Parafrázis*
| lehet a legjobb szeretőd, |
|
| Csak hányódom hát ágyamon |
| hogy kikkel is zabáltatom |
|
| S mi odalök, micsoda vágy, |
|
| Pusztíts hát szörnyű szerelem. |
| Ölj meg. Ne hagyj magamra. |
|
|
A tengerpartra*
| A tengerpartra kifekszik a tenger, |
| a világ végén pihen a szerelmem, |
| mint távoli nap vakít a szivem, |
| árnyéka vagyunk valamennyien. |
|
Sírvers*
| Nem görbülhet egyetlen hajukszála, |
|
| Könnyeik szivárgó erekben |
| szemérmesen bujdosnak bennem, |
| és feneketlen tavat ásnak |
| a mindentudó hallgatásnak. |
|
| Hajnalig síró szeretőkben |
| s már nem is ők karolják egymást, |
|
| őrzi mindannyiuknak sorsát; |
| rendíthetetlen, mint a kőzet, |
| már nem is én ölelem őket. |
|
|
Egy szenvedély margójára*
| A tengerpartot járó kisgyerek |
| mindíg talál a kavicsok közt egyre, |
| mely mindöröktől fogva az övé, |
| és soha senki másé nem is lenne. |
|
| Az elveszíthetetlent markolássza! |
| Egész szive a tenyerében lüktet, |
| oly egyetlen egy kezében a kő, |
| és vele ő is olyan egyedűl lett. |
|
| Nem szabadúl már soha többé tőle. |
| A víznek fordul, s messze elhajítja. |
| Hangot sem ad a néma szakitás, |
| egy egész tenger zúgja mégis vissza. |
|
|
Bűn*
| Gyerek vagy még, a tagjaid |
| s akár egy bujkáló mosoly, |
| ha csípőd nem, hát vállad |
|
| Nézlek, és nem birom tovább, |
| Gyenge vagy még, hát menekűlj |
|
| testestül veti rád magát, |
|
| Az elveszített gyermeket, |
| mint talpig tépett zsákot. |
|
| Hová a váll, mely tündökölt, |
| Zavartan tesz-vesz a kezem |
| Te volnál, kit megöltek és |
|
|
Tanuk nélkül*
| Kirajzolódom végleg a világból, |
| mint csupasz falnak állitott fogoly, |
| külön kezel, kivételes magányban |
| a tanuk nélkül dolgozó pokol. |
|
| Egy porcikám se bízná senki másra, |
| ha únja már, magam kezére ad, |
| s én folytatom, hol éppen abbahagyta, |
| a két kezemmel, úgy és ugyanazt. |
|
| Ki itt találna rám e szörnyüségben, |
| és végignézné, mit is művelek, |
| nem hinné el tulajdon két szemének, |
| s egy szót se merne szólni senkinek. |
|
| Íly nyomorúság ugyan mire várna? |
| Mi hátra van, bevégzi egymaga, |
| hogy holta után is beléremeg, |
| meg-megrándul a hóhér kosara. |
|
|
Két szeretőre*
| hevertek, mint a balfelem, |
| s bár oktalan szerelmetek |
| mint illemhely sivár falán |
|
| és hanyatt-homlok menekül |
|
|
In memoriam N. N.*
| legalább szégyelted magad |
| hogy roppant meg a súly alatt |
| Kit nem vigasztalt senki se, |
| soha se lettél volna több, |
| mint férgek között féreg? |
| S nem csupán itt, a föld alatt |
| veszett el vad szemérmed? |
| nem több a csontig élvező, |
| az olthatatlan büszkeség, |
|
Kihűlt világ*
| E világ nem az én világom, |
| csupán a testem kényszere, |
| hogy egyre beljebb, mint a féreg |
|
| Így táplálkozom a halállal, |
| és így lakik jól ő velem; |
| az életem rég nem enyém már, |
| vadhúsként nő a szivemen. |
|
| Minden teremtett elevenből |
| így ütközik ki, leplezetlen |
|
| végül is így lesz otthonos. |
| Mint hervadás az őszi lombot, |
|
| Kihűlt világ ez, senki földje! |
| ócskavasak, holtan merednek |
|
|
Piéta*
|
Ferenczy Béninek
| Cserbenhagyott tulajdon tested, |
| már nem bírták és szakadozva |
|
| Mint ágaskodó riadt csorda, |
|
| Már csak az eszeveszett csókok |
| egy-egy menekvő szívverésed |
|
| Nem érdemelhetett kegyelmet, |
