Senkiföldje egy csecsemő szeme! |
E puszta és lakatlan égitesten, |
e csillagpuszták roppant és kietlen |
fönnsíkjain kallódva egyedűl, |
hogy vissza többé soha ne találjak, |
úgy eltünök, örökre felelőtlen! |
Gyönyörűek az első hajnalok |
a sivatagos kopár levegőben! |
És gyönyörűek ők, a reggelek, |
s az emlék nélkül rámmerengő alkony. |
Mint kisfiúk szive a tengerparton, |
szökött szivem megáll és megdobog! |
|
Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek |
a lüktető pupilla kráterére, |
s szállva alá a feneketlen mélybe, |
a megszállott sötétre érkezem, |
hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, |
csak egyetlen kis idegen is át |
ezer tolong, időtlen búcsuzóban, |
tenger tolong, örökös visszatérők, |
forró reményben és reménytelen, |
örök didergők benn az elevenben, |
ezer halott egyetlen idegen! |
Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, |
egy tű hegyén hány angyal férhet el? |
Itt tenger sors egyetlen egy helyen, |
és ezer év egyetlen idegen, |
s ezer szive egyetlen dobbanásnak! |
|
Élő itt hosszan bizony nem időzhet, |
E rettenetes csönd se elegendő |
egyetlen élőt elnémítani. |
|
Már távozóban, épp hogy odavésem |
a meleg űr falára a nevem. |
Ha netalán egyszer közébük állnék, |
megkeresem majd és emlékezem. |
|
|
Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. |
Megismételhetetlen nyugalom. |
Álom, mely lassan engem is elaltat. |
A kicsinyek nagy álmát alhatom. |
Ha valahol, itt mindent elfelejtek, |
míg ide is majd megjön a világ, |
hozva házanépét és vagyonát, |
a szutykos és a vad szomoruságot, |
a szeretőit és a szenvedélyt, |
mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, |
a semmiséget hozza mindenért! |
Hoz kismadarat ketrecben és majmot, |
csodálkozhatsz a zajos meneten, |
majd szétszednek és megismered őket, |
én gyűlölöm őket, mert ismerem. |
|
Elhagylak akkor szép sivatagom, |
nem várhatom be üldözőimet! |
Kezdődhetik előlről bujdosásom, |
keserűségem kapkodva siet. |
Az első csillag! – ezt is ismerem, |
hányódtatásunk zord íródeákja. |
Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk. |
|
Először nézel a mi éjszakánkba. |
|
|