Amiként kezdtem*
| Amiként kezdtem, végig az maradtam. |
| Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. |
| Mint a fegyenc, ki visszatérve |
| falujába, továbbra is csak hallgat, |
| szótlanul űl pohár bora előtt. |
|
Juttának*
| Veled együtt és velem együtt |
| az idő minden ütése-kopása |
| abban a végső feledésben, |
| amit az Atya küld majd a világra. |
|
| Egy magányos farkas jött le a faluba. |
|
| Milyen nap is van ma? Úgy élek, |
| „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával |
| vagyunk mi verve emberek.” |
| Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. |
| Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, |
| és megpróbálom feléd fordítani a fejemet. |
|
|
Azt hiszem*
| Azt hiszem, hogy szeretlek; |
| lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. |
| mégis oly súlyos buckákat emel |
|
| Ilyenkor ágyba bújva félek, |
| mint a természet éjfél idején, |
| hangtalanúl és jelzés nélkűl. |
|
| újra hiszem, hogy összetartozunk, |
| hogy kezemet kezedbe tettem. |
|
|
Mielőtt*
| A jövőről nem sokat tudok, |
| de a végítéletet magam előtt látom. |
| mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. |
|
| A sokaságban senki se keresi egymást. |
| Az Atya, mint egy szálkát |
| s az angyalok, a mennyek állatai |
| fölütik a világ utolsó lapját. |
|
| Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: |
| nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben |
| sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert, |
| mielőtt asztalhoz ülnénk. |
|
|
Egy szép napon
| Mindíg az elhányt bádogkanalat, |
| a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, |
| remélve, hogy egy szép napon |
| elönt a sírás, visszafogad szeliden |
| borostyán csöndje, susogása. |
|
|
Monstrancia*
| a fiatal intézeti lányok, |
| a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek |
|
Háromszínű lobogó*
| kik eltévedve, most nagy és puha |
|
S a harmadik? A harmadik szine – |
|
| Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm! |
|
|
A mélypont ünnepélye*
| a lemenő nap szálkamezejében, |
|
| csukott szemmel megállani |
| mindíg akad egy utolsó legyintés, |
| egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? |
|
| nyugodt szívvel belesimúlni |
| az álomba, mely túlcsap a gyerekkor |
| marék vízként arcához emeli? |
|
|
Majd elnézem*
| Majd elnézem ahogy a víz csorog, |
| a tétova és gyöngéd utakat, |
| a fájdalom és véletlen közös |
| betűvetését, hosszú-hosszú rajzait – |
| halott köveken, élő arcokon – |
|
|
A hóhér szobája*
| Szalonnaszag. Muskátliszag. |
| Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából. |
|
| Milyen más a vesztőhely illata, |
| és a bárány, amikor értejönnek. |
|
|
Példabeszéd*
| A szúró meleg kocka alján, |
| hol ég és föld beroskad, megszünik, |
| s akár a moslék egybehuppan |
| itt lelhetjük meg, egyesegyedűl, |
| amit anyánk örökre elveszített. |
|
Kőfal és ünnepély*
|
Hommage à Robert Wilson
| A késszurás mozdulata, s a kéz |
| boldogtalan stációi után? |
|
| az összekuszált csillár fényein túl? |
|
| Mi történik, mi is történik |