| le kellett csontjaidról marjad |
|
| hogy méltó lehess a halálhoz, |
| ki öledben fészket rakott. |
| Időtlen gyásszá csupaszodtál. |
| S ő harmadnap föltámadott. |
|
|
Panasz*
| Elevenen a csillagok alá, |
| az éjszakák sarában eltemetve, |
| Mintha egy égbolt madár közeledne. |
|
| adj nevet, gyönyörű nevet, |
|
|
Örökkön-örökké*
| Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, |
| maradék szemérmem némasága ez, |
| úgyse hallanád meg, hangot ha adok, |
| sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. |
|
| Tűrök és törődöm engedékenyen: |
| mint Izsák az atyját, én se kérdezem, |
| mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, |
| szófogadó szolga, ami hátra van. |
|
| Keserüségemre úgy sincs felelet: |
| minek adtál ennem, ha nem eleget? |
| miért vakitottál annyi nappalon, |
| ha már ragyogásod nem lehet napom? |
|
| Halálom után majd örök öleden, |
| fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, |
| karjaid közt végre kisírom magam, |
| csillapíthatatlan sírok hangosan! |
|
| Sohase szerettél, nem volt pillanat, |
| ennem is ha adtál, soha magadat, |
| örökkön-örökké sírok amiért |
| annyit dideregtem érted, magamért! |
|
| Végeérhetetlen zokogok veled, |
| ahogy szoritásod egyre hevesebb, |
| ahogy ölelésem egyre szorosabb, |
| egyre boldogabb és boldogtalanabb. |
|
|
Mire megjössz*
| Egyedül vagyok, mire megjössz, |
| csak tollpihék az üres ólban, |
| csak csillagok az ég helyett. |
|
| a hulladék közt kapirgálva |
|
| Az lesz a tökéletes béke. |
|
| kezdettől fogva neked készűlt |
|
| Mint tagolatlan kosárember, |
| nincs karja-lába már a vágynak, |
| csupán ziháló törzse van. |
|
| Mindenem veszve, mire megjössz, |
| se házam nincs, se puha ágyam, |
| zavartalan heverhetünk majd |
| a puszta elragadtatásban. |
|
| Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj! |
| Ha gyenge vagy, végem van akkor. |
| Ágyban, párnák közt, uccazajban |
| iszonyu lenne fölriadnom. |
|
(Pilinszky a verset 1978-ban Ingrid Ficheux-nek ajánlotta.) |
Senkiföldjén*
| Senkiföldje egy csecsemő szeme! |
| E puszta és lakatlan égitesten, |
| e csillagpuszták roppant és kietlen |
| fönnsíkjain kallódva egyedűl, |
| hogy vissza többé soha ne találjak, |
| úgy eltünök, örökre felelőtlen! |
| Gyönyörűek az első hajnalok |
| a sivatagos kopár levegőben! |
| És gyönyörűek ők, a reggelek, |
| s az emlék nélkül rámmerengő alkony. |
| Mint kisfiúk szive a tengerparton, |
| szökött szivem megáll és megdobog! |
|
| Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek |
| a lüktető pupilla kráterére, |
| s szállva alá a feneketlen mélybe, |
| a megszállott sötétre érkezem, |
| hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak, |
| csak egyetlen kis idegen is át |
| ezer tolong, időtlen búcsuzóban, |
| tenger tolong, örökös visszatérők, |
| forró reményben és reménytelen, |
| örök didergők benn az elevenben, |
| ezer halott egyetlen idegen! |
| Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, |
| egy tű hegyén hány angyal férhet el? |
| Itt tenger sors egyetlen egy helyen, |
| és ezer év egyetlen idegen, |
| s ezer szive egyetlen dobbanásnak! |
|
| Élő itt hosszan bizony nem időzhet, |
| E rettenetes csönd se elegendő |
| egyetlen élőt elnémítani. |
|
| Már távozóban, épp hogy odavésem |
| a meleg űr falára a nevem. |
