|
Pierre Emmanuelnek
| Emlékszel még? Az arcokon. |
| Emlékszel még? Az üres árok. |
| Emlékszel még? Csorog alá. |
| Emlékszel még? A napon állok. |
|
| A Paris Journalt olvasod. |
| Tél van azóta, téli éjjel. |
| Megteritesz a közelemben, |
| megágyazol a holdsütésben. |
|
| éjszakáján a puszta háznak. |
|
| Van itt valaki? |
Éber álom: |
| a tükrök mélyén heverő szobákon. |
|
| Ez hát az arcom, ez az arc? |
| A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl |
| röpűl felém a hófehér tükörből! |
|
| Bánt a homály és sért a lámpa. |
| Vékony sugárka víz csorog |
| a mozdulatlan porcelánra. |
|
| Csukott ajtókon zörgetek. |
| Sötét szobád, akár az akna. |
|
| Segítsetek hófödte háztetők! |
| Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, |
| megjelenne. Ragyogjatok hiába! |
|
| Falnak támasztom fejemet. |
| Mindenfelől az irgalomnak |
| marék havát nyujtja felém |
| egy halott város a halottnak. |
|
| Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, |
| egy menekülő felhő elfutóban. |
| S a lovasok zuhogó, sűrü trappban |
| megjönnek a csatakos virradatban. |
|
|