Pilinszky János összes versei

Kráter

[Összegyűjtött és új versek; 1976]

Trapéz és korlát

1940–1946

Halak a hálóban

Te győzz le^*

Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

fakó szivüknek terheit

a hallgatag szegények.

A foszladó világ felett

te változó és mégis egy,

szelíd, örök vigasz vagy;

elomlik minden kívüled,

mit lágy erőszakod kivet,

elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetik

hatalmad csillagképeid,

ez ősi, néma ábrák:

akár az első angyalok,

belőled jöttem és vagyok,

ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,

legyőzhetetlen kényszerek

vezetnek vissza hozzád;

folyam légy, s rajta én a hab,

fogadd be tékozló fiad,

komor, sötét mennyország.

Éjféli fürdés^*

A tó ma tiszta, éber és

oly éles fényü, mint a kés,

lobogva lélekző tükör,

mit lassu harcban összetör

karom csapása. Nyugtalan

heves fogakkal visszamar

a mélyen megzavart elem.

Legyőzve, lustán fekszem el

és hallgatózom. Csillagok

rebbennek csak, mint elhagyott

egek vizébe zárt halak,

tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket

az irgalmatlan és süket

egek között, én árva szörny,

kit páncél nyom, heges közöny,

ki mit se kér, és mit se vár,

csak bámul hosszan és puhán;

sikamló, sűrü pikkelyek

lepik be sűrün szívemet,

a mélyén édes-jó iszony,

kitéphetetlen orv szigony,

mit észrevétlen vert belém

a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,

alant a kagylók boldogok,

szivük remegve tölti meg

a fénnyel érő sűrü csend.

És mintha hívást hallana,

zuhanni kezd az éjszaka,

moszat sodor vagy csillagok,

nem is tudom már, hol vagyok?

Talán egy ősi ünnepen,

hol ég is, víz is egy velem,

s mindent elöntve valami

időtlen sírást hallani!

Halak a hálóban^*

Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

Suttogón hiába hív az

elveszett elem,

szúró kövek, kavicsok közt

fuldokolva kell

egymás ellen élnünk-halnunk!

Szívünk megremeg.

Vergődésünk testvérünket

sebzi, fojtja meg.

Egymást túlkiáltó szónkra

visszhang sem felel;

öldökölnünk és csatáznunk

nincs miért, de kell.

Bűnhődünk, de bűnhődésünk

mégse büntetés,

nem válthat ki poklainkból

semmi szenvedés.

Roppant hálóban hányódunk

s éjfélkor talán

étek leszünk egy hatalmas

halász asztalán.

Könyörgés^*

Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó, tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.

Távozó sereg^*

Takáts Vilmosnak

Hiába kutatsz, nem látsz zászlót

sötét kezemben, hűs sisak

se nyomja fürtöm. Nem fogadta

a készülő sereg fiad.

Te hittél bennem, és én benned,

s most nem felejtem már soha,

hogy fegyverkeztem és hiába,

fülembe tép a mostoha,

a drága kürtök búcsuzója,

belém hasít és meggyötör.

Kibomlok, gyenge ág a szélben,

a szív utólszor tündököl.

Utolsót lobban ifjúságom,

s kiolt a vak önkívület.

A többiek nyeregbe szállnak.

Hideg a hajnal és süket.

Mi lesz velem most? Nézz szemembe.

Ha nem te, hát ki szánna meg?

Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,

te jobb vagy, mint a többiek!

Ha megszültél, most nézz szemembe,

ha szeretsz, most meghallanád,

mit én már mindörökre hallok:

a távozó sereg zaját.

Magamhoz^*

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

Trapéz és korlát

Őszi vázlat^*

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Stigma^*

Testvértelen szád meztelen

remegni kezd és tiszta

fénnyel ragyog fel melleden

az ismeretlen stigma,

bordáid közt a drága jel,

mely örök sebet éget

és többé sose tűnik el,

csak mélyebb lesz a mély seb.

Csak mélyül és be nem heged,

örök halállal árnyal,

s te fölállsz: növő szél vezet

a megnyílt éjszakában.

