Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.

 

Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.

 

A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.

 

 

R. M.

  Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

  Én Prágából.

KISFIÚ

  Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

(Fejét fölütve.)

  Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

  Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚ

  Akkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONY

  Nem ébredtek fel a szegek.

R. M.

  Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

  Nem ébredtem fel soha többé.

R. M.

  Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

  Én Prágából.

KISFIÚ

  Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

  Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.

  Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONY

  Kopogtak a jégüres csillagok.

R. M.

  Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY

  Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

  Arcok, kezek. Kimerült törmelék.
  Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONY

  Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

  Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

  Prága, csak ennyi voltál?

R. M.

  Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚ

  Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.

  Életemben nem láttam házat!
  Fenyők közt állt egy fasor végén.
  Ragyogtak az ablakai.
  Nem érintettem a kezemmel.
  Nagyon vigyázva megérintem.
   
  Felejts el, felejts el, szerelmem!
  Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONY

  A holdsütésben írnokok.

R. M.

  Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

  Diófák, porkolábparasztok.

R. M.

  Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONY

  Halálos csend.

R. M.

  Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

  Németország.

KISFIÚ

  Nagyon messze és egészen közel
  a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

  Olyan volt, mintha virágház lett volna,
  de nem voltak benne virágok.
  Egyetlen hosszú folyosó;
  vályogfalak, de a föld melegével.
  A folyosó kiszélesült a végén,
  s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.

(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)

  Hol volt, hol nem volt,
  élt egyszer egy magányos farkas.
  Magányosabb az angyaloknál.
   
  Elvetődött egyszer egy faluba,
  és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
   
  Már a falát is megszerette,
  a kőmüvesek simogatását,
  de az ablak megállította.
   
  A szobában emberek ültek.
  Istenen kívül soha senki
  olyan szépnek nem látta őket,
  mint ez a tisztaszivü állat.
   
  Éjszaka aztán be is ment a házba,
  megállt a szoba közepén,
  s nem mozdult onnan soha többé.
   
  Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
  s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ

  Ugye, mi halottak vagyunk?

R. M.

  Olyan volt, mintha virágház lett volna,
  de nem voltak benne virágok.
  Egyetlen sötét folyosó;
  vályogfalak, de a föld melegével.
  Délután volt, úgy három óra.
  A folyosó kiszélesült a végén,
  s világitott, mint egy monstrancia –
   
  A teteje üvegből lehetett,
  mert megrekedt benne a napsugár.
  Mezítlenűl és végérvényesen
  a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

  A holdsütésben írnokok.

R. M.

  Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

  Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

  Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

  Egyetlen óriás ütés!

R. M.

  Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY

  Halálos csend.

R. M.

  Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

  Németország.

R. M.

  Későre jár. Márcsak a rabruha
  kifoszló cérnaszála van velem.
  Letépem és számba veszem a cérnát.
  Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY

  Drágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚ

  Hét kocka van.
  Az elsőt nem tudom.
  A második: utak és messzeség.
  A harmadikban katonák.
  A negyedik kockában mi vagyunk.
  Az ötödikben: éhség és kenyér!
  A hatodik kockában csönd van.
  A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

  Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY

  Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.

  Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)
  Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY

  Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.

  Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY

  Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.

  Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY

  Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.

  Sírok. Itt van az arcomon.
  Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY

  Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy
  végül is megtörhetjük-e,
  nem a magunkét, a másik magányát;
  az áldozatét, aki fél,
  a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!
  azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.

  Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

  Az első kockát nem tudom.
  A második: utak és messzeség!
  Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY

  (Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.
  Prágában tél van.
  Üvegtető alatt kis asztal áll.
  Billeg az egyik lába.
  Forog belűl az óraszerkezet.
  Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚ

  A negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.

  Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONY

  Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)
  (Mintegy magában beszélve.) Emberek,
  irgalmazzatok!

R. M.

  Végkép magam.
       Márcsak a rabruhából
  kifoszló cérnaszál maradt velem,
  felöltve egy vonal iratlan sorsát.
   
  Nincs semmi, csak a hely meg az idő,
  hol utoljára számontartanak.
   
  Csak én vagyok és ők. (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

  Drágáim, ne ítéljetek!
  Úgy éltünk itten, mint a barmok.
  Akár a disznók, térdeltünk a porban,
  mégis mire nyelvünkre ért az étel,
  szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ

  A hatodik kockában csend van.

R. M.

  Azt álmodom, felébredek.
  Hihetetlenűl mély az éjszaka.
  Alig vagyok.
  Egyetlen egy szoba,
  egy ablak világít csak: az övé.
  S az is üres.
  Mint összetört tükör
  hull a szobája, s nem bír földet érni!
   
  Levelenként kell félrehajtanom
  a puha erdőt. Mind megannyi seb.
  Elalélok, hogy szép fejét kifejtem
  az agyonázott levelek közűl.
   
  Szebb, mint a legszebb fiatal lány –
  Nincs többé erdő.
  Mit akarsz még tőlünk?
  A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.
  Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ

  A hetedik kockát nem ismerem.
 

(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak volna le, s az üregekben kövek záporoznának. Aztán az egész omlás egyszerre véget ér.

A kórusból jobbról is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek, s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a lángot az egész kórusnak.)

 

R. M.

  Milyen puha a levegő.
  Csorgó eresz, barakfal, messzeség.
  Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚ

  A hatodik kockában csönd van.

R. M.

  Valószinűtlenűl
  gyenge pulzusok igyekeznek;
  próbálnak megmaradni.

KISFIÚ

  A hatodik kockában némaság van.

R. M.

  Minden megáll. Varsóban este van.
  Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONY

  Édeseim! Édeseim!

R. M.

  Én sötét mennyországom.
 

(A függőlámpák is kialszanak.)

 

ÖREGASSZONY

  Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.
  Ragyogtak az ablakai.
  Világitott a fasor végén.
  A szobában emberek ültek.
  Vonultunk az országuton.
  A házat elfedik a fák.

R. M.

  Későre jár. Márcsak a rabruha
  kifoszló cérnaszála van velem.
  Letépem és számba veszem a cérnát.
  Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

  A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

  Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

  A holdsütésben írnokok.

R. M.

  Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

  Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

  Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

  Egyetlen óriás ütés!

R. M.

  Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY

  Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

  Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

  Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

  Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ

  Először látok éjszakát!

R. M.

  Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

  Nem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ

(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve, s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)

  Boldogtalan a pillanat, mikor
  fölfedezi az árva önmagát,
  s arra gondol, hogy másnak is
  fontos lehet e kéz, e görbeség,
  s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.

  Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

  Én Prágából.

KISFIÚ

  Én nem tudom, honnan.
 

(A függőlámpák kigyulladnak.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]