| minden tettünk boldogtalan |
| és irtóztató ideje alatt? |
|
|
Halálod és halálom*
| Mert ő a kifosztott kebel. |
| Az idegen, ki hazatévedt. |
|
| Majd elaltat az örök dudolás. |
|
|
Bűn és bűnhődés*
|
Sheryl Suttonnak
| A pillanat villanyszék trónusán |
| sziklába mártott nyakszirt, |
|
| Ereszd le jogarod, királynő. |
|
|
Örökmozgó*
| A világbank elektromos szivében |
| mozgókép, vitrin, üveghintó, |
| holtfáradt, óriás kisértet. |
|
Metronóm*
| a szálkák mozdulatlan jelenét, |
| ösvények és tisztások csöndjét, |
|
Vacsora*
| Ismeritek a megteritett asztalt, |
| jól tudjátok mindannyian a leckét, |
| mire gyűltetek össze hát? |
|
Intelem*
| Ne a lélekzetvételt. A zihálást. |
| Ne a nászasztalt. A lehulló |
| maradékot, hideget, árnyakat. |
| Ne a mozdulatot. A kapkodást. |
| A kampó csöndjét, azt jegyezd. |
|
| Arra figyelj, amire városod, |
| az örök város máig is figyel: |
| élő és halott polgáraival. |
|
| Akkor talán még napjaidban |
| hírt adnod itt egyedűl érdemes. |
|
| akkor talán nem jártál itt hiába. |
|
|
Vesztőhely télen*
| Ki és kit öl? Ember öl állatot |
| S a zuhanás, a félreérthetetlen, |
| száműzött tenger, Isten hallgatása. |
| Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk. |
|
|
|
|
Egy titok margójára*
| Takard le jól, mit elkövettél, |
| és élj utána szabadon, akár |
| egy sikeres merénylő. Tetted |
| kendő alatt, nélküled is megél, |
| majd túlnő rajtad, meghalad, |
| alig először, később azután |
| gyereksirásként, mint a végitélet, |
| mikor a bárány elkiáltja magát. |
|
Hasonlat*
| amennyire csak számok tudnak valakit |
| kézreadni és idegenné tenni, |
| olyan mély a mi elhagyatottságunk. |
|
Van Gogh imája*
| Madarak, nap és megint madarak. |
|
| a sárga vályogfal ragyog, |
| s a kert alól, a fákon át, |
| mint gyertyasor, az ablakok; |
|
| hol én is laktam, s nem lakom, |
| a ház, hol éltem, és nem élek, |
| Istenem, betakartál régen. |
|
|
Minden lélekzetvétel
| Minden lélekzetvétel megsebez, |
| és leterít valahány szívverés. |
| Különös, hogy a tenger halhatatlan, |
| holott minden hulláma végitélet. |
|
| Hogyan is igazítja sorsát, |
| az öröklétet, Isten, a teremtés |
| mindörökre veszendő mezejében? |
|
| Mint a füvek lemondó élete, |
| mint a halandók egy-egy szívütése, |
| olyan lehet végülis a dicsőség, |
| Isten nyugalmas boldogsága. |
|
|
A többi kegyelem*
| Így éltem. Hogy halok meg? |
|
| A föld elárúl. Magához ölel. |
|
|
De ez se*
| végigzúdul arcodon-arcomon. |
|
| váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl. |
|
|
Rongyaidban és kitakarva*
|
Nővéremnek
| Akár egy gyönyörű egészet, |
| mint egy siralmas töredéket, |
| oldalvást, föntről-lefele, |
| rongyaidban és kitakarva. |
|
Nincs több*
| Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, |
| az a bizonyos merev tekintet, |
| mely szigorú, akár a nap, |
| a vágóhidak s a földi királyok |
| színehagyott, szomorú méltóságát. |
|
| méltóak észrevenni a halált |
| és a virágok átöltözködését. |
|
| a világ minden bánatát, és egyedűl |
| ők tudják elhallgatni Isten titkát |