| Ha netalán egyszer közébük állnék, |
| megkeresem majd és emlékezem. |
|
|
| Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. |
| Megismételhetetlen nyugalom. |
| Álom, mely lassan engem is elaltat. |
| A kicsinyek nagy álmát alhatom. |
| Ha valahol, itt mindent elfelejtek, |
| míg ide is majd megjön a világ, |
| hozva házanépét és vagyonát, |
| a szutykos és a vad szomoruságot, |
| a szeretőit és a szenvedélyt, |
| mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, |
| a semmiséget hozza mindenért! |
| Hoz kismadarat ketrecben és majmot, |
| csodálkozhatsz a zajos meneten, |
| majd szétszednek és megismered őket, |
| én gyűlölöm őket, mert ismerem. |
|
| Elhagylak akkor szép sivatagom, |
| nem várhatom be üldözőimet! |
| Kezdődhetik előlről bujdosásom, |
| keserűségem kapkodva siet. |
| Az első csillag! – ezt is ismerem, |
| hányódtatásunk zord íródeákja. |
| Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk. |
|
| Először nézel a mi éjszakánkba. |
|
|
Ama kései
|
Németh Lászlónak
| Ama kései, tékozló remény, |
| az utolsó, már nem a földet lakja, |
| mint viharokra emelt nyárderű, |
| felköltözik a halálos magasba. |
|
Harbach 1944*
|
Thurzó Gábornak
| a hold süt és egy rúd mered, |
| s a rúd elé emberek fogva |
| húznak egy roppant szekeret. |
|
| a testükön a por, az éhség |
|
| Viszik az utat és a tájat, |
| de mindennek csak súlyát érzik, |
|
| Csak szomszédjuk esendő testét, |
| mely szinte beléjük tapad, |
|
| elébük jött a messzeség és |
|
| Térdig gázolnak botladozva |
|
| De törzsük már a némaságé. |
| feszülten mintha szimatolnák |
|
| Mert fogadásukra már készen, |
| kapuit vadul széttaszítva |
|
|
Francia fogoly*
| Csak azt feledném, azt a franciát, kit |
| hajnalfele a szállásunk előtt |
| a hátsó udvar sűrüjében láttam |
| lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. |
| Körülkutatva éppen visszanézett, |
| s hogy végre biztos rejteket talált: |
| övé lehet a zsákmánya egészen! |
| Akármi lesz is, nem mozdul odább. |
|
| S már ette is, már falta is a répát, |
| mit úgy lophatott rongyai alatt. |
| Nyers marharépát evett, de a torkán |
| még alig ért le, jött is a falat; |
| és undorral és gyönyörrel a nyelvén |
| az édes étel úgy találkozott, |
| mint telhetetlen testi mámorukban |
| a boldogok és boldogtalanok! |
|
| Csak azt a testet, reszkető lapockát, |
| a csupa bőr és csupa csont kezet, |
| a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra |
| és úgy adott, hogy maga is evett! |
| Az egymás ellen keserülő szervek |
| reménytelen és dühödt szégyenét, |
| amint a végső összetartozást is |
| önönmaguktól kell, hogy elvegyék! |
|
| Az állatian makogó örömről |
| a suta lábát ahogy lemaradt, |
| és semmisülten kuporgott a testnek |
| vad gyönyöre és gyötrelme alatt! |
| A pillantását, – azt feledném egyszer! |
| Ha fuldokolva is, de falt tovább, |
| és egyre még, és mindegy már akármit, |
| csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! |
|
| Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; |
| a szomszéd fogolytáborból szökött. |
| S én bolyongok, mint akkor is a kertben, |
| az itthoni kert árnyai között. |
| A jegyzetembe nézek és idézem: |
| „Csak azt feledném, azt a franciát…” |
| S a fülemből, a szememből, a számból |
| a heves emlék forrón rámkiált: |
|
| „Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem |
| a halhatatlan éhséget, amit |
| a nyomorult már réges-rég nem érez, |
| se földi táplálék nem csillapít. |
| Belőlem él! És egyre éhesebben! |
| És egyre kevesebb vagyok neki! |
| Ki el lett volna bármi eleségen: |
| most már a szívemet követeli. |
|
|
Egy KZ-láger falára*
| Ahova estél, ott maradsz. |
| A mindenségből ezt az egyet, |
| ezt az egyetlen egy helyet, |
| de ezt azután megszerezted. |
|
| Lehet az ház, malom vagy nyárfa, |
| Minden csak küszködik veled, |
| mintha a semmiben mutálna. |
|
| De most már te nem tágitasz. |
| Megvakitottunk? Szemmel tartasz. |
| Kifosztottunk? Meggazdagodtál. |
| Némán, némán is reánkvallasz. |
|
|
Ravensbrücki passió*
| mint vetitett kép hunyorog |
|
| És nincs tovább. A többi már, |
|
|
Harmadnapon*
| És fölzúgnak a hamuszín egek, |
| hajnalfele a ravensbrücki fák. |
| És megérzik a fényt a gyökerek. |
| És szél támad. És fölzeng a világ. |
|
| Mert megölhették hitvány zsoldosok, |
| és megszünhetett dobogni szive – |
| Harmadnapra legyőzte a halált. |
| Et resurrexit tertia die. |
|
|
Frankfurt*
| A folyóparton üres homokbánya, |
| oda hordtuk nyáron a szemetet. |
| Villák között és kertek közt suhantunk, |
| egy híd, egy lejtős út következett, |
| a lóversenytér deszkakeritése, |
| pár zökkenő, az autó lassitott, |
| de mielőtt még fékezhetett volna, |
| az első éhség máris támadott! |
|
| A tömött zsákok és kidöntött vödrök, |
| a helyezkedő hátak terrora, |
| a föltaszított ládák közt megindult |
| az előzetes, gyilkos cenzura; |
| osztozkodás a hulladék kövérjén, |
| hogy alig állta saját rohamát |
| a négykézlábra ereszkedett éhség, |
| és föllázadt, és megadta magát. |
|
| Belevesztek a porba és piszokba; |
| az egész kocsi bőgve reszketett, |
| a szivüket a moslék elkeverte |
| és összemosta eszméletüket. |
| A tele kannák mélyire kotorva, |
| hogy szemük-szájuk elborult vele, |
| belehaltak az eleven lucsokba, |
| és föltámadtak fejjel lefele. |
|
| És visszavették, falatról-falatra, |
| mi velük együtt végképp elveszett, |
| mámorosan az elgyötört mocsokból |
| kikényszerített üdvösségüket! |
| De gyönyörük csak el se élvezett még, |
| hogy megfogamzott bennük a gyanú: |
| először csak a szájuk keserűlt el, |
| majd szívük lett iszonyú szomorú. |
|
| A tolongásból hirtelen kiálltak, |
| és úgy figyelték, szinte józanúl, |
| a nyomorukat eláruló mámor |
| mint járja őket keresztűl-kasúl. |
| És eleresztve magukat egészen, |
| csak arra vártak már, hogy szerveik |
| beteljesítsék, elvégezve rajtuk |
| a gyönyör végső tévedéseit. |
|
| Akárhová, csak szabadulni innét! |
| Csak menekülni, szökni mielébb! |
| Kiüldözött, hogy még felénk se villant, |
| hozzánk se ért az izzó csőcselék. |
| Köröskörűl a mozdulatlan bánya. |
| Csak haza már! Alant a folyamon |
| egy hajó úszhatott el a közelben, |
| hogy csupa füst lett és csupa korom |
|
| a fölfutó kijárat. Át a réten! |
| A dombokat mohón szökellve át |
| a lángoló betonra. Majd a villák! |
| A zölden visszaáradó világ. |
| A lóversenytér deszkakeritése, |
| s a deszkaközök sortüze után |
| a kertek alól kiájuló hőség, |
| s a hirtelenül ránkszakadt magány. |
|
| A lombok színe egyszerre kiégett, |
| és elborult a tüzük az uton. |
| Az arcunk és a kezünk is sötét lett, |
| és velünk együtt a paradicsom. |
