R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

(Fejét fölütve.)

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚ

Akkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONY

Nem ébredtek fel a szegek.

R. M.

Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

Nem ébredtem fel soha többé.

R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.

Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONY

Kopogtak a jégüres csillagok.

R. M.

Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Arcok, kezek. Kimerült törmelék.

Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONY

Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

Prága, csak ennyi voltál?

R. M.

Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚ

Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.

Életemben nem láttam házat!

Fenyők közt állt egy fasor végén.

Ragyogtak az ablakai.

Nem érintettem a kezemmel.

Nagyon vigyázva megérintem.

Felejts el, felejts el, szerelmem!

Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONY

A holdsütésben írnokok.

R. M.

Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

Diófák, porkolábparasztok.

R. M.

Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONY

Halálos csend.

R. M.

Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

Németország.

KISFIÚ

Nagyon messze és egészen közel

a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

Olyan volt, mintha virágház lett volna,

de nem voltak benne virágok.

Egyetlen hosszú folyosó;

vályogfalak, de a föld melegével.

A folyosó kiszélesült a végén,

s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.

(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőmüvesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ

Ugye, mi halottak vagyunk?

R. M.

Olyan volt, mintha virágház lett volna,

de nem voltak benne virágok.

Egyetlen sötét folyosó;

vályogfalak, de a föld melegével.

Délután volt, úgy három óra.

A folyosó kiszélesült a végén,

s világitott, mint egy monstrancia –

A teteje üvegből lehetett,

mert megrekedt benne a napsugár.

Mezítlenűl és végérvényesen

a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

A holdsütésben írnokok.

R. M.

Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

Egyetlen óriás ütés!

R. M.

Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY

Halálos csend.

R. M.

Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

Németország.

R. M.

Későre jár. Márcsak a rabruha

kifoszló cérnaszála van velem.

Letépem és számba veszem a cérnát.

Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY

Drágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚ

Hét kocka van.

Az elsőt nem tudom.

A második: utak és messzeség.

A harmadikban katonák.

A negyedik kockában mi vagyunk.

Az ötödikben: éhség és kenyér!

A hatodik kockában csönd van.

A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY

Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.

Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)

Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY

Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.

Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY

Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.

Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY

Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.

Sírok. Itt van az arcomon.

Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY

Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy

végül is megtörhetjük-e,

nem a magunkét, a másik magányát;

az áldozatét, aki fél,

a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!

azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.

Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

Az első kockát nem tudom.

A második: utak és messzeség!

Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY

(Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.

Prágában tél van.

Üvegtető alatt kis asztal áll.

Billeg az egyik lába.

Forog belűl az óraszerkezet.

Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚ

A negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.

Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONY

Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)

(Mintegy magában beszélve.) Emberek,

irgalmazzatok!

R. M.

Végkép magam.

Márcsak a rabruhából

kifoszló cérnaszál maradt velem,

felöltve egy vonal iratlan sorsát.

Nincs semmi, csak a hely meg az idő,

hol utoljára számontartanak.

Csak én vagyok és ők. (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

Drágáim, ne ítéljetek!

Úgy éltünk itten, mint a barmok.

Akár a disznók, térdeltünk a porban,

mégis mire nyelvünkre ért az étel,

szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ

A hatodik kockában csend van.

R. M.

Azt álmodom, felébredek.

Hihetetlenűl mély az éjszaka.

Alig vagyok.

Egyetlen egy szoba,

egy ablak világít csak: az övé.

S az is üres.

Mint összetört tükör

hull a szobája, s nem bír földet érni!

Levelenként kell félrehajtanom

a puha erdőt. Mind megannyi seb.

Elalélok, hogy szép fejét kifejtem

az agyonázott levelek közűl.

Szebb, mint a legszebb fiatal lány –

Nincs többé erdő.

Mit akarsz még tőlünk?

A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.

Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ

A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

Milyen puha a levegő.

Csorgó eresz, barakfal, messzeség.

Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚ

A hatodik kockában csönd van.

R. M.

Valószinűtlenűl

gyenge pulzusok igyekeznek;

próbálnak megmaradni.

KISFIÚ

A hatodik kockában némaság van.

R. M.

Minden megáll. Varsóban este van.

Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONY

Édeseim! Édeseim!

R. M.

Én sötét mennyországom.

ÖREGASSZONY

Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.

Ragyogtak az ablakai.

Világitott a fasor végén.

A szobában emberek ültek.

Vonultunk az országuton.

A házat elfedik a fák.

R. M.

Későre jár. Márcsak a rabruha

kifoszló cérnaszála van velem.

Letépem és számba veszem a cérnát.

Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

A holdsütésben írnokok.

R. M.

Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

Egyetlen óriás ütés!

R. M.

Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY

Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ

Először látok éjszakát!

R. M.

Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

Nem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ

(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve, s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)

Boldogtalan a pillanat, mikor

fölfedezi az árva önmagát,

s arra gondol, hogy másnak is

fontos lehet e kéz, e görbeség,

s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.