Átlépve házad küszöbét

útnak eredsz a csöndbe,

nem tudva merre és miért,

hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

Csak mész. Köröskörűl hegyek

roppant magánya, itt-ott

kivert tanyák és félszerek

gazdátlan foltja villog,

és küldenek, hogy vándorolj,

bár buknál végre holtan

a puszta földre, ajkadon

kibékülő mosollyal.

De ekkor szűk ösvényre érsz

és hirtelen megállasz,

mögötted hosszú csönd van és

némán előtted áll az,

kiért elhagytad mindened,

száműzetésbe mentél,

mert sorsodat ki fejtse meg,

ki az, ha ő se testvér?

Megállsz előtte, meztelen

sebed kitárva, melyet

a messzeségből melleden

nehéz hatalma ejtett.

És vársz, mint fáradt katonák,

hisz nincs már senkid itten.

Ő visszanéz az esten át,

csak néz, és meg sem ismer.

Tilos csillagon^*

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

Gyász^*

Fogad között fakó panasz,

magányosság vacog,

lakatlan partokat kutatsz,

üres minden tagod,

lezárt vagy, mint a kárhozat,

a homlokod mögött

csak pőre sikoltás maradt

vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,

nem fogja szűk szegély,

csillagcsoportokat terel

a parttalan szeszély

elámuló szivedre: állsz

tünődve és hagyod,

belepjenek, mint sűrű gyász,

a foszló csillagok.

Trapéz és korlát^*

Sötéten hátat forditasz,

kisikló homlokodra

a csillagöves éjszakát

kezem hiába fonja.

Nyakad köré ezüst pihék

szelíd pilléi gyűlnek,

bizalmasan belém tapadsz,

nevetsz, – vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,

elgáncsolom a lábad,

fölugrasz és szemembe kapsz,

sebezhetetlen állat!

Elszűkül arcod, hátra buksz,

vadul zuhanni kezdesz,

az éjszaka trapézain

röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!

Kegyetlen, néma torna,

mégcsak nem is kiálthatok,

követlek szívdobogva,

merészen ellököm magam,

megkaplak és ledoblak,

elterülünk hálóiban

a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,

mióta tart e hajsza?

Megalvadt szememben az éj.

Ki kezdte és akarta?

Mi lesz velem, s mi lesz veled?

Vigasztalan szeretlek!

Ülünk az ég korlátain,

mint elitélt fegyencek.

Téli ég alatt^*

Cholnoky Tamásnak

Fejem fölé a csillagok

jeges tüzet kavarnak,

az irgalmatlan ég alatt

hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován

kicsordul árva számon.

Mivé is lett az anyatej?

Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,

mindegy mi jön, csak jöjjön.

Oly engedelmes, jó leszek,

végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,

nincsen ki megsegítsen,

nem vált meg semmi szenvedés,

nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet

se egyszerűbb, se szörnyebb:

lassan megindulnak felém

a bibliai szörnyek.

Miféle földalatti harc

Késő kegyelem^*

Mit kezdjen, akit elitélt,

de fölmentett később az ég,

megvonva tőle a halált,

mikor már megadta magát?

Kit mindenétől üresen

talált a szörnyű kegyelem,

megsemmisülten, mielőtt

a semmi habjaiba dőlt!

Mit kezdjen itt! Közületek

talányait ki fejti meg?

Szorongva anyját kémleli:

ha elzokoghatná neki!

Fogódzanék akárkibe,

de nem lesz soha senkije;

szeméből, mint gazdátlan ág,

kicsüng a pusztuló világ.

Mert áztatok és fáztatok^*

Rónay Györgynek

Forduljatok hát ellenem

ti meglapuló szörnyek,

az omló folyosókon át

hatolva egyre följebb,

nyomuljatok be szabadon,

futótüzet kiáltva

lassan fölétek rakodó

hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,

semmit se hagyva rajtam,

vegyétek el a homlokom,

a szemem és az ajkam,

mert áztatok és fáztatok,

mert éheztetek bennem,

bár én is áztam-fáztam és

nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,

dadogó, győztes lárma!

mint életfogytig elitélt

fegyencek lázadása.

Egyetlen boldog pillanat,

a végső és az első:

csak állok majd és reszketek,

akár egy égő erdő.