| Hátunk megett a kocogató kannák, |
| s a szakadozó, poros fák között |
| már fölmerült az alkonyati város: |
|
|
Aranykori töredék*
|
U. E.-nek
| Öröm előzi, hirtelen öröm, |
| ama szemérmes, szép anarchia! |
| Nyitott a táj, zavartan is sima, |
| a szélsikálta torlaszos tetőkre, |
| a tenger kőre, háztetőre látni: |
| az alkonyati rengeteg ragyog. |
| Kimondhatatlan jól van, ami van. |
| Minden tetőről látni a napot. |
|
| Az össze-vissza zűrzavar kitárul, |
| a házakon s a házak tűzfalán, |
| a világvégi üres kutyaólban |
| aranykori és ugyanaz a nyár! |
| És ugyanaz a lüktető öröm; |
| dobog, dobog a forró semmiben, |
| ellök magától, eltaszít szivem |
| és esztelen szorít, szorít magához! |
|
| Mi készül itt e tenger ragyogásból? |
| Ha lehunyom is, süti a szemem; |
| mi kívül izzott, belül a pupillán, |
| itt izzít csak igazán, idebenn! |
| A világ is csak vele fényesűl, |
| az örömtől, aminek neve sincsen. |
| Mint vesztőhelyen, olyan vakitó |
| és olyan édes. Úgy igazi minden. |
|
|
Impromptu*
| kínoz, kápráztat éjjel-nappal. |
|
| Honnét e sok-sok látomás? |
| A víz felől kifordul éppen, |
| lebeg a hirtelen sötétben, |
|
| a part fele csap mosolya. |
| Tüzet fog messze pár vitorla. |
| zuhog a szétszórt kabinokra. |
|
| S a részletek, a kicsiségek! |
| Egyszál virág a puha szélben, |
|
| ugyanaz a locsogó dallam, |
| mintha a mezitlábas tenger |
|
| De legszebbek a szeretők, |
| sörényük kisüt a homályba, |
| szemérmük szép, utolsó sátra. |
|
| A szeretők, s az alkonyat, |
| a házsorok ahogy kihúnynak, |
| s a házak közt, a homokon, |
|
| Ki eszelhet ki nála szomorúbbat? |
|
|
A szerelem sivataga*
| Egy híd, egy forró betonút, |
| Magad vagy a kataton alkonyatban. |
|
| Mint gyűrött gödör feneke a táj; |
| izzó hegek a káprázó homályban. |
| Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, |
| vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. |
|
| Nyár van és villámló meleg. |
| Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, |
| a szárnyasok, mint égő kerubok |
| a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. |
|
| Emlékszel még? Először volt a szél; |
| aztán a föld; aztán a ketrec. |
| pár szárnycsapás, pár üres reflex. |
|
| És szomjuság. Én akkor inni kértem. |
| Hallom ma is a lázas kortyokat, |
| és tehetetlen tűröm, mint a kő, |
| és kioltom a káprázatokat. |
|
| Esztendők múlnak, évek, s a remény – |
| mint szalma közt kidöntött pléhedény. |
|
|
Dél*
| Vad szívverésem alig győzi csöndjét, |
| csak nagysokára, akkor is alig |
| rebben egyet a meglepett öröklét. |
| Majd újra vár, latolva mozdulatlan, |
| vadállati figyelme ezt meg azt, |
| majd az egészet egyből átkutatja, |
| nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. |
| Egy házat próbál végre messze-messze, |
| méternyire a semmiség előtt |
| megvillogtatja. Eltökélten aztán, |
| hirtelen rá egy egész sor tetőt! |
| Közeledik, jön, jön a ragyogás |
| egy óriási közérzet egében – |
| Céltalanul fölvesz egy kavicsot, |
| és félrenéz a hajdani szemérem. |
| Mi látnivaló akad is azon, |
| hogy megérkezik valahol a nap, |
| és ellep, mint a vér, a melege, |
| hogy odatartott nyakszirtemre csap – |
| Emelkedik az elragadtatás! |
| Várakozom. Növekvő fényességben |
| köztem, s egy távol nádas rajza közt |
| mutál vékonyka földi jelenlétem. |
|
Jelenések VIII. 7.
