| Én megtehetném és mégsem teszem, |
| csak tervezem, csak épphogy fölvetem, |
| játszom magammal, ennyi az egész, |
| siratni való inkább, mint merész. |
|
| Bár néha félek, hátha eltemet |
| a torkomig felömlő élvezet, |
| mi most csak fölkérődző förtelem, |
| mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? |
|
| A házatok egy alvó éjszakán, |
| mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? |
| hogy pusztulj ott és vesszenek veled, |
| kiket szerettél! Együtt vesszetek. |
|
| Előbb örökre megnézném szobád, |
| elüldögélnék benn egy délutánt, |
| agyamba venném, ágyad merre van, |
| a képeket a fal mintáival, |
|
| a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, |
| hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, |
| a tűzvész honnan támad és hova |
| szorít be majd a lázadó szoba? |
|
| Mert égni fogsz. Alant az udvaron |
| a tátott szájjal síró fájdalom |
| megnyílik érted, nyeldeklő torok. |
| Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. |
|
| A túlsó járdán állok és falom: |
| gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, |
| gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, |
| vérző gubanc a szűk tető alatt! |
|
| Mi engem ölt, a forró gyötrelem, |
| most végig ömlik rajtad, mint a genny, |
| sötét leszel, behorpadt néma seb, |
| akár az éj, s az arcom odalent. |
|
| Így kellene. De nem lesz semmi sem. |
| A poklokban is meglazult hitem. |
| Vigasztalást a játék sem szerez, |
| az éjszakának legmélyebbje ez. |
|
| Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. |
| Nem érdekelsz, nem is szerettelek. |
| Aludj nyugodtan, igyál és egyél, |
| s ha értenéd is átkaim, – ne félj. |
|
|