| szemközt a lincselő tömeggel. |
|
|
Találkozások*
|
Szilágyi Júliának
| Hányféle találkozás, Istenem, |
| együttlét, különválás, búcsuzás! |
| Hullám hullámmal, virág a virágtól |
| hány és hányféle színeváltozás, |
| a múlandó s a múlhatatlan |
|
A pokol hetedik köre*
| és meggörbülve elaludjak végre, |
| hiszen itt is jelen vagy. |
|
|
Címerem*
| A kegyelem és öröm együtt ért |
| azzal, amit nyomoruságnak |
|
| Szög és olaj lehetne címerem, |
| mit írhatnék azonban szövegéül? |
|
| Talán azt, hogy mindent megértek, |
| felhők futását és disznók fejét |
| rálapúlva a préskemény palánkra. |
|
| Nekünk magunknak muszáj végül is |
| a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk |
|
|
Egy életen keresztűl*
|
Sógorom emlékezetére
| Mi törjük el, repesztjük ketté, |
| azt, ami egy és oszthatatlan. |
|
| egy hosszú-hosszú életen keresztűl |
| próbáljuk vakon, süketen, hiába |
| makulátlan és eredendő szövetét. |
|
| Gyerekkorunkban meg kellene halnunk, |
| tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, |
| de tovább élünk, foltozgatva és |
| tóldozgatva a jóvátehetetlent. |
|
| Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe |
|
|
Most*
| Az újszülöttek lucskos és |
| a haldoklók tűznehéz ingét |
|
| ámulatomba és döbbenetembe. |
|
| utóljára még megkapaszkodom, |
| rátok testálva koppanásomat. |
|
|
Vonzások közt*
| Vonzások közt, de hivás nélkűl, |
| elég lehet az égboltnak talán, |
| de nem annak a nyomorúltnak, |
| ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva |
| hideggel, hővel, méterekkel küszködik. |
|
| Mert hogyan is lehetnék élőbb |
| a teljes égboltnál, ha nem |
| a hidegért, a hőért, és a |
|
|
Kiért, miért
| Az eltaposott fűben olvasok |
| és rongycsomók közt keresgélek. |
|
Én gyenge voltam
| Én gyenge voltam, kevés voltam, |
| hogy üdvödet szemmel kövessem. |
|
A tékozló fiú keresése*
| Itt lakott kétségtelenűl. |
| Űlj az ablakba, nézd a házakat, |
| Most pedig indúljunk haza. |
|
Marhabélyeg*
| fehérre meszelt küszöbét. |
|
| Minden jó, amit megérdemeltünk. |
|
|
| A világ tenyerébe kalapált szeg, |
|
|
Az ember itt*
| Az ember itt kevés a szeretetre. |
| ezért-azért; egyszóval mindenért. |
|
| Valójában két szó, mit ismerek, |
| bűn és imádság két szavát. |
| A másik elhelyezhetetlen. |
|
|
Omega*
| Összeomlásunk mindent befalaz |
| egy pillanatra és örökre. |
| A vánkos keményebb lesz, mint a szikla |
| és testünk szemétdombnál súlyosabb. |
|
| Ezért élünk. Valamiképpen |
| ezért születünk a világra. |
|
|
Baleset
| Madarak vérzik be a mennyet, |
| cigányok és gyerekek léptei |
| lyuggatják át a szerenádnál szűzibb |
| kemény havat. De ez a szép, ez a |
|
Bár színem fekete*
| Végűl mindíg Isten útját követtem, |
| Ezért, ha egyszer elfogadtatom, |
| úgy leszek az üdvözültek sorában, |
| mint leeresztett sötét zászló, |
| szótlanúl és jelentés nélkűl, |
| és mindeneknél boldogabban. |
|
Fokról-fokra
| miként a vidék hófuvás után |
| valahogy úgy alakúl, rendeződik |
| fokról-fokra ember és Isten, |
| pusztulás és születés párbeszéde. |
|
Felelet*
|
Hommage à I. B.
