Impromptu^*

Össze-vissza csatangolok hónapok óta szakadatlan, öldöklő, édes napszurás kínoz, kápráztat éjjel-nappal. Honnét e sok-sok látomás? A víz felől kifordul éppen, tündökletesen fiatal, lebeg a hirtelen sötétben, a part fele csap mosolya. Tüzet fog messze pár vitorla. Merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra. S a részletek, a kicsiségek! Egyszál virág a puha szélben, akár egy néma csecsemő forgatná ámuló kezében. A dallamok! Szobák során ugyanaz a locsogó dallam, mintha a mezitlábas tenger bolyongana a falaikban! De legszebbek a szeretők, sörényük kisüt a homályba, szemérmük szép, utolsó sátra. A szeretők, s az alkonyat, a házsorok ahogy kihúnynak, s a házak közt, a homokon, a roppant tömegű torony. Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?