Késő kegyelem*
| Mit kezdjen, akit elitélt, |
| de fölmentett később az ég, |
|
| talált a szörnyű kegyelem, |
|
| Mit kezdjen itt! Közületek |
| Szorongva anyját kémleli: |
|
| de nem lesz soha senkije; |
| szeméből, mint gazdátlan ág, |
| kicsüng a pusztuló világ. |
|
|
Mert áztatok és fáztatok*
|
Rónay Györgynek
| Csupaszra vetkőztessetek, |
| mert áztatok és fáztatok, |
| bár én is áztam-fáztam és |
|
| Egyetlen boldog pillanat, |
| csak állok majd és reszketek, |
|
|
Kánikula*
| A kardvirágok hegye véres, |
| gyors pengéjük szemembe vág. |
| Miféle forrón ömlő vér ez? |
| Véres lesz tőlem a világ. |
|
| Mi közöm e vad ütközethez? |
| elömlik, máglyát, tüzet tervez |
|
| A fák között, a fű tövében |
| árnyékok mérges füstje száll. |
| Konok kegyetlen szenvedéllyel |
| gyilkol és gyujtogat a nyár. |
|
|
Mondom neked*
| Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve |
| alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, |
| a lámpa fénye majd beléd tapad. |
|
| A levegő meg hosszu-hosszu szálon |
| a fogaid közt ki-beszáll. |
| Messze sodor és kicserél az álom. |
| Tükröd előtt fésülködöl tunyán. |
|
| Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, |
| vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; |
| parázna vagy, kétség se fér e hithez, |
| parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz. |
|
| Tulajdon árnyékoddal összefekszel, |
| mindegy neked, kivel-mivel; |
| de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, |
| végűl minő medúzafő leszel? |
|
| A pusztulás a lábadnál dorombol, |
| miért nem űzöd már odább? |
| A pillantását keresgéled folyton, |
| és ujjaidon próbálod fogát. |
|
| Lekuporodol, s alólad a párna, |
| mint néma hasábokból rakott máglya. |
| E pillanatban szinte értelek. |
|
| Parázna vagy, mondom neked, parázna, |
| – hallgass, míg végére jutok! – |
| de szíved alján embertelen árva, |
| s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod. |
|
|
Ne félj*
| Én megtehetném és mégsem teszem, |
| csak tervezem, csak épphogy fölvetem, |
| játszom magammal, ennyi az egész, |
| siratni való inkább, mint merész. |
|
| Bár néha félek, hátha eltemet |
| a torkomig felömlő élvezet, |
| mi most csak fölkérődző förtelem, |
| mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? |
|
| A házatok egy alvó éjszakán, |
| mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? |
| hogy pusztulj ott és vesszenek veled, |
| kiket szerettél! Együtt vesszetek. |
|
| Előbb örökre megnézném szobád, |
| elüldögélnék benn egy délutánt, |
| agyamba venném, ágyad merre van, |
| a képeket a fal mintáival, |
|
| a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, |
| hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, |
| a tűzvész honnan támad és hova |
| szorít be majd a lázadó szoba? |
|
| Mert égni fogsz. Alant az udvaron |
| a tátott szájjal síró fájdalom |
| megnyílik érted, nyeldeklő torok. |
| Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. |
|
| A túlsó járdán állok és falom: |
| gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, |
| gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, |
| vérző gubanc a szűk tető alatt! |
|
| Mi engem ölt, a forró gyötrelem, |
| most végig ömlik rajtad, mint a genny, |
| sötét leszel, behorpadt néma seb, |
| akár az éj, s az arcom odalent. |
|
| Így kellene. De nem lesz semmi sem. |
| A poklokban is meglazult hitem. |
| Vigasztalást a játék sem szerez, |
| az éjszakának legmélyebbje ez. |
|
| Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. |
| Nem érdekelsz, nem is szerettelek. |
| Aludj nyugodtan, igyál és egyél, |
| s ha értenéd is átkaim, – ne félj. |
|
|
Miféle földalatti harc*
| Lehet, hogy megfojtottalak |
|
| Különben olyan egyremegy, |
| akárhogy is történhetett, |
| te mindenkép halott vagy, |
| heversz, akár a föld alatt, |
| kihamvadt sejtjeim között |
|
| Így hittem akkor, ostobán |
| gyanútlan melléd nem sodort |
| egy hirtelen jött kényszer, |
| mint összebújt szegényeket |
|
| Mint légtornász, az űr fölött |
|
| Véletlen volt, vagy csapda tán, |
| hogy egymást újra láttuk? |
| helyem se itt, se másutt! |
| Megkérdem százszor is magam, |
| Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, |
| mint fojtott pincetűzvész? |
|
| A zűrzavar csak egyre nő. |
| Hittem, hogy eltemettelek, |
| s talán te ölsz meg engem? |
|
| Én félek, nem tudom mi lesz, |
| mit rejt előlem, istenem, |
|
|
|