Harbach 1944*
|
Thurzó Gábornak
| a hold süt és egy rúd mered, |
| s a rúd elé emberek fogva |
| húznak egy roppant szekeret. |
|
| a testükön a por, az éhség |
|
| Viszik az utat és a tájat, |
| de mindennek csak súlyát érzik, |
|
| Csak szomszédjuk esendő testét, |
| mely szinte beléjük tapad, |
|
| elébük jött a messzeség és |
|
| Térdig gázolnak botladozva |
|
| De törzsük már a némaságé. |
| feszülten mintha szimatolnák |
|
| Mert fogadásukra már készen, |
| kapuit vadul széttaszítva |
|
|
Francia fogoly*
| Csak azt feledném, azt a franciát, kit |
| hajnalfele a szállásunk előtt |
| a hátsó udvar sűrüjében láttam |
| lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. |
| Körülkutatva éppen visszanézett, |
| s hogy végre biztos rejteket talált: |
| övé lehet a zsákmánya egészen! |
| Akármi lesz is, nem mozdul odább. |
|
| S már ette is, már falta is a répát, |
| mit úgy lophatott rongyai alatt. |
| Nyers marharépát evett, de a torkán |
| még alig ért le, jött is a falat; |
| és undorral és gyönyörrel a nyelvén |
| az édes étel úgy találkozott, |
| mint telhetetlen testi mámorukban |
| a boldogok és boldogtalanok! |
|
| Csak azt a testet, reszkető lapockát, |
| a csupa bőr és csupa csont kezet, |
| a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra |
| és úgy adott, hogy maga is evett! |
| Az egymás ellen keserülő szervek |
| reménytelen és dühödt szégyenét, |
| amint a végső összetartozást is |
| önönmaguktól kell, hogy elvegyék! |
|
| Az állatian makogó örömről |
| a suta lábát ahogy lemaradt, |
| és semmisülten kuporgott a testnek |
| vad gyönyöre és gyötrelme alatt! |
| A pillantását, – azt feledném egyszer! |
| Ha fuldokolva is, de falt tovább, |
| és egyre még, és mindegy már akármit, |
| csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! |
|
| Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; |
| a szomszéd fogolytáborból szökött. |
| S én bolyongok, mint akkor is a kertben, |
| az itthoni kert árnyai között. |
| A jegyzetembe nézek és idézem: |
| „Csak azt feledném, azt a franciát…” |
| S a fülemből, a szememből, a számból |
| a heves emlék forrón rámkiált: |
|
| „Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem |
| a halhatatlan éhséget, amit |
| a nyomorult már réges-rég nem érez, |
| se földi táplálék nem csillapít. |
| Belőlem él! És egyre éhesebben! |
| És egyre kevesebb vagyok neki! |
| Ki el lett volna bármi eleségen: |
| most már a szívemet követeli. |
|
|
Egy KZ-láger falára*
| Ahova estél, ott maradsz. |
| A mindenségből ezt az egyet, |
| ezt az egyetlen egy helyet, |
| de ezt azután megszerezted. |
|
| Lehet az ház, malom vagy nyárfa, |
| Minden csak küszködik veled, |
| mintha a semmiben mutálna. |
|
| De most már te nem tágitasz. |
| Megvakitottunk? Szemmel tartasz. |
| Kifosztottunk? Meggazdagodtál. |
| Némán, némán is reánkvallasz. |
|
|
Ravensbrücki passió*
| mint vetitett kép hunyorog |
|
| És nincs tovább. A többi már, |
|
|
Harmadnapon*
| És fölzúgnak a hamuszín egek, |
| hajnalfele a ravensbrücki fák. |
| És megérzik a fényt a gyökerek. |
| És szél támad. És fölzeng a világ. |
|
| Mert megölhették hitvány zsoldosok, |
| és megszünhetett dobogni szive – |
| Harmadnapra legyőzte a halált. |
| Et resurrexit tertia die. |
|
|
Frankfurt*
| A folyóparton üres homokbánya, |
| oda hordtuk nyáron a szemetet. |
| Villák között és kertek közt suhantunk, |
| egy híd, egy lejtős út következett, |
| a lóversenytér deszkakeritése, |
| pár zökkenő, az autó lassitott, |
| de mielőtt még fékezhetett volna, |
| az első éhség máris támadott! |
|