Kánikula^*

A kardvirágok hegye véres,

gyors pengéjük szemembe vág.

Miféle forrón ömlő vér ez?

Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?

Sötéten izzó alkohol,

elömlik, máglyát, tüzet tervez

az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében

árnyékok mérges füstje száll.

Konok kegyetlen szenvedéllyel

gyilkol és gyujtogat a nyár.

Mondom neked^*

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve

arcátlan elhagyod magad,

alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,

a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálon

a fogaid közt ki-beszáll.

Messze sodor és kicserél az álom.

Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,

vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;

parázna vagy, kétség se fér e hithez,

parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,

mindegy neked, kivel-mivel;

de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,

végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,

miért nem űzöd már odább?

A pillantását keresgéled folyton,

és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,

a halom párna fölmered,

mint néma hasábokból rakott máglya.

E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,

– hallgass, míg végére jutok! –

de szíved alján embertelen árva,

s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

Ne félj^*

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Miféle földalatti harc^*

Napokra elfeledtelek,

döbbentem rá egy este,

üres zsebemben álmosan

cigarettát keresve.

Talán mohó idegzetem

falánk bozótja nyelt el?

Lehet, hogy megfojtottalak

a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,

a gyilkos nem latolgat,

akárhogy is történhetett,

te mindenkép halott vagy,

heversz, akár a föld alatt,

elárvult szürke hajjal,

kihamvadt sejtjeim között

az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán

tünődve, míg ma éjjel

gyanútlan melléd nem sodort

egy hirtelen jött kényszer,

az oldaladra fektetett,

eggyévetett az álom,

mint összebújt szegényeket

a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött

ha megzavarja párja,

együtt merűltem el veled

alá az alvilágba,

vesztemre is követtelek,

remegve önfeledten

mit elrabolt az öntudat

most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab

magához rántja társát,

siratva benne önmaga

hasonló sorsu mását,

zokogva átöleltelek

és szomjazón, ahogycsak

szeretni merészelhetünk

egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,

hogy egymást újra láttuk?

Azóta nem találhatom

helyem se itt, se másutt!

Megkérdem százszor is magam,

halottan is tovább élsz?

Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,

mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,

s vajjon miféle vér ez,

mitől szememnek szöglete

ma hajnal óta véres?

A zűrzavar csak egyre nő.

A szenvedély kegyetlen.

Hittem, hogy eltemettelek,

s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,

ha álmom újra fölvet?

Kivánlak, mégis kapkodón

hányom föléd a földet.

A számban érzem mocskait

egy leskelő pokolnak:

mit rejt előlem, istenem,

mit őriz még a holnap?

Harmadnapon

1946–1958

Senkiföldjén

Parafrázis^*

Mindenki táplálékaként,

ahogy már írva van,

adom, mint élő eledelt,

a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl

az elevenre éhes,

lehet a legjobb szeretőd,

végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon

és beléreszketek,

hogy kikkel is zabáltatom

a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,

ugyan miféle vályú?

S mi odalök, micsoda vágy,

tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem

hogy falja föl a horda!

Eleven táplálék vagyok

dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok

szünetlen és egészen;

emésszétek föl lényegem,

hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,

az mindenki falatja.

Pusztíts hát szörnyű szerelem.

Ölj meg. Ne hagyj magamra.

A tengerpartra^*

A tengerpartra kifekszik a tenger,

a világ végén pihen a szerelmem,

mint távoli nap vakít a szivem,

árnyéka vagyunk valamennyien.

Sírvers^*

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,

őrzöm legkisebb ráncaik

a kőzeteknél konokabban

az ítéletnapig.

Könnyeik szivárgó erekben

szemérmesen bujdosnak bennem,

és feneketlen tavat ásnak

a mindentudó hallgatásnak.

Hajnalig síró szeretőkben

némul el így a szerelem,

s már nem is ők karolják egymást,

a halhatatlanság ölel!

Egy egész örökkévalóság

őrzi mindannyiuknak sorsát;

rendíthetetlen, mint a kőzet,

már nem is én ölelem őket.

