztik, |
|
| Persze, persze, a feledés, az elmulás – |
| de hol is hagytam abba? – |
| mégis nehéz, anya, mégis nehéz. |
|
|
Ez lesz*
| Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, |
| békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, |
| mindennél egyszerűbb csend, ez lesz. |
|
Kezed, kezem*
| Anya, a te kezedet örököltem, |
| de királyságom, tudom, nem kivánod. |
|
| odahagyom a kéretlen hatalmat. |
|
| Itt a kezed. Ki vagyok fosztva. |
| Újra semmim sincs, édesanyám. |
|
|
József Attila*
| teszünk azzal valamit is, |
| hogy a füvek zöldellő erejébe |
| visszahelyezzük a halottat? |
|
Igen, a lomb*
| és te úgy függsz e televény |
| előterében, akár egy gyümölcs. |
|
| Holott ember vagy, holott ember voltál, |
|
|
Én nem számítok*
| Hogy elkárhoztam, nem számítok többé, |
| visszatalálnom, mint a porszem, |
| a szentély fönntartott s az asztal |
| kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve |
| a menyasszony vállára űlhetek |
| és a vőfély vállára telepűlve |
| ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok |
|
Telehold*
| és olyanféle lágysággal ahogy |
| csak a viszontlátás zokogó öröme |
| ráz egybe és mos egybe olykor-olykor |
| két összeérő arcot, fölnagyúlt, |
| boldogságtól ödémás kézfejet. |
|
Bölcső és nem koporsó*
| Elnézlek, mint egy gyermek és |
| te megijedsz e pillantástól. |
|
| egy gyermek szemei, kivált |
| Isten esendő fényeit kioltják. |
|
| Ilyenkor csönd van, éjszaka, |
| neked azonban nem kellene félned, |
| gyerekkorom teneked bölcső |
|
|
Elég*
| A teremtés bármilyen széles, |
| Innét odáig. Kő, fa, ház. |
| Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem. |
|
| És mégis olykor belép valaki |
| és ami van, hirtelenűl kitárúl. |
| Elég egy arc látványa, egy jelenlét, |
| s a tapéták vérezni kezdenek. |
|
| Elég, igen, egy kéz elég amint |
| megkeveri a kávét, vagy ahogy |
| „visszavonúl a bemutatkozásból”, |
| elég, hogy elfeledjük a helyet, |
| a levegőtlen ablaksort, igen, |
| hogy visszatérve éjszaka szobánkba |
| elfogadjuk az elfogadhatatlant. |
|
|
Egyenes labirintus*
| Milyen lesz az a visszaröpülés, |
| amiről csak hasonlatok beszélnek, |
| olyanfélék, hogy oltár, szentély, |
| kézfogás, visszatérés, ölelés, |
| fűben, fák alatt megterített asztal, |
| hol nincs első és nincs utolsó vendég, |
| végül is milyen lesz, milyen lesz |
| e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, |
| visszahullás a fókusz lángoló |
| közös fészkébe? – nem tudom, |
| és mégis, hogyha valamit tudok, |
| hát ezt tudom, e forró folyosót, |
| e nyílegyenes labirintust, melyben |
| mind tömöttebb és mind tömöttebb |
| és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. |
|
Egyetlen olvasmányom*
| Az istenek színevesztett szalónját, |
| a törtkarú székekre helyezett |
| a lombok meg a zápor és a szél |
| az istenek és köztünk ernyedő |
|
|