Amiként kezdtem*
| Amiként kezdtem, végig az maradtam. |
| Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. |
| Mint a fegyenc, ki visszatérve |
| falujába, továbbra is csak hallgat, |
| szótlanul űl pohár bora előtt. |
|
Juttának*
| Veled együtt és velem együtt |
| az idő minden ütése-kopása |
| abban a végső feledésben, |
| amit az Atya küld majd a világra. |
|
| Egy magányos farkas jött le a faluba. |
|
| Milyen nap is van ma? Úgy élek, |
| „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával |
| vagyunk mi verve emberek.” |
| Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. |
| Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, |
| és megpróbálom feléd fordítani a fejemet. |
|
|
Azt hiszem*
| Azt hiszem, hogy szeretlek; |
| lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. |
| mégis oly súlyos buckákat emel |
|
| Ilyenkor ágyba bújva félek, |
| mint a természet éjfél idején, |
| hangtalanúl és jelzés nélkűl. |
|
| újra hiszem, hogy összetartozunk, |
| hogy kezemet kezedbe tettem. |
|
|
Mielőtt*
| A jövőről nem sokat tudok, |
| de a végítéletet magam előtt látom. |
| mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. |
|
| A sokaságban senki se keresi egymást. |
| Az Atya, mint egy szálkát |
| s az angyalok, a mennyek állatai |
| fölütik a világ utolsó lapját. |
|
| Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: |
| nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben |
| sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert, |
| mielőtt asztalhoz ülnénk. |
|
|
Egy szép napon
| Mindíg az elhányt bádogkanalat, |
| a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, |
| remélve, hogy egy szép napon |
| elönt a sírás, visszafogad szeliden |
| borostyán csöndje, susogása. |
|
|
Monstrancia*
| a fiatal intézeti lányok, |
| a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek |
|
Háromszínű lobogó*
| kik eltévedve, most nagy és puha |
|
S a harmadik? A harmadik szine – |
|
| Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm! |
|
|
A mélypont ünnepélye*
| a lemenő nap szálkamezejében, |
|
| csukott szemmel megállani |
| mindíg akad egy utolsó legyintés, |
| egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? |
|
| nyugodt szívvel belesimúlni |
| az álomba, mely túlcsap a gyerekkor |
| marék vízként arcához emeli? |
|
|
Majd elnézem*
| Majd elnézem ahogy a víz csorog, |
| a tétova és gyöngéd utakat, |
| a fájdalom és véletlen közös |
| betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – |
| halott köveken, élő arcokon – |
|
|
A hóhér szobája*
| Szalonnaszag. Muskátliszag. |
| Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából. |
|
| Milyen más a vesztőhely illata, |
| és a bárány, amikor értejönnek. |
|
|
Példabeszéd*
| A szúró meleg kocka alján, |
| hol ég és föld beroskad, megszünik, |
| s akár a moslék egybehuppan |
| itt lelhetjük meg, egyesegyedűl, |
| amit anyánk örökre elveszített. |
|
|