Egy szenvedély margójára^*

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Bűn^*

Gyerek vagy még, a tagjaid

mégis már szinte készen

vakítanak a hajlatok

derengő rendszerében,

s akár egy bujkáló mosoly,

ha csípőd nem, hát vállad

elárul és magadra hagy.

Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,

egyetlen moccanásra

puhán megindul életem,

mint omló homokbánya.

Gyenge vagy még, hát menekűlj

mielőtt utolérne!

Előre biccen a fejed.

Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd

a leroskadó évek;

mint kiéheztetett botok,

a rengeteg megéled.

Éjszakáim! az éjszakák

didergő csőcseléke!

testestül veti rád magát,

egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörik

és bezúzzák a hátad;

az üdvösségük keresik,

mit nálam nem találtak.

Az elveszített gyermeket,

vakító ifjuságot!

S kifosztva elhajítanak,

mint talpig tépett zsákot.

Ez marad belőled nekem?

Ájult közönnyel nézlek.

Hová a váll, mely tündökölt,

nyoma a tündöklésnek?

Zavartan tesz-vesz a kezem

az üres levegőben.

Te volnál, kit megöltek és

én lennék, ki megöltem?

Tanuk nélkül^*

Kirajzolódom végleg a világból,

mint csupasz falnak állitott fogoly,

külön kezel, kivételes magányban

a tanuk nélkül dolgozó pokol.

Egy porcikám se bízná senki másra,

ha únja már, magam kezére ad,

s én folytatom, hol éppen abbahagyta,

a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

Ki itt találna rám e szörnyüségben,

és végignézné, mit is művelek,

nem hinné el tulajdon két szemének,

s egy szót se merne szólni senkinek.

Íly nyomorúság ugyan mire várna?

Mi hátra van, bevégzi egymaga,

hogy holta után is beléremeg,

meg-megrándul a hóhér kosara.

Két szeretőre^*

Mint alvilági házasok

a forró sodronyon,

hevertek, mint a balfelem,

balom a jobbomon,

s bár oktalan szerelmetek

már annyit sem jelent,

mint illemhely sivár falán

az ábrák és jelek:

a tűrhetetlen megszokás

megannyi változat

és változás között vakon

mégiscsak összetart!

Akár a kettészelt kukac

valahogy mégis egy,

szived szivével esztelen

vesződve hempereg!

Bizony: a büntetés elől

kár is lesz futnotok,

egy óriási csecsemő

állja el utatok,

és hanyatt-homlok menekül

a torkotokon át,

véres csomóban kiszakad,

megszökik a világ.

In memoriam N. N.^*

Te férfiaknál férfiabb,

te bátraknál is bátrabb,

legalább szégyelted magad

megadni a halálnak?

Az esztelenűl gyönyörű

és kőszivüre égett,

hogy roppant meg a súly alatt

gyönyörű szüzességed?

Valamikor, te nyomorúlt,

még hitted a szerelmet!

Most élősdiek seregét

etetheti a tested.

Kit nem vigasztalt senki se,

most betömi a szádat,

a magányosan zokogót

a tömeges gyalázat.

Elterülve a többiek

földes-agyagos ágyán,

közösködőn és mocskosan,

velőtrázón paráznán

soha se lettél volna több,

mint férgek között féreg?

S nem csupán itt, a föld alatt

veszett el vad szemérmed?

Te életfogytig lázadó,

valóban ennyi volnál,

nem több a csontig élvező,

levetkező halottnál?

Saját végeddel kérdelek:

a gőggel égő évek,

az olthatatlan büszkeség,

ha végül úgy se véd meg,

az egész életünk mit ér?

Szólj, rovarok arája,

ha öröklétre születünk,

mért halunk meg hiába?

Kihűlt világ^*

E világ nem az én világom,

csupán a testem kényszere,

hogy egyre beljebb, mint a féreg

furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,

és így lakik jól ő velem;

az életem rég nem enyém már,

vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből

kijózanodva a szemét

így ütközik ki, leplezetlen

föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen

végül is így lesz otthonos.

Mint hervadás az őszi lombot,

a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!

S mint tetejébe hajitott

ócskavasak, holtan merednek

reményeink, a csillagok.

