Utószó*
Pierre Emmanuelnek
Emlékszel még? Az arcokon. |
Emlékszel még? Az üres árok. |
Emlékszel még? Csorog alá. |
Emlékszel még? A napon állok. |
|
A Paris Journalt olvasod. |
Tél van azóta, téli éjjel. |
Megteritesz a közelemben, |
megágyazol a holdsütésben. |
|
éjszakáján a puszta háznak. |
|
Van itt valaki? |
Éber álom: |
a tükrök mélyén heverő szobákon. |
|
Ez hát az arcom, ez az arc? |
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl |
röpűl felém a hófehér tükörből! |
|
Bánt a homály és sért a lámpa. |
Vékony sugárka víz csorog |
a mozdulatlan porcelánra. |
|
Csukott ajtókon zörgetek. |
Sötét szobád, akár az akna. |
|
Segítsetek hófödte háztetők! |
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, |
megjelenne. Ragyogjatok hiába! |
|
Falnak támasztom fejemet. |
Mindenfelől az irgalomnak |
marék havát nyujtja felém |
egy halott város a halottnak. |
|
Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, |
egy menekülő felhő elfutóban. |
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban |
megjönnek a csatakos virradatban. |
|
|
Introitusz*
Ki nyitja meg a betett könyvet? |
Ki szegi meg a töretlen időt? |
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig |
emelve és ledöntve lapjait? |
|
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni |
ki merészel közülünk? S ki merészel |
a csukott könyv leveles sürüjében, |
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel? |
|
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, |
midőn szemét az Isten is lehúnyja, |
és leborúlnak minden angyalok, |
és elsötétűl minden kreatúra? |
|
A bárány az, ki nem fél közülünk, |
egyedül ő, a bárány, kit megöltek. |
Végigkocog az üvegtengeren |
és trónra száll. És megnyitja a könyvet. |
|
|
|