Harmadnapon

1946–1958

 

 

 

 

Senkiföldjén

 

 

 

 

Parafrázis*

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.
Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.
Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.

 

 

 

A tengerpartra*

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

 

 

 

Sírvers*

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig.
Könnyeik szivárgó erekben
szemérmesen bujdosnak bennem,
és feneketlen tavat ásnak
a mindentudó hallgatásnak.
Hajnalig síró szeretőkben
némul el így a szerelem,
s már nem is ők karolják egymást,
a halhatatlanság ölel!
Egy egész örökkévalóság
őrzi mindannyiuknak sorsát;
rendíthetetlen, mint a kőzet,
már nem is én ölelem őket.

 

 

 

Egy szenvedély margójára*

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

 

 

 

Bűn*

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.
Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.
Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.
Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.
Ez marad belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?

 

 

 

Tanuk nélkül*

Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állitott fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.
Egy porcikám se bízná senki másra,
ha únja már, magam kezére ad,
s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
a két kezemmel, úgy és ugyanazt.
Ki itt találna rám e szörnyüségben,
és végignézné, mit is művelek,
nem hinné el tulajdon két szemének,
s egy szót se merne szólni senkinek.
Íly nyomorúság ugyan mire várna?
Mi hátra van, bevégzi egymaga,
hogy holta után is beléremeg,
meg-megrándul a hóhér kosara.

 

 

 

Két szeretőre*

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint a balfelem,
balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek:
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégiscsak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szived szivével esztelen
vesződve hempereg!
Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
a torkotokon át,
véres csomóban kiszakad,
megszökik a világ.

 

 

 

In memoriam N. N.*

Te férfiaknál férfiabb,
te bátraknál is bátrabb,
legalább szégyelted magad
megadni a halálnak?
Az esztelenűl gyönyörű
és kőszivüre égett,
hogy roppant meg a súly alatt
gyönyörű szüzességed?
Valamikor, te nyomorúlt,
még hitted a szerelmet!
Most élősdiek seregét
etetheti a tested.
Kit nem vigasztalt senki se,
most betömi a szádat,
a magányosan zokogót
a tömeges gyalázat.
Elterülve a többiek
földes-agyagos ágyán,
közösködőn és mocskosan,
velőtrázón paráznán
soha se lettél volna több,
mint férgek között féreg?
S nem csupán itt, a föld alatt
veszett el vad szemérmed?
Te életfogytig lázadó,
valóban ennyi volnál,
nem több a csontig élvező,
levetkező halottnál?
Saját végeddel kérdelek:
a gőggel égő évek,
az olthatatlan büszkeség,
ha végül úgy se véd meg,
az egész életünk mit ér?
Szólj, rovarok arája,
ha öröklétre születünk,
mért halunk meg hiába?

 

 

 

Kihűlt világ*

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.

 

 

 

Piéta*

Ferenczy Béninek

 
Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.
Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkölt érzékeid.
Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.
Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,
hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.

 

 

 

Panasz*

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.
Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?
Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.
Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!
Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.
Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

 

 

 

Örökkön-örökké*

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

 

 

 

Mire megjössz*

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
 

(Pilinszky a verset 1978-ban Ingrid Ficheux-nek ajánlotta.)

 

 

 

Senkiföldjén*

 

1

Senkiföldje egy csecsemő szeme!
E puszta és lakatlan égitesten,
e csillagpuszták roppant és kietlen
fönnsíkjain kallódva egyedűl,
hogy vissza többé soha ne találjak,
úgy eltünök, örökre felelőtlen!
Gyönyörűek az első hajnalok
a sivatagos kopár levegőben!
És gyönyörűek ők, a reggelek,
s az emlék nélkül rámmerengő alkony.
Mint kisfiúk szive a tengerparton,
szökött szivem megáll és megdobog!
 

