| A folyóparton üres homokbánya, |
| oda hordtuk nyáron a szemetet. |
| Villák között és kertek közt suhantunk, |
| egy híd, egy lejtős út következett, |
| a lóversenytér deszkakeritése, |
| pár zökkenő, az autó lassitott, |
| de mielőtt még fékezhetett volna, |
| az első éhség máris támadott! |
|
| A tömött zsákok és kidöntött vödrök, |
| a helyezkedő hátak terrora, |
| a föltaszított ládák közt megindult |
| az előzetes, gyilkos cenzura; |
| osztozkodás a hulladék kövérjén, |
| hogy alig állta saját rohamát |
| a négykézlábra ereszkedett éhség, |
| és föllázadt, és megadta magát. |
|
| Belevesztek a porba és piszokba; |
| az egész kocsi bőgve reszketett, |
| a szivüket a moslék elkeverte |
| és összemosta eszméletüket. |
| A tele kannák mélyire kotorva, |
| hogy szemük-szájuk elborult vele, |
| belehaltak az eleven lucsokba, |
| és föltámadtak fejjel lefele. |
|
| És visszavették, falatról-falatra, |
| mi velük együtt végképp elveszett, |
| mámorosan az elgyötört mocsokból |
| kikényszerített üdvösségüket! |
| De gyönyörük csak el se élvezett még, |
| hogy megfogamzott bennük a gyanú: |
| először csak a szájuk keserűlt el, |
| majd szívük lett iszonyú szomorú. |
|
| A tolongásból hirtelen kiálltak, |
| és úgy figyelték, szinte józanúl, |
| a nyomorukat eláruló mámor |
| mint járja őket keresztűl-kasúl. |
| És eleresztve magukat egészen, |
| csak arra vártak már, hogy szerveik |
| beteljesítsék, elvégezve rajtuk |
| a gyönyör végső tévedéseit. |
|
| Akárhová, csak szabadulni innét! |
| Csak menekülni, szökni mielébb! |
| Kiüldözött, hogy még felénk se villant, |
| hozzánk se ért az izzó csőcselék. |
| Köröskörűl a mozdulatlan bánya. |
| Csak haza már! Alant a folyamon |
| egy hajó úszhatott el a közelben, |
| hogy csupa füst lett és csupa korom |
|
| a fölfutó kijárat. Át a réten! |
| A dombokat mohón szökellve át |
| a lángoló betonra. Majd a villák! |
| A zölden visszaáradó világ. |
| A lóversenytér deszkakeritése, |
| s a deszkaközök sortüze után |
| a kertek alól kiájuló hőség, |
| s a hirtelenül ránkszakadt magány. |
|
| A lombok színe egyszerre kiégett, |
| és elborult a tüzük az uton. |
| Az arcunk és a kezünk is sötét lett, |
| és velünk együtt a paradicsom. |
| Hátunk megett a kocogató kannák, |
| s a szakadozó, poros fák között |
| már fölmerült az alkonyati város: |
|
|