Parafrázis*
| lehet a legjobb szeretőd, |
|
| Csak hányódom hát ágyamon |
| hogy kikkel is zabáltatom |
|
| S mi odalök, micsoda vágy, |
|
| Pusztíts hát szörnyű szerelem. |
| Ölj meg. Ne hagyj magamra. |
|
|
A tengerpartra*
| A tengerpartra kifekszik a tenger, |
| a világ végén pihen a szerelmem, |
| mint távoli nap vakít a szivem, |
| árnyéka vagyunk valamennyien. |
|
Sírvers*
| Nem görbülhet egyetlen hajukszála, |
|
| Könnyeik szivárgó erekben |
| szemérmesen bujdosnak bennem, |
| és feneketlen tavat ásnak |
| a mindentudó hallgatásnak. |
|
| Hajnalig síró szeretőkben |
| s már nem is ők karolják egymást, |
|
| őrzi mindannyiuknak sorsát; |
| rendíthetetlen, mint a kőzet, |
| már nem is én ölelem őket. |
|
|
Egy szenvedély margójára*
| A tengerpartot járó kisgyerek |
| mindíg talál a kavicsok közt egyre, |
| mely mindöröktől fogva az övé, |
| és soha senki másé nem is lenne. |
|
| Az elveszíthetetlent markolássza! |
| Egész szive a tenyerében lüktet, |
| oly egyetlen egy kezében a kő, |
| és vele ő is olyan egyedűl lett. |
|
| Nem szabadúl már soha többé tőle. |
| A víznek fordul, s messze elhajítja. |
| Hangot sem ad a néma szakitás, |
| egy egész tenger zúgja mégis vissza. |
|
|
Bűn*
| Gyerek vagy még, a tagjaid |
| s akár egy bujkáló mosoly, |
| ha csípőd nem, hát vállad |
|
| Nézlek, és nem birom tovább, |
| Gyenge vagy még, hát menekűlj |
|
| testestül veti rád magát, |
|
| Az elveszített gyermeket, |
| mint talpig tépett zsákot. |
|
| Hová a váll, mely tündökölt, |
| Zavartan tesz-vesz a kezem |
| Te volnál, kit megöltek és |
|
|
Tanuk nélkül*
| Kirajzolódom végleg a világból, |
| mint csupasz falnak állitott fogoly, |
| külön kezel, kivételes magányban |
| a tanuk nélkül dolgozó pokol. |
|
| Egy porcikám se bízná senki másra, |
| ha únja már, magam kezére ad, |
| s én folytatom, hol éppen abbahagyta, |
| a két kezemmel, úgy és ugyanazt. |
|
| Ki itt találna rám e szörnyüségben, |
| és végignézné, mit is művelek, |
| nem hinné el tulajdon két szemének, |
| s egy szót se merne szólni senkinek. |
|
| Íly nyomorúság ugyan mire várna? |
| Mi hátra van, bevégzi egymaga, |
| hogy holta után is beléremeg, |
| meg-megrándul a hóhér kosara. |
|
|
Két szeretőre*
| hevertek, mint a balfelem, |
| s bár oktalan szerelmetek |
| mint illemhely sivár falán |
|
| és hanyatt-homlok menekül |
|
|
In memoriam N. N.*
| legalább szégyelted magad |
| hogy roppant meg a súly alatt |
| Kit nem vigasztalt senki se, |
| soha se lettél volna több, |
| mint férgek között féreg? |
| S nem csupán itt, a föld alatt |
| veszett el vad szemérmed? |
| nem több a csontig élvező, |
| az olthatatlan büszkeség, |
|
Kihűlt világ*
| E világ nem az én világom, |
| csupán a testem kényszere, |
| hogy egyre beljebb, mint a féreg |
|
| Így táplálkozom a halállal, |
| és így lakik jól ő velem; |
| az életem rég nem enyém már, |
| vadhúsként nő a szivemen. |
|
| Minden teremtett elevenből |
| így ütközik ki, leplezetlen |
|
| végül is így lesz otthonos. |
| Mint hervadás az őszi lombot, |
|
| Kihűlt világ ez, senki földje! |
| ócskavasak, holtan merednek |
|
|
Piéta*
|
Ferenczy Béninek
| Cserbenhagyott tulajdon tested, |
| már nem bírták és szakadozva |
|
| Mint ágaskodó riadt csorda, |
|
| Már csak az eszeveszett csókok |
| egy-egy menekvő szívverésed |
|
| Nem érdemelhetett kegyelmet, |
| le kellett csontjaidról marjad |
|
| hogy méltó lehess a halálhoz, |
| ki öledben fészket rakott. |
| Időtlen gyásszá csupaszodtál. |
| S ő harmadnap föltámadott. |
|
|
Panasz*
| Elevenen a csillagok alá, |
| az éjszakák sarában eltemetve, |
| Mintha egy égbolt madár közeledne. |
|
| adj nevet, gyönyörű nevet, |
|
|
Örökkön-örökké*
| Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, |
| maradék szemérmem némasága ez, |
| úgyse hallanád meg, hangot ha adok, |
| sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. |
|
| Tűrök és törődöm engedékenyen: |
