Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, |
maradék szemérmem némasága ez, |
úgyse hallanád meg, hangot ha adok, |
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. |
|
Tűrök és törődöm engedékenyen: |
mint Izsák az atyját, én se kérdezem, |
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, |
szófogadó szolga, ami hátra van. |
|
Keserüségemre úgy sincs felelet: |
minek adtál ennem, ha nem eleget? |
miért vakitottál annyi nappalon, |
ha már ragyogásod nem lehet napom? |
|
Halálom után majd örök öleden, |
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, |
karjaid közt végre kisírom magam, |
csillapíthatatlan sírok hangosan! |
|
Sohase szerettél, nem volt pillanat, |
ennem is ha adtál, soha magadat, |
örökkön-örökké sírok amiért |
annyit dideregtem érted, magamért! |
|
Végeérhetetlen zokogok veled, |
ahogy szoritásod egyre hevesebb, |
ahogy ölelésem egyre szorosabb, |
egyre boldogabb és boldogtalanabb. |
|
|