| és lát az isten égő mennyeket |
| s a menny szinén madarak szárnya-röptét |
| és látja mint merűlnek mind alább |
| a tűzkorongon átkerűlni gyöngék |
|
| és véges-végig mint a rézveres |
| olyan szinűt dirib-darabra törtet |
| hol nem találni mától egy kapást |
| a földet látja mégegyszer a földet |
|
| a pusztaságot és a zűrzavart |
| lovaskocsit keresve hol kigázol |
| de látja isten nincsen arra mód |
| kitörni út remény e látomásból! |
|
|
Apokrif*
| Mert elhagyatnak akkor mindenek. |
|
| Külön kerül az egeké, s örökre |
| a világvégi esett földeké, |
| s megint külön a kutyaólak csöndje. |
| A levegőben menekvő madárhad. |
| És látni fogjuk a kelő napot, |
| mint tébolyult pupilla néma és |
| mint figyelő vadállat, oly nyugodt. |
|
| De virrasztván a számkivettetésben, |
| mert nem alhatom akkor éjszaka, |
| hányódom én, mint ezer levelével, |
| és szólok én, mint éjidőn a fa: |
|
| Ismeritek az évek vonulását, |
| az évekét a gyűrött földeken? |
| És értitek a mulandóság ráncát, |
| ismeritek törődött kézfejem? |
| És tudjátok nevét az árvaságnak? |
| És tudjátok, miféle fájdalom |
| tapossa itt az örökös sötétet |
| hasadt patákon, hártyás lábakon? |
| Az éjszakát, a hideget, a gödröt, |
| a rézsut forduló fegyencfejet, |
| ismeritek a dermedt vályukat, |
| a mélyvilági kínt ismeritek? |
|
| Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten |
| a haragos ég infravörösében. |
|
| Így indulok. Szemközt a pusztulással |
| egy ember lépked hangtalan. |
| Nincs semmije, árnyéka van. |
| Meg botja van. Meg rabruhája van. |
|
|
| Ezért tanultam járni! Ezekért |
| a kései, keserü léptekért. |
|
| S majd este lesz, és rámkövül sarával |
| az éjszaka, s én húnyt pillák alatt |
| őrzöm tovább e vonulást, e lázas |
| Levelenként a forró, kicsi erdőt. |
| Valamikor a paradicsom állt itt. |
| Félálomban újuló fájdalom: |
|
| Haza akartam, hazajutni végül, |
| ahogy megjött ő is a Bibliában. |
| Irtóztató árnyam az udvaron. |
| Törődött csönd, öreg szülők a házban. |
| S már jönnek is, már hívnak is, szegények |
| már sírnak is, ölelnek botladozva. |
| Kikönyöklök a szeles csillagokra – |
|
| Csak most az egyszer szólhatnék veled, |
| kit úgy szerettem. Év az évre, |
| de nem lankadtam mondani, |
| mit kisgyerek sír deszkarésbe, |
| a már-már elfuló reményt, |
| hogy megjövök és megtalállak. |
| Torkomban lüktet közeled. |
| Riadt vagyok, mint egy vadállat. |
|
| Szavaidat, az emberi beszédet |
| én nem beszélem. Élnek madarak, |
| kik szívszakadva menekülnek mostan |
| az ég alatt, a tüzes ég alatt. |
| Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, |
| és mozdulatlan égő ketrecek. |
| Nem értem én az emberi beszédet, |
| és nem beszélem a te nyelvedet. |