| Ellátogatsz a legbelső szobába, |
| a szürke falak lobogását, |
| mintás csöndjét, susogását, parancsát. |
|
| beleolvadsz a figyelembe, mely |
| egyetlen csukott ajtajára irányúl. |
|
|
Kétéltű szörny
| Szorítsd magadhoz. Nem számít kit, |
| nem számít mit, utána úgyis |
|
| Eltaszítod úgyis, hogy azután |
| magadhoz ölelj bárkit-bármit, |
| kétéltű szörny, beteljesítve |
|
|
Kérdés*
| Hol járunk már az éden fáitól! |
| Világunk büszke madarának |
|
| lüktetés, csobogás eláll, |
| meghasadnak az evidenciák. |
|
|
Milyen felemás*
| Milyen felemás érzések közt élünk, |
| milyen sokféle vonzások között, |
| pedig zuhanunk, mint a kő |
| egyenesen és egyértelmüen. |
|
| Hányféle szégyen és képzelt dicsőség |
| hálójában evickélünk, pedig |
| napra kellene teregetnünk |
| mindazt, mi rejteni való. |
|
| megkésve értjük meg, hogy a |
| szemek homálya pontosabb lehet |
| a lámpafénynél, és milyen |
|
|
Ahogyan csak*
| Esti mise, téli vecsernye, |
| miként a hó hallgat a meglepett |
| fák alján, ahogyan csupán |
| téli égbolt erős, szilárd, |
| úgy vérzenek jók, rosszak együtt, |
| bárányok, füvek, farkasok |
| halálunk monstranciájában. |
|
Mégis nehéz*
| mért hagytál itt, ebben a sivatagban? |
|
| Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, |
| és mindent mégis oly kíváncsian |
| szemlélgetek? |
Tudod, hogy hány kisértés, |
| a semmi és üresség késdobáló |
| hány és hány pokla leskel itt reám? |
|
| Persze, a ruhák fodrát leeresztik, |
|
| Persze, persze, a feledés, az elmulás – |
| de hol is hagytam abba? – |
| mégis nehéz, anya, mégis nehéz. |
|
|
Ez lesz*
| Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, |
| békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, |
| mindennél egyszerűbb csend, ez lesz. |
|
Kezed, kezem*
| Anya, a te kezedet örököltem, |
| de királyságom, tudom, nem kivánod. |
|
| odahagyom a kéretlen hatalmat. |
|
| Itt a kezed. Ki vagyok fosztva. |
| Újra semmim sincs, édesanyám. |
|
|
József Attila*
| teszünk azzal valamit is, |
| hogy a füvek zöldellő erejébe |
| visszahelyezzük a halottat? |
|
Igen, a lomb*
| és te úgy függsz e televény |
| előterében, akár egy gyümölcs. |
|
| Holott ember vagy, holott ember voltál, |
|
|
Én nem számítok*
| Hogy elkárhoztam, nem számítok többé, |
| visszatalálnom, mint a porszem, |
| a szentély fönntartott s az asztal |
| kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve |
| a menyasszony vállára űlhetek |
| és a vőfély vállára telepűlve |
| ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok |
|
Telehold*
| és olyanféle lágysággal ahogy |
| csak a viszontlátás zokogó öröme |
| ráz egybe és mos egybe olykor-olykor |
| két összeérő arcot, fölnagyúlt, |
| boldogságtól ödémás kézfejet. |
|
Bölcső és nem koporsó*
| Elnézlek, mint egy gyermek és |
| te megijedsz e pillantástól. |
|
| egy gyermek szemei, kivált |
| Isten esendő fényeit kioltják. |
|
| Ilyenkor csönd van, éjszaka, |
| neked azonban nem kellene félned, |
| gyerekkorom teneked bölcső |
|
|
Elég*
| A teremtés bármilyen széles, |
| Innét odáig. Kő, fa, ház. |
| Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem. |
|
| És mégis olykor belép valaki |
| és ami van, hirtelenűl kitárúl. |
| Elég egy arc látványa, egy jelenlét, |
| s a tapéták vérezni kezdenek. |
|
| Elég, igen, egy kéz elég amint |
| megkeveri a kávét, vagy ahogy |
| „visszavonúl a bemutatkozásból”, |
| elég, hogy elfeledjük a helyet, |
| a levegőtlen ablaksort, igen, |
| hogy visszatérve éjszaka szobánkba |
| elfogadjuk az elfogadhatatlant. |
|
|
Egyenes labirintus*
| Milyen lesz az a visszaröpülés, |
| amiről csak hasonlatok beszélnek, |
| olyanfélék, hogy oltár, szentély, |
| kézfogás, visszatérés, ölelés, |
| fűben, fák alatt megterített asztal, |
| hol nincs első és nincs utolsó vendég, |
| végül is milyen lesz, milyen lesz |
| e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, |
| visszahullás a fókusz lángoló |
| közös fészkébe? – nem tudom, |
| és mégis, hogyha valamit tudok, |
| hát ezt tudom, e forró folyosót, |
| e nyílegyenes labirintust, melyben |
| mind tömöttebb és mind tömöttebb |
| és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. |
|
Egyetlen olvasmányom*
| Az istenek színevesztett szalónját, |
| a törtkarú székekre helyezett |
| a lombok meg a zápor és a szél |
| az istenek és köztünk ernyedő |
|
|