| Csak azt feledném, azt a franciát, kit |
| hajnalfele a szállásunk előtt |
| a hátsó udvar sűrüjében láttam |
| lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. |
| Körülkutatva éppen visszanézett, |
| s hogy végre biztos rejteket talált: |
| övé lehet a zsákmánya egészen! |
| Akármi lesz is, nem mozdul odább. |
|
| S már ette is, már falta is a répát, |
| mit úgy lophatott rongyai alatt. |
| Nyers marharépát evett, de a torkán |
| még alig ért le, jött is a falat; |
| és undorral és gyönyörrel a nyelvén |
| az édes étel úgy találkozott, |
| mint telhetetlen testi mámorukban |
| a boldogok és boldogtalanok! |
|
| Csak azt a testet, reszkető lapockát, |
| a csupa bőr és csupa csont kezet, |
| a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra |
| és úgy adott, hogy maga is evett! |
| Az egymás ellen keserülő szervek |
| reménytelen és dühödt szégyenét, |
| amint a végső összetartozást is |
| önönmaguktól kell, hogy elvegyék! |
|
| Az állatian makogó örömről |
| a suta lábát ahogy lemaradt, |
| és semmisülten kuporgott a testnek |
| vad gyönyöre és gyötrelme alatt! |
| A pillantását, – azt feledném egyszer! |
| Ha fuldokolva is, de falt tovább, |
| és egyre még, és mindegy már akármit, |
| csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! |
|
| Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; |
| a szomszéd fogolytáborból szökött. |
| S én bolyongok, mint akkor is a kertben, |
| az itthoni kert árnyai között. |
| A jegyzetembe nézek és idézem: |
| „Csak azt feledném, azt a franciát…” |
| S a fülemből, a szememből, a számból |
| a heves emlék forrón rámkiált: |
|
| „Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem |
| a halhatatlan éhséget, amit |
| a nyomorult már réges-rég nem érez, |
| se földi táplálék nem csillapít. |
| Belőlem él! És egyre éhesebben! |
| És egyre kevesebb vagyok neki! |
| Ki el lett volna bármi eleségen: |
| most már a szívemet követeli. |
|
|