Szálkák

1971–1972

 

 

 

 

Monstrancia

 

 

 

 

Amiként kezdtem*

Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.

 

 

 

Juttának*

 

Levél

Veled együtt és velem együtt
az idő minden ütése-kopása
és erőssége hó alá kerűl
abban a végső feledésben,
amit az Atya küld majd a világra.
 

Január

A tél növekszik.
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
 

Naplórészlet

Milyen nap is van ma? Úgy élek,
Hogy össze-összezavarom
Az idő menetrendjét.
„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával
– tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

 

 

 

Azt hiszem*

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

 

 

 

Mielőtt*

A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.

 

 

 

Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindíg,
mindíg is hazavágytam.

 

 

 

Monstrancia*

Elsüppedek a hóesésben,
eltűntem, eltünök
a fiatal intézeti lányok,
ligetek, fák,
első játszótársaim,
a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek
áhítatos szemléletében.

 

 

 

Háromszínű lobogó*

Első szine? Akár a rab
ítélethirdetéskor.
A második? Mint katonák,
kik eltévedve, most nagy és puha
csomókban hullanak alá.
S a harmadik? A harmadik szine –
te vagy.
Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!

 

 

 

A mélypont ünnepélye*

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?

 

 

 

Majd elnézem*

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –
halott köveken, élő arcokon –
elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.

 

 

 

A hóhér szobája*

Szalonnaszag. Muskátliszag.
Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából.
A tenger Istené,
s az ablak csukva van.
Milyen más a vesztőhely illata,
és a bárány, amikor értejönnek.

 

 

 

Példabeszéd*

A szúró meleg kocka alján,
hol ég és föld beroskad, megszünik,
s akár a moslék egybehuppan
tér és idő, ott, ebben a
tűző ganajban, egyedűl
itt lelhetjük meg, egyesegyedűl,
amit anyánk örökre elveszített.

 

 

 

Vesztőhely télen

 

 

 

 

Kőfal és ünnepély*

Hommage à Robert Wilson

 
A késszurás mozdulata, s a kéz
boldogtalan stációi után?
A félbeszakadt dallamok,
a csapzott ünnepélyek és
az összekuszált csillár fényein túl?
A fal előtt? A fal után?
Mi történik, mi is történik
minden tettünk boldogtalan
és irtóztató ideje alatt?

 

 

 

Halálod és halálom*

Majd elaltat a dudolás,
a korasötét éjszaka
anyatejnél is szelidebb
figyelme és odaadása.
Mert ő a kifosztott kebel.
A dajka, aki kivüláll.
Az idegen, ki hazatévedt.
Majd elaltat az örök dudolás.

 

 

 

Bűn és bűnhődés*

Sheryl Suttonnak

 
A befalazott képzelet
még egyre ismételgeti –
A pillanat villanyszék trónusán
még ott az arc,
sziklába mártott nyakszirt,
gyönyörű kéz –
pórusos jelenléted.
Még tart a nyár.
Ereszd le jogarod, királynő.

 

 

 

Örökmozgó*

A világbank elektromos szivében
az örökmozgó föl-lejár,
mint egy tükör,
mint egy koporsó,
mozgókép, vitrin, üveghintó,
akár egy óriási mécses,
holtfáradt, óriás kisértet.

 

 

 

Metronóm*

Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten igéretét.

 

 

 

Vacsora*

Ismeritek a megteritett asztalt,
„a kihűlt tálak közeit”,
jól tudjátok mindannyian a leckét,
mire gyűltetek össze hát?

 

 

 

Intelem*

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.
Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.
Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.
Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

 

 

 

Vesztőhely télen*

Kit fölvezetnek?
Kik fölvezetik?
Vágóhíd vagy vesztőhely?
Ki és kit öl? Ember öl állatot
vagy állat embert?
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána?
S a hó, a téli hó? Talán
száműzött tenger, Isten hallgatása.
 
Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.
Nem tudom.
Nem tudom.
Nem tudom.
 
Nem tudom.
 
Nem tudom.