| Hazátlanabb az én szavam a szónál! |
|
| Nincs is szavam. |
Iszonyu terhe |
| hangokat ad egy torony teste. |
|
| Sehol se vagy. Mily üres a világ. |
| Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. |
| Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. |
| Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. |
|
|
| Látja Isten, hogy állok a napon. |
| Látja árnyam kövön és keritésen. |
| Lélekzet nélkül látja állani |
| árnyékomat a levegőtlen présben. |
|
| Akkorra én már mint a kő vagyok; |
| halott redő, ezer rovátka rajza, |
| egy jó tenyérnyi törmelék |
| akkorra már a teremtmények arca. |
|
| És könny helyett az arcokon a ráncok, |
| csorog alá, csorog az üres árok. |
|
|
|
Négysoros*
| Alvó szegek a jéghideg homokban. |
| Plakátmagányban ázó éjjelek. |
| Égve hagytad a folyosón a villanyt. |
|
Egy arckép alá*
| Kihűl a nap az alkonyi grafitban. |
| Tágasságával, mélységeivel |
| a néma tenger arcomba világít. |
| Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben. |
|
| Öreg vagyok, lerombolt arcomon |
| csupán a víz ijesztő pusztasága. |
| A szürkület gránitpora. Csupán |
| a pórusok brutális csipkefátyla! |
|
| Hullámverés. Aztán a puha éj |
| boldogtalan zajai. Vak rovar, |
| magam vagyok a rámsötétedő, |
| a világárva papundekliban. |
|
| És egyedűl a feneketlen ágyban. |
| És egyedűl a párnáim között. |
| Magam vagyok az örökös magányban. |
| Akár a víz. Akár az anyaföld. |
|
|
Agonia christiana*
| oly messze még a virradat! |
|
A harmadik*
| Hármunk közűl legmaradandóbb, |
| a legveszendőbb én vagyok. |
|
Hideg szél*
| lakatlan kő, hever a hátam, |
| emlékek nélkül, nélkülem, |
| az évmilliók halott hamujában. |
|
|
Félmúlt*
|
Ted Hughesnak
| a hold. Halálos csönd a magja. |
|
| Villámlik és villámlik és |
| villámlik a fekete nappal. |
| Fésülködöl a mágneses viharban. |
|
| Fésülködöl a fényes csendben, |
| a félmultnál is éberebb tükörben. |
|
| Fésülködöl tükrödben szótlan, |
|
|
Novemberi elízium*
| A lábadozás ideje. Megtorpansz |
| a kert előtt. Nyugalmas sárga fal |
| kolostorcsendje háttered. Kezes |
| szellőcske indul a füvek közűl, |
| s mintha szentelt olajjal kenegetnék, |
| érzékeid öt meggyötört sebe |
| enyhületet érez és gyógyulást. |
|
| Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, |
| gyermekien áttetsző tagjaiddal |
| a nagyranőtt kendőben és kabátban, |
| mint Karamazov Aljosa, olyan vagy. |
|
| És olyan is, mint ama szelidek, |
| kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy, |
| oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már, |
| csak ragyogni a novemberi napban, |
| és illatozni toboz-könnyüen. |
| Csak melegedni, mint az üdvözültek. |
|
Szigliget, 1958. november |
|
|