2

Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek
a lüktető pupilla kráterére,
s szállva alá a feneketlen mélybe,
a megszállott sötétre érkezem,
hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak,
csak egyetlen kis idegen is át
ezer tolong, időtlen búcsuzóban,
mióta világ a világ,
tenger tolong, örökös visszatérők,
forró reményben és reménytelen,
örök didergők benn az elevenben,
ezer halott egyetlen idegen!
Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat,
egy tű hegyén hány angyal férhet el?
Itt tenger sors egyetlen egy helyen,
és ezer év egyetlen idegen,
s ezer szive egyetlen dobbanásnak!
 

3

Élő itt hosszan bizony nem időzhet,
elárulják halandó zajai.
E rettenetes csönd se elegendő
egyetlen élőt elnémítani.
Már távozóban, épp hogy odavésem
a meleg űr falára a nevem.
Ha netalán egyszer közébük állnék,
megkeresem majd és emlékezem.
 

4

Künn már az éj. Csecsemők éjszakája.
Megismételhetetlen nyugalom.
Álom, mely lassan engem is elaltat.
A kicsinyek nagy álmát alhatom.
Ha valahol, itt mindent elfelejtek,
míg ide is majd megjön a világ,
a zűrzavaros expedíció,
hozva házanépét és vagyonát,
a szutykos és a vad szomoruságot,
a szeretőit és a szenvedélyt,
mindazt, mi eddig is nyomoruság volt,
a semmiséget hozza mindenért!
Hoz kismadarat ketrecben és majmot,
csodálkozhatsz a zajos meneten,
majd szétszednek és megismered őket,
én gyűlölöm őket, mert ismerem.
 

5

Elhagylak akkor szép sivatagom,
nem várhatom be üldözőimet!
Kezdődhetik előlről bujdosásom,
keserűségem kapkodva siet.
Az első csillag! – ezt is ismerem,
hányódtatásunk zord íródeákja.
Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.
 

6

Először nézel a mi éjszakánkba.

 

 

 

Ama kései

Németh Lászlónak

 
Ama kései, tékozló remény,
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.

 

 

 

Egy KZ-láger falára

 

 

 

 

Harbach 1944*

Thurzó Gábornak

 
Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.
Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.
Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.
A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.
Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.
De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.

 

 

 

Francia fogoly*

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.
S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!
Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!
Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, – azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!
Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:
„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.

 

 

 

Egy KZ-láger falára*

Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
Minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.
De most már te nem tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.

 

 

 

Ravensbrücki passió*

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

 

 

 

Harmadnapon*

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

 

 

 

Frankfurt*

A folyóparton üres homokbánya,
oda hordtuk nyáron a szemetet.
Villák között és kertek közt suhantunk,
egy híd, egy lejtős út következett,
a lóversenytér deszkakeritése,
pár zökkenő, az autó lassitott,
de mielőtt még fékezhetett volna,
az első éhség máris támadott!
A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
a helyezkedő hátak terrora,
a föltaszított ládák közt megindult
az előzetes, gyilkos cenzura;
osztozkodás a hulladék kövérjén,
hogy alig állta saját rohamát
a négykézlábra ereszkedett éhség,
és föllázadt, és megadta magát.
Belevesztek a porba és piszokba;
az egész kocsi bőgve reszketett,
a szivüket a moslék elkeverte
és összemosta eszméletüket.
A tele kannák mélyire kotorva,
hogy szemük-szájuk elborult vele,
belehaltak az eleven lucsokba,
és föltámadtak fejjel lefele.
És visszavették, falatról-falatra,
mi velük együtt végképp elveszett,
mámorosan az elgyötört mocsokból
kikényszerített üdvösségüket!
De gyönyörük csak el se élvezett még,
hogy megfogamzott bennük a gyanú:
először csak a szájuk keserűlt el,
majd szívük lett iszonyú szomorú.
A tolongásból hirtelen kiálltak,
és úgy figyelték, szinte józanúl,
a nyomorukat eláruló mámor
mint járja őket keresztűl-kasúl.
És eleresztve magukat egészen,
csak arra vártak már, hogy szerveik
beteljesítsék, elvégezve rajtuk
a gyönyör végső tévedéseit.
Akárhová, csak szabadulni innét!
Csak menekülni, szökni mielébb!
Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
hozzánk se ért az izzó csőcselék.
Köröskörűl a mozdulatlan bánya.
Csak haza már! Alant a folyamon
egy hajó úszhatott el a közelben,
hogy csupa füst lett és csupa korom
a fölfutó kijárat. Át a réten!
A dombokat mohón szökellve át
a lángoló betonra. Majd a villák!
A zölden visszaáradó világ.
A lóversenytér deszkakeritése,
s a deszkaközök sortüze után
a kertek alól kiájuló hőség,
s a hirtelenül ránkszakadt magány.
A lombok színe egyszerre kiégett,
és elborult a tüzük az uton.
Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
és velünk együtt a paradicsom.
Hátunk megett a kocogató kannák,
s a szakadozó, poros fák között
már fölmerült az alkonyati város:
Frankfurt – 1945.