 

 

 

Egy titok margójára

 

 

 

 

Egy titok margójára*

Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

 

 

 

Hasonlat*

Kulcs elkallódni,
zár bezárúlni,
cipő megállni,
amennyire csak számok tudnak valakit
kézreadni és idegenné tenni,
olyan mély a mi elhagyatottságunk.

 

 

 

Van Gogh imája*

Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.

 

 

 

Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végitélet.
Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?
Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.

 

 

 

A többi kegyelem*

A félelem s az álom
volt apám és anyám.
A folyosó meg a
kitáruló vidék.
Így éltem. Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?
A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.

 

 

 

De ez se*

Téren-időn túl, utóljára
a tiszta akadály.
A matatás,
veszkődés egy zsinórral,
korttyal,
falattal, mely lezúdul,
végigzúdul arcodon-arcomon.
Aztán az égi nap kerek
gyönyörűsége melegen,
váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl.
De ez se végleges.

 

 

 

Rongyaidban és kitakarva*

Nővéremnek

 
Akár egy gyönyörű egészet,
mint egy siralmas töredéket,
nézlek, elnézlek,
oldalvást, föntről-lefele,
rongyaidban és kitakarva.

 

 

 

Nincs több*

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak s a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.

 

 

 

Minden időben

 

 

 

 

Találkozások*

Szilágyi Júliának

 
Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!

 

 

 

A pokol hetedik köre*

A pokol első, második,
harmadik, negyedik köre,
majd az ötödik, hatodik
és végül is a legutolsó.
Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbülve elaludjak végre,
hiszen itt is jelen vagy.

 

 

 

Címerem*

A kegyelem és öröm együtt ért
azzal, amit nyomoruságnak
neveznek általában.
Szög és olaj lehetne címerem,
mit írhatnék azonban szövegéül?
Talán azt, hogy mindent megértek,
felhők futását és disznók fejét
rálapúlva a préskemény palánkra.
De ez is mit jelent?
Nekünk magunknak muszáj végül is
a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk
a mondatot.

 

 

 

Egy életen keresztűl*

Sógorom emlékezetére

 
 

1

Mi törjük el, repesztjük ketté,
mi egyedűl és mi magunk
azt, ami egy és oszthatatlan.
 

2

Utána azután
egy hosszú-hosszú életen keresztűl
próbáljuk vakon, süketen, hiába
összefércelni a világ
makulátlan és eredendő szövetét.
 

3

Gyerekkorunkban meg kellene halnunk,
tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
de tovább élünk, foltozgatva és
tóldozgatva a jóvátehetetlent.
 

4

Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe
és utóljára.

 

 

 

Most*

Az újszülöttek lucskos és
a haldoklók tűznehéz ingét
viseltem.
Most fölvezetnek.
Ez is beletartozik
ámulatomba és döbbenetembe.
Engedelmesen
utóljára még megkapaszkodom,
rátok testálva koppanásomat.

 

 

 

Vonzások közt*

Vonzások közt, de hivás nélkűl,
elég lehet az égboltnak talán,
de nem annak a nyomorúltnak,
ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva
hideggel, hővel, méterekkel küszködik.
Mert hogyan is lehetnék élőbb
a teljes égboltnál, ha nem
a hidegért, a hőért, és a
megalázó méterekért.

 

 

 

Kiért, miért

Kiért, miért,
világok, közöljétek!
Az eltaposott fűben olvasok
és rongycsomók közt keresgélek.
Világok, csupa félelem
és csupa alázat vagyok.

 

 

 

Én gyenge voltam

Én gyenge voltam, kevés voltam,
nekem egyedűl az maradt,
hogy üdvödet szemmel kövessem.

 

 

 

A tékozló fiú keresése*

Itt lakott kétségtelenűl.
Látod? Látom.
A mi fiúnk.
Űlj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig indúljunk haza.

 

 

 

Marhabélyeg*

 

1

Nincs az a marhabélyeg,
mit meg ne érdemelnék.
Jó lesz átlépnem a halál
fehérre meszelt küszöbét.
Minden jó, amit megérdemeltünk.
 