| A tömött zsákok és kidöntött vödrök, |
| a helyezkedő hátak terrora, |
| a föltaszított ládák közt megindult |
| az előzetes, gyilkos cenzura; |
| osztozkodás a hulladék kövérjén, |
| hogy alig állta saját rohamát |
| a négykézlábra ereszkedett éhség, |
| és föllázadt, és megadta magát. |
|
| Belevesztek a porba és piszokba; |
| az egész kocsi bőgve reszketett, |
| a szivüket a moslék elkeverte |
| és összemosta eszméletüket. |
| A tele kannák mélyire kotorva, |
| hogy szemük-szájuk elborult vele, |
| belehaltak az eleven lucsokba, |
| és föltámadtak fejjel lefele. |
|
| És visszavették, falatról-falatra, |
| mi velük együtt végképp elveszett, |
| mámorosan az elgyötört mocsokból |
| kikényszerített üdvösségüket! |
| De gyönyörük csak el se élvezett még, |
| hogy megfogamzott bennük a gyanú: |
| először csak a szájuk keserűlt el, |
| majd szívük lett iszonyú szomorú. |
|
| A tolongásból hirtelen kiálltak, |
| és úgy figyelték, szinte józanúl, |
| a nyomorukat eláruló mámor |
| mint járja őket keresztűl-kasúl. |
| És eleresztve magukat egészen, |
| csak arra vártak már, hogy szerveik |
| beteljesítsék, elvégezve rajtuk |
| a gyönyör végső tévedéseit. |
|
| Akárhová, csak szabadulni innét! |
| Csak menekülni, szökni mielébb! |
| Kiüldözött, hogy még felénk se villant, |
| hozzánk se ért az izzó csőcselék. |
| Köröskörűl a mozdulatlan bánya. |
| Csak haza már! Alant a folyamon |
| egy hajó úszhatott el a közelben, |
| hogy csupa füst lett és csupa korom |
|
| a fölfutó kijárat. Át a réten! |
| A dombokat mohón szökellve át |
| a lángoló betonra. Majd a villák! |
| A zölden visszaáradó világ. |
| A lóversenytér deszkakeritése, |
| s a deszkaközök sortüze után |
| a kertek alól kiájuló hőség, |
| s a hirtelenül ránkszakadt magány. |
|
| A lombok színe egyszerre kiégett, |
| és elborult a tüzük az uton. |
| Az arcunk és a kezünk is sötét lett, |
| és velünk együtt a paradicsom. |
| Hátunk megett a kocogató kannák, |
| s a szakadozó, poros fák között |
| már fölmerült az alkonyati város: |
|
|
Aranykori töredék*
|
U. E.-nek
| Öröm előzi, hirtelen öröm, |
| ama szemérmes, szép anarchia! |
| Nyitott a táj, zavartan is sima, |
| a szélsikálta torlaszos tetőkre, |
| a tenger kőre, háztetőre látni: |
| az alkonyati rengeteg ragyog. |
| Kimondhatatlan jól van, ami van. |
| Minden tetőről látni a napot. |
|
| Az össze-vissza zűrzavar kitárul, |
| a házakon s a házak tűzfalán, |
| a világvégi üres kutyaólban |
| aranykori és ugyanaz a nyár! |
| És ugyanaz a lüktető öröm; |
| dobog, dobog a forró semmiben, |
| ellök magától, eltaszít szivem |
| és esztelen szorít, szorít magához! |
|
| Mi készül itt e tenger ragyogásból? |
| Ha lehunyom is, süti a szemem; |
| mi kívül izzott, belül a pupillán, |
| itt izzít csak igazán, idebenn! |
| A világ is csak vele fényesűl, |
| az örömtől, aminek neve sincsen. |
| Mint vesztőhelyen, olyan vakitó |
| és olyan édes. Úgy igazi minden. |
|
|
Impromptu*
| kínoz, kápráztat éjjel-nappal. |
|
| Honnét e sok-sok látomás? |
| A víz felől kifordul éppen, |
| lebeg a hirtelen sötétben, |
|
| a part fele csap mosolya. |
| Tüzet fog messze pár vitorla. |
| zuhog a szétszórt kabinokra. |
|
| S a részletek, a kicsiségek! |
| Egyszál virág a puha szélben, |
|
| ugyanaz a locsogó dallam, |
| mintha a mezitlábas tenger |
|
| De legszebbek a szeretők, |
| sörényük kisüt a homályba, |
| szemérmük szép, utolsó sátra. |
|
| A szeretők, s az alkonyat, |
| a házsorok ahogy kihúnynak, |
| s a házak közt, a homokon, |
|
| Ki eszelhet ki nála szomorúbbat? |
|
|
A szerelem sivataga*