 

 

 

Aranykori töredék*

U. E.-nek

 
Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

 

 

 

Impromptu*

Össze-vissza csatangolok
hónapok óta szakadatlan,
öldöklő, édes napszurás
kínoz, kápráztat éjjel-nappal.
Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,
a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra.
S a részletek, a kicsiségek!
Egyszál virág a puha szélben,
akár egy néma csecsemő
forgatná ámuló kezében.
A dallamok! Szobák során
ugyanaz a locsogó dallam,
mintha a mezitlábas tenger
bolyongana a falaikban!
De legszebbek a szeretők,
sörényük kisüt a homályba,
szemérmük szép, utolsó sátra.
A szeretők, s az alkonyat,
a házsorok ahogy kihúnynak,
s a házak közt, a homokon,
a roppant tömegű torony.
Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

 

 

 

A szerelem sivataga*

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
Esztendők múlnak, évek, s a remény –
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

 

 

 

Dél*

Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében –
Céltalanul fölvesz egy kavicsot,
és félrenéz a hajdani szemérem.
Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap –
Emelkedik az elragadtatás!
Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.

 

 

 

Jelenések VIII. 7.

és lát az isten égő mennyeket
s a menny szinén madarak szárnya-röptét
és látja mint merűlnek mind alább
a tűzkorongon átkerűlni gyöngék
és véges-végig mint a rézveres
olyan szinűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja mégegyszer a földet
a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!

 

 

 

Apokrif*

 

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
 

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Nincs is szavam. Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
 

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

 

 

 

Négysoros*

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

 

 

 

Egy arckép alá*

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedűl a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

 

 

 

Agonia christiana*

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.

 

 

 

A harmadik*

Hármunk közűl legmaradandóbb,
örökké fénylő ikonod,
örökké omló homokbuckád,
a legveszendőbb én vagyok.

 

 

 

Hideg szél*

lakatlan kő, hever a hátam,
emlékek nélkül, nélkülem,
az évmilliók halott hamujában.
Hideg szél fújdogál.

 

 

 

Félmúlt*

Ted Hughesnak

 
Megérkezik és megmered,
kiűl a hamunéma falra:
egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja.
Összetöri az utakat,
összetöri a hold sütése.
És ketté tépi a falat.
Fehér zuhog a feketére.
Villámlik és villámlik és
villámlik a fekete nappal.
Fehér zuhog és fekete.
Fésülködöl a mágneses viharban.
Fésülködöl a fényes csendben,
a félmultnál is éberebb tükörben.
Fésülködöl tükrödben szótlan,
akár egy üvegkoporsóban.

 

 

 

Novemberi elízium*

A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.
Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.
 

Szigliget, 1958. november

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]