Egy titok margójára*
Takard le jól, mit elkövettél, |
és élj utána szabadon, akár |
egy sikeres merénylő. Tetted |
kendő alatt, nélküled is megél, |
majd túlnő rajtad, meghalad, |
alig először, később azután |
gyereksirásként, mint a végitélet, |
mikor a bárány elkiáltja magát. |
|
Hasonlat*
amennyire csak számok tudnak valakit |
kézreadni és idegenné tenni, |
olyan mély a mi elhagyatottságunk. |
|
Van Gogh imája*
Madarak, nap és megint madarak. |
|
a sárga vályogfal ragyog, |
s a kert alól, a fákon át, |
mint gyertyasor, az ablakok; |
|
hol én is laktam, s nem lakom, |
a ház, hol éltem, és nem élek, |
Istenem, betakartál régen. |
|
|
Minden lélekzetvétel
Minden lélekzetvétel megsebez, |
és leterít valahány szívverés. |
Különös, hogy a tenger halhatatlan, |
holott minden hulláma végitélet. |
|
Hogyan is igazítja sorsát, |
az öröklétet, Isten, a teremtés |
mindörökre veszendő mezejében? |
|
Mint a füvek lemondó élete, |
mint a halandók egy-egy szívütése, |
olyan lehet végülis a dicsőség, |
Isten nyugalmas boldogsága. |
|
|
A többi kegyelem*
Így éltem. Hogy halok meg? |
|
A föld elárúl. Magához ölel. |
|
|
De ez se*
végigzúdul arcodon-arcomon. |
|
váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl. |
|
|
Rongyaidban és kitakarva*
Nővéremnek
Akár egy gyönyörű egészet, |
mint egy siralmas töredéket, |
oldalvást, föntről-lefele, |
rongyaidban és kitakarva. |
|
Nincs több*
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, |
az a bizonyos merev tekintet, |
mely szigorú, akár a nap, |
a vágóhidak s a földi királyok |
színehagyott, szomorú méltóságát. |
|
méltóak észrevenni a halált |
és a virágok átöltözködését. |
|
a világ minden bánatát, és egyedűl |
ők tudják elhallgatni Isten titkát |
szemközt a lincselő tömeggel. |
|
|
|