A „teremtő képzelet” sorsa korunkban

A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre, mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül.

Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik, és tévelyeg. Ezzel szemben a „teremtő képzelet”, amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.

Röviden: az, amit mi „teremtő képzeletnek” nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.)

Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet – remekművet is – bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.)

De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja?

Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva.

Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. „Et incarnatus est” – azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.

Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a „megoldhatatlant”. Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket.

Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja.

Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül „szemlesütve” szabadna megvalósítania.

A tudományos gondolkodás – különös módon – a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tükörnek.

Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított – és súlyosbított – hiú uralma.

Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház.

Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév – ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikri-színház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik „vertikálisan”, a másik „horizontálisan” próbál csalni.

Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.

Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.

Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra.

Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket „leírták”, sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán. A valódi érték (túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében) terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra.

Hangosan gondolkodom. Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen. Mégis a jótett interperszonális, közvetlenségében univerzális jellege: a „másikban” mindig mindenki jelenlétének konkretizálása. Hasonlóképpen: nincs kiút a képzelet drámájában a legvégletesebb eltévelyedések átvállalása nélkül. Ha a „vallásos művész” mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és testvéri megosztozás posztja lehet. S talán épp ezzel, hogy valamennyien, kivétel nélkül a lehető legtávolabbra kerültünk – jutottunk legközelebb egy „evangéliumi esztétika” megvalósításához. Napjainkban lehetetlen Isten időbeli inkarnációját összetévesztenünk Isten utolsó eljövetelével. Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője.

Nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik, még a deinkarnáció és a manipulánsok irodalma is, ha mással nem, tévelygésével siettetve a drámát – képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját – a kifejlet felé.

 

*

 

1967-ben véletlenül összefutottam André Frenaud-val a Saint Germain des Prés-n s leültünk egy feketére. Úgy ültünk ott a kávéházi asztal mellett szürkén és jól fésülten, mint két malomellenőr, miközben kint félmeztelenül és fantasztikus kosztümökben hullámzott a fésületlen, ágyból kelt tömeg. Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma – hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához – végül is és szükségszerűen lombik-irodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben.

Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését. Köztudott az is, hogy életében (mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel) különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában. A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is.

Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok.

Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt. De ez se igaz, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi „engedelmesek” mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa (pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét). Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen – az üdvösség elodázásával – a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.

És itt – utoljára – arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani.

 

Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. A téma másik előadója Pierre Emmanuel volt.