Egy titok margójára*
| Takard le jól, mit elkövettél, |
| és élj utána szabadon, akár |
| egy sikeres merénylő. Tetted |
| kendő alatt, nélküled is megél, |
| majd túlnő rajtad, meghalad, |
| alig először, később azután |
| gyereksirásként, mint a végitélet, |
| mikor a bárány elkiáltja magát. |
|
Hasonlat*
| amennyire csak számok tudnak valakit |
| kézreadni és idegenné tenni, |
| olyan mély a mi elhagyatottságunk. |
|
Van Gogh imája*
| Madarak, nap és megint madarak. |
|
| a sárga vályogfal ragyog, |
| s a kert alól, a fákon át, |
| mint gyertyasor, az ablakok; |
|
| hol én is laktam, s nem lakom, |
| a ház, hol éltem, és nem élek, |
| Istenem, betakartál régen. |
|
|
Minden lélekzetvétel
| Minden lélekzetvétel megsebez, |
| és leterít valahány szívverés. |
| Különös, hogy a tenger halhatatlan, |
| holott minden hulláma végitélet. |
|
| Hogyan is igazítja sorsát, |
| az öröklétet, Isten, a teremtés |
| mindörökre veszendő mezejében? |
|
| Mint a füvek lemondó élete, |
| mint a halandók egy-egy szívütése, |
| olyan lehet végülis a dicsőség, |
| Isten nyugalmas boldogsága. |
|
|
A többi kegyelem*
| Így éltem. Hogy halok meg? |
|
| A föld elárúl. Magához ölel. |
|
|
De ez se*
| végigzúdul arcodon-arcomon. |
|
| váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl. |
|
|
Rongyaidban és kitakarva*
|
Nővéremnek
| Akár egy gyönyörű egészet, |
| mint egy siralmas töredéket, |
| oldalvást, föntről-lefele, |
| rongyaidban és kitakarva. |
|
Nincs több*
| Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, |
| az a bizonyos merev tekintet, |
| mely szigorú, akár a nap, |
| a vágóhidak s a földi királyok |
| színehagyott, szomorú méltóságát. |
|
| méltóak észrevenni a halált |
| és a virágok átöltözködését. |
|
| a világ minden bánatát, és egyedűl |
| ők tudják elhallgatni Isten titkát |
| szemközt a lincselő tömeggel. |
|
|
|