| mint Izsák az atyját, én se kérdezem, |
| mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, |
| szófogadó szolga, ami hátra van. |
|
| Keserüségemre úgy sincs felelet: |
| minek adtál ennem, ha nem eleget? |
| miért vakitottál annyi nappalon, |
| ha már ragyogásod nem lehet napom? |
|
| Halálom után majd örök öleden, |
| fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, |
| karjaid közt végre kisírom magam, |
| csillapíthatatlan sírok hangosan! |
|
| Sohase szerettél, nem volt pillanat, |
| ennem is ha adtál, soha magadat, |
| örökkön-örökké sírok amiért |
| annyit dideregtem érted, magamért! |
|
| Végeérhetetlen zokogok veled, |
| ahogy szoritásod egyre hevesebb, |
| ahogy ölelésem egyre szorosabb, |
| egyre boldogabb és boldogtalanabb. |
|
|
Mire megjössz*
| Egyedül vagyok, mire megjössz, |
| csak tollpihék az üres ólban, |
| csak csillagok az ég helyett. |
|
| a hulladék közt kapirgálva |
|
| Az lesz a tökéletes béke. |
|
| kezdettől fogva neked készűlt |
|
| Mint tagolatlan kosárember, |
| nincs karja-lába már a vágynak, |
| csupán ziháló törzse van. |
|
| Mindenem veszve, mire megjössz, |
| se házam nincs, se puha ágyam, |
| zavartalan heverhetünk majd |
| a puszta elragadtatásban. |
|
| Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj! |
| Ha gyenge vagy, végem van akkor. |
| Ágyban, párnák közt, uccazajban |
| iszonyu lenne fölriadnom. |
|
(Pilinszky a verset 1978-ban Ingrid Ficheux-nek ajánlotta.) |
Senkiföldjén*
| Senkiföldje egy csecsemő szeme! |
| E puszta és lakatlan égitesten, |
| e csillagpuszták roppant és kietlen |
| fönnsíkjain kallódva egyedűl, |
| hogy vissza többé soha ne találjak, |
| úgy eltünök, örökre felelőtlen! |
| Gyönyörűek az első hajnalok |
| a sivatagos kopár levegőben! |
| És gyönyörűek ők, a reggelek, |
| s az emlék nélkül rámmerengő alkony. |
| Mint kisfiúk szive a tengerparton, |
| szökött szivem megáll és megdobog! |
|
| Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek |
| a lüktető pupilla kráterére, |
| s szállva alá a feneketlen mélybe, |
| a megszállott sötétre érkezem, |
| hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, |
| csak egyetlen kis idegen is át |
| ezer tolong, időtlen búcsuzóban, |
| tenger tolong, örökös visszatérők, |
| forró reményben és reménytelen, |
| örök didergők benn az elevenben, |
| ezer halott egyetlen idegen! |
| Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, |
| egy tű hegyén hány angyal férhet el? |
| Itt tenger sors egyetlen egy helyen, |
| és ezer év egyetlen idegen, |
| s ezer szive egyetlen dobbanásnak! |
|
| Élő itt hosszan bizony nem időzhet, |
| E rettenetes csönd se elegendő |
| egyetlen élőt elnémítani. |
|
| Már távozóban, épp hogy odavésem |
| a meleg űr falára a nevem. |
| Ha netalán egyszer közébük állnék, |
| megkeresem majd és emlékezem. |
|
|
| Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. |
| Megismételhetetlen nyugalom. |
| Álom, mely lassan engem is elaltat. |
| A kicsinyek nagy álmát alhatom. |
| Ha valahol, itt mindent elfelejtek, |
| míg ide is majd megjön a világ, |
| hozva házanépét és vagyonát, |
| a szutykos és a vad szomoruságot, |
| a szeretőit és a szenvedélyt, |
| mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, |
| a semmiséget hozza mindenért! |
| Hoz kismadarat ketrecben és majmot, |
| csodálkozhatsz a zajos meneten, |
| majd szétszednek és megismered őket, |
| én gyűlölöm őket, mert ismerem. |
|
| Elhagylak akkor szép sivatagom, |
| nem várhatom be üldözőimet! |
| Kezdődhetik előlről bujdosásom, |
| keserűségem kapkodva siet. |
| Az első csillag! – ezt is ismerem, |
| hányódtatásunk zord íródeákja. |
| Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk. |
|
| Először nézel a mi éjszakánkba. |
|
|
Ama kései
|
Németh Lászlónak
| Ama kései, tékozló remény, |
| az utolsó, már nem a földet lakja, |
| mint viharokra emelt nyárderű, |
| felköltözik a halálos magasba. |
|
|