| Egy híd, egy forró betonút, |
| Magad vagy a kataton alkonyatban. |
|
| Mint gyűrött gödör feneke a táj; |
| izzó hegek a káprázó homályban. |
| Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, |
| vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. |
|
| Nyár van és villámló meleg. |
| Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, |
| a szárnyasok, mint égő kerubok |
| a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. |
|
| Emlékszel még? Először volt a szél; |
| aztán a föld; aztán a ketrec. |
| pár szárnycsapás, pár üres reflex. |
|
| És szomjuság. Én akkor inni kértem. |
| Hallom ma is a lázas kortyokat, |
| és tehetetlen tűröm, mint a kő, |
| és kioltom a káprázatokat. |
|
| Esztendők múlnak, évek, s a remény – |
| mint szalma közt kidöntött pléhedény. |
|
|
Dél*
| Vad szívverésem alig győzi csöndjét, |
| csak nagysokára, akkor is alig |
| rebben egyet a meglepett öröklét. |
| Majd újra vár, latolva mozdulatlan, |
| vadállati figyelme ezt meg azt, |
| majd az egészet egyből átkutatja, |
| nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. |
| Egy házat próbál végre messze-messze, |
| méternyire a semmiség előtt |
| megvillogtatja. Eltökélten aztán, |
| hirtelen rá egy egész sor tetőt! |
| Közeledik, jön, jön a ragyogás |
| egy óriási közérzet egében – |
| Céltalanul fölvesz egy kavicsot, |
| és félrenéz a hajdani szemérem. |
| Mi látnivaló akad is azon, |
| hogy megérkezik valahol a nap, |
| és ellep, mint a vér, a melege, |
| hogy odatartott nyakszirtemre csap – |
| Emelkedik az elragadtatás! |
| Várakozom. Növekvő fényességben |
| köztem, s egy távol nádas rajza közt |
| mutál vékonyka földi jelenlétem. |
|
Jelenések VIII. 7.
| és lát az isten égő mennyeket |
| s a menny szinén madarak szárnya-röptét |
| és látja mint merűlnek mind alább |
| a tűzkorongon átkerűlni gyöngék |
|
| és véges-végig mint a rézveres |
| olyan szinűt dirib-darabra törtet |
| hol nem találni mától egy kapást |
| a földet látja mégegyszer a földet |
|
| a pusztaságot és a zűrzavart |
| lovaskocsit keresve hol kigázol |
| de látja isten nincsen arra mód |
| kitörni út remény e látomásból! |
|
|
Apokrif*
| Mert elhagyatnak akkor mindenek. |
|
| Külön kerül az egeké, s örökre |
| a világvégi esett földeké, |
| s megint külön a kutyaólak csöndje. |
| A levegőben menekvő madárhad. |
| És látni fogjuk a kelő napot, |
| mint tébolyult pupilla néma és |
| mint figyelő vadállat, oly nyugodt. |
|
| De virrasztván a számkivettetésben, |
| mert nem alhatom akkor éjszaka, |
| hányódom én, mint ezer levelével, |
| és szólok én, mint éjidőn a fa: |
|
| Ismeritek az évek vonulását, |
| az évekét a gyűrött földeken? |
| És értitek a mulandóság ráncát, |
| ismeritek törődött kézfejem? |
| És tudjátok nevét az árvaságnak? |
| És tudjátok, miféle fájdalom |
| tapossa itt az örökös sötétet |
| hasadt patákon, hártyás lábakon? |
| Az éjszakát, a hideget, a gödröt, |
| a rézsut forduló fegyencfejet, |
| ismeritek a dermedt vályukat, |
| a mélyvilági kínt ismeritek? |
|
| Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten |
| a haragos ég infravörösében. |
|
| Így indulok. Szemközt a pusztulással |
| egy ember lépked hangtalan. |
| Nincs semmije, árnyéka van. |
| Meg botja van. Meg rabruhája van. |
|
|
| Ezért tanultam járni! Ezekért |
| a kései, keserü léptekért. |
|
| S majd este lesz, és rámkövül sarával |
| az éjszaka, s én húnyt pillák alatt |
| őrzöm tovább e vonulást, e lázas |
| Levelenként a forró, kicsi erdőt. |
| Valamikor a paradicsom állt itt. |
| Félálomban újuló fájdalom: |
|