2

A világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csurom vér vagyok.

 

 

 

Fokról-fokra

 

 

 

 

Az ember itt*

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.
Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

 

 

 

Omega*

Összeomlásunk mindent befalaz
egy pillanatra és örökre.
A vánkos keményebb lesz, mint a szikla
és testünk szemétdombnál súlyosabb.
Ezért élünk. Valamiképpen
ezért születünk a világra.

 

 

 

Baleset

Madarak vérzik be a mennyet,
cigányok és gyerekek léptei
lyuggatják át a szerenádnál szűzibb
kemény havat. De ez a szép, ez a
gyönyörűségen ejtett
örökös baleset.

 

 

 

Bár színem fekete*

Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban.

 

 

 

Fokról-fokra

Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófuvás után
lecsillapúl, hazatalál,
valahogy úgy alakúl, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.

 

 

 

Felelet

 

 

 

 

Felelet*

Hommage à I. B.

 
Ellátogatsz a legbelső szobába,
hallgatsz és hallgatod
a szürke falak lobogását,
mintás csöndjét, susogását, parancsát.
Letérdelsz
egy szigorú szózatra és
beleolvadsz a figyelembe, mely
mindenünnen az ünnepély
egyetlen csukott ajtajára irányúl.
Holott
veled vagyunk
továbbra, változatlanúl.

 

 

 

Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, utána úgyis
eltaszítod magadtól.
Eltaszítod úgyis, hogy azután
magadhoz ölelj bárkit-bármit,
kétéltű szörny, beteljesítve
bukásod fokozatait.

 

 

 

Kérdés*

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.
Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.
Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

 

 

 

Milyen felemás*

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

 

 

 

Ahogyan csak*

Esti mise, téli vecsernye,
éjféli Úrfölmutatás,
miként a hó hallgat a meglepett
fák alján, ahogyan csupán
téli égbolt erős, szilárd,
úgy vérzenek jók, rosszak együtt,
bárányok, füvek, farkasok
halálunk monstranciájában.

 

 

 

Mégis nehéz*

Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kíváncsian
szemlélgetek?
szemlélgetek? Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmulás –
de hol is hagytam abba? –
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

 

 

 

Ez lesz*

Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

 

 

 

Kezed, kezem*

Hová rejtsem kezeimet?
Anya, a te kezedet örököltem,
de királyságom, tudom, nem kivánod.
Lemondok hát,
leköszönök a trónról,
odahagyom a kéretlen hatalmat.
Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.
Újra semmim sincs, édesanyám.

 

 

 

József Attila*

Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomoruságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?

 

 

 

Igen, a lomb*

Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.
Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.

 

 

 

Én nem számítok*

Hogy elkárhoztam, nem számítok többé,
azóta végre könnyü lett
visszatalálnom, mint a porszem,
a szentély fönntartott s az asztal
kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve
a menyasszony vállára űlhetek
és a vőfély vállára telepűlve
ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok
vagy egy redő előterében
árnyékká változom.

 

 

 

Telehold*

Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.

 

 

 

Bölcső és nem koporsó*

Elnézlek, mint egy gyermek és
te megijedsz e pillantástól.
Fenyegetők
egy gyermek szemei, kivált
lámpaoltáskor, amikor
Isten esendő fényeit kioltják.
Ilyenkor csönd van, éjszaka,
neked azonban nem kellene félned,
gyerekkorom teneked bölcső
és nem koporsó.

 

 

 

Elég*

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonúl a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

 

 

 

Egyenes labirintus*

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

 

 

 

Egyetlen olvasmányom*

Az istenek színevesztett szalónját,
a fakó űlőkékre és
a törtkarú székekre helyezett
gesztusokat,
a lombok meg a zápor és a szél
együttesét,
az istenek és köztünk ernyedő
fonal irányát olvasom,
a megoldás becsvágya és
kényszere nélkűl,
mint legelső
és legutolsó,
egyetlen olvasmányomat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]