Amiként kezdtem*
Amiként kezdtem, végig az maradtam. |
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. |
Mint a fegyenc, ki visszatérve |
falujába, továbbra is csak hallgat, |
szótlanul űl pohár bora előtt. |
|
Juttának*
Veled együtt és velem együtt |
az idő minden ütése-kopása |
abban a végső feledésben, |
amit az Atya küld majd a világra. |
|
Egy magányos farkas jött le a faluba. |
|
Milyen nap is van ma? Úgy élek, |
„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával |
vagyunk mi verve emberek.” |
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. |
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, |
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet. |
|
|
Azt hiszem*
Azt hiszem, hogy szeretlek; |
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. |
mégis oly súlyos buckákat emel |
|
Ilyenkor ágyba bújva félek, |
mint a természet éjfél idején, |
hangtalanúl és jelzés nélkűl. |
|
újra hiszem, hogy összetartozunk, |
hogy kezemet kezedbe tettem. |
|
|
Mielőtt*
A jövőről nem sokat tudok, |
de a végítéletet magam előtt látom. |
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. |
|
A sokaságban senki se keresi egymást. |
Az Atya, mint egy szálkát |
s az angyalok, a mennyek állatai |
fölütik a világ utolsó lapját. |
|
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: |
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben |
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert, |
mielőtt asztalhoz ülnénk. |
|
|
Egy szép napon
Mindíg az elhányt bádogkanalat, |
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, |
remélve, hogy egy szép napon |
elönt a sírás, visszafogad szeliden |
borostyán csöndje, susogása. |
|
|
Monstrancia*
a fiatal intézeti lányok, |
a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek |
|
Háromszínű lobogó*
kik eltévedve, most nagy és puha |
S a harmadik? A harmadik szine – |
|
Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm! |
|
|
A mélypont ünnepélye*
a lemenő nap szálkamezejében, |
|
csukott szemmel megállani |
mindíg akad egy utolsó legyintés, |
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? |
|
nyugodt szívvel belesimúlni |
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor |
marék vízként arcához emeli? |
|
|
Majd elnézem*
Majd elnézem ahogy a víz csorog, |
a tétova és gyöngéd utakat, |
a fájdalom és véletlen közös |
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – |
halott köveken, élő arcokon – |
|
|
A hóhér szobája*
Szalonnaszag. Muskátliszag. |
Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából. |
|
Milyen más a vesztőhely illata, |
és a bárány, amikor értejönnek. |
|
|
Példabeszéd*
A szúró meleg kocka alján, |
hol ég és föld beroskad, megszünik, |
s akár a moslék egybehuppan |
itt lelhetjük meg, egyesegyedűl, |
amit anyánk örökre elveszített. |
|
|