Kihűlt világ^*

E világ nem az én világom, csupán a testem kényszere, hogy egyre beljebb, mint a féreg furakodom beleibe. Így táplálkozom a halállal, és így lakik jól ő velem; az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szivemen. Minden teremtett elevenből kijózanodva a szemét így ütközik ki, leplezetlen föladva hiú szégyenét. A mindörökre ismeretlen végül is így lesz otthonos. Mint hervadás az őszi lombot, a pusztulás bebalzsamoz. Kihűlt világ ez, senki földje! S mint tetejébe hajitott ócskavasak, holtan merednek reményeink, a csillagok.