| Haza akartam, hazajutni végül, |
| ahogy megjött ő is a Bibliában. |
| Irtóztató árnyam az udvaron. |
| Törődött csönd, öreg szülők a házban. |
| S már jönnek is, már hívnak is, szegények |
| már sírnak is, ölelnek botladozva. |
| Kikönyöklök a szeles csillagokra – |
|
| Csak most az egyszer szólhatnék veled, |
| kit úgy szerettem. Év az évre, |
| de nem lankadtam mondani, |
| mit kisgyerek sír deszkarésbe, |
| a már-már elfuló reményt, |
| hogy megjövök és megtalállak. |
| Torkomban lüktet közeled. |
| Riadt vagyok, mint egy vadállat. |
|
| Szavaidat, az emberi beszédet |
| én nem beszélem. Élnek madarak, |
| kik szívszakadva menekülnek mostan |
| az ég alatt, a tüzes ég alatt. |
| Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, |
| és mozdulatlan égő ketrecek. |
| Nem értem én az emberi beszédet, |
| és nem beszélem a te nyelvedet. |
| Hazátlanabb az én szavam a szónál! |
|
| Nincs is szavam. |
Iszonyu terhe |
| hangokat ad egy torony teste. |
|
| Sehol se vagy. Mily üres a világ. |
| Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. |
| Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. |
| Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. |
|
|
| Látja Isten, hogy állok a napon. |
| Látja árnyam kövön és keritésen. |
| Lélekzet nélkül látja állani |
| árnyékomat a levegőtlen présben. |
|
| Akkorra én már mint a kő vagyok; |
| halott redő, ezer rovátka rajza, |
| egy jó tenyérnyi törmelék |
| akkorra már a teremtmények arca. |
|
| És könny helyett az arcokon a ráncok, |
| csorog alá, csorog az üres árok. |
|
|
|
Négysoros*
| Alvó szegek a jéghideg homokban. |
| Plakátmagányban ázó éjjelek. |
| Égve hagytad a folyosón a villanyt. |
|
Egy arckép alá*
| Kihűl a nap az alkonyi grafitban. |
| Tágasságával, mélységeivel |
| a néma tenger arcomba világít. |
| Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben. |
|
| Öreg vagyok, lerombolt arcomon |
| csupán a víz ijesztő pusztasága. |
| A szürkület gránitpora. Csupán |
| a pórusok brutális csipkefátyla! |
|
| Hullámverés. Aztán a puha éj |
| boldogtalan zajai. Vak rovar, |
| magam vagyok a rámsötétedő, |
| a világárva papundekliban. |
|
| És egyedűl a feneketlen ágyban. |
| És egyedűl a párnáim között. |
| Magam vagyok az örökös magányban. |
| Akár a víz. Akár az anyaföld. |
|
|
Agonia christiana*
| oly messze még a virradat! |
|
A harmadik*
| Hármunk közűl legmaradandóbb, |
| a legveszendőbb én vagyok. |
|
Hideg szél*
| lakatlan kő, hever a hátam, |
| emlékek nélkül, nélkülem, |
| az évmilliók halott hamujában. |
|
|
Félmúlt*
|
Ted Hughesnak
| a hold. Halálos csönd a magja. |
|
| Villámlik és villámlik és |
| villámlik a fekete nappal. |
| Fésülködöl a mágneses viharban. |
|
| Fésülködöl a fényes csendben, |
| a félmultnál is éberebb tükörben. |
|
| Fésülködöl tükrödben szótlan, |
|
|
Novemberi elízium*
| A lábadozás ideje. Megtorpansz |
| a kert előtt. Nyugalmas sárga fal |
| kolostorcsendje háttered. Kezes |
| szellőcske indul a füvek közűl, |
| s mintha szentelt olajjal kenegetnék, |
| érzékeid öt meggyötört sebe |
| enyhületet érez és gyógyulást. |
|
| Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, |
| gyermekien áttetsző tagjaiddal |
| a nagyranőtt kendőben és kabátban, |
| mint Karamazov Aljosa, olyan vagy. |
|
| És olyan is, mint ama szelidek, |
| kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy, |
| oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már, |
| csak ragyogni a novemberi napban, |
| és illatozni toboz-könnyüen. |
| Csak melegedni, mint az üdvözültek. |
|
Szigliget, 1958. november |
|
|