| Vad szívverésem alig győzi csöndjét, |
| csak nagysokára, akkor is alig |
| rebben egyet a meglepett öröklét. |
| Majd újra vár, latolva mozdulatlan, |
| vadállati figyelme ezt meg azt, |
| majd az egészet egyből átkutatja, |
| nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. |
| Egy házat próbál végre messze-messze, |
| méternyire a semmiség előtt |
| megvillogtatja. Eltökélten aztán, |
| hirtelen rá egy egész sor tetőt! |
| Közeledik, jön, jön a ragyogás |
| egy óriási közérzet egében – |
| Céltalanul fölvesz egy kavicsot, |
| és félrenéz a hajdani szemérem. |
| Mi látnivaló akad is azon, |
| hogy megérkezik valahol a nap, |
| és ellep, mint a vér, a melege, |
| hogy odatartott nyakszirtemre csap – |
| Emelkedik az elragadtatás! |
| Várakozom. Növekvő fényességben |
| köztem, s egy távol nádas rajza közt |
| mutál vékonyka földi jelenlétem. |
|