Piéta^*

Ferenczy Béninek

Cserbenhagyott tulajdon tested,

a rádzúduló tetemet

már nem bírták és szakadozva

elengedték az idegek.

Mint ágaskodó riadt csorda,

ha pusztulásba kergetik,

fenyegetőn utadat állták

visszahőkölt érzékeid.

Már csak az eszeveszett csókok

vak folyosóin vágta át

egy-egy menekvő szívverésed

a halott szívéig magát.

Nem érdemelhetett kegyelmet,

mint elvaduló idegent,

le kellett csontjaidról marjad

lázadozó elevened,

hogy méltó lehess a halálhoz,

ki öledben fészket rakott.

Időtlen gyásszá csupaszodtál.

S ő harmadnap föltámadott.

Panasz^*

Elevenen a csillagok alá,

az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?

Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:

az örök hallgatásból,

idegen egeid alól

valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?

Hiába ostromollak?

Köröskörűl a félelem

zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,

ne adj oda a fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,

mint lombjai a fának:

adj nevet, gyönyörű nevet,

párnát a pusztulásnak.

Örökkön-örökké^*

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Mire megjössz^*

Egyedül vagyok, mire megjössz,

az egyetlen élő leszek,

csak tollpihék az üres ólban,

csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,

mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva

szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.

Még szívemet se hallani,

mindenfelől a némaságnak

extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.

S a tiéd, egyedűl tiéd,

kezdettől fogva neked készűlt

e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,

csak űl az idő szótalan,

nincs karja-lába már a vágynak,

csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,

se házam nincs, se puha ágyam,

zavartalan heverhetünk majd

a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!

Ha gyenge vagy, végem van akkor.

Ágyban, párnák közt, uccazajban

iszonyu lenne fölriadnom.

(Pilinszky a verset 1978-ban Ingrid Ficheux-nek ajánlotta.)

Senkiföldjén^*

1

Senkiföldje egy csecsemő szeme!

E puszta és lakatlan égitesten,

e csillagpuszták roppant és kietlen

fönnsíkjain kallódva egyedűl,

hogy vissza többé soha ne találjak,

úgy eltünök, örökre felelőtlen!

Gyönyörűek az első hajnalok

a sivatagos kopár levegőben!

És gyönyörűek ők, a reggelek,

s az emlék nélkül rámmerengő alkony.

Mint kisfiúk szive a tengerparton,

szökött szivem megáll és megdobog!

2

Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek

a lüktető pupilla kráterére,

s szállva alá a feneketlen mélybe,

a megszállott sötétre érkezem,

hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak,

csak egyetlen kis idegen is át

ezer tolong, időtlen búcsuzóban,

mióta világ a világ,

tenger tolong, örökös visszatérők,

forró reményben és reménytelen,

örök didergők benn az elevenben,

ezer halott egyetlen idegen!

Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat,

egy tű hegyén hány angyal férhet el?

Itt tenger sors egyetlen egy helyen,

és ezer év egyetlen idegen,

s ezer szive egyetlen dobbanásnak!

3

Élő itt hosszan bizony nem időzhet,

elárulják halandó zajai.

E rettenetes csönd se elegendő

egyetlen élőt elnémítani.

Már távozóban, épp hogy odavésem

a meleg űr falára a nevem.

Ha netalán egyszer közébük állnék,

megkeresem majd és emlékezem.

4

Künn már az éj. Csecsemők éjszakája.

Megismételhetetlen nyugalom.

Álom, mely lassan engem is elaltat.

A kicsinyek nagy álmát alhatom.

Ha valahol, itt mindent elfelejtek,

míg ide is majd megjön a világ,

a zűrzavaros expedíció,

hozva házanépét és vagyonát,

a szutykos és a vad szomoruságot,

a szeretőit és a szenvedélyt,

mindazt, mi eddig is nyomoruság volt,

a semmiséget hozza mindenért!

Hoz kismadarat ketrecben és majmot,

csodálkozhatsz a zajos meneten,

majd szétszednek és megismered őket,

én gyűlölöm őket, mert ismerem.

5

Elhagylak akkor szép sivatagom,

nem várhatom be üldözőimet!

Kezdődhetik előlről bujdosásom,

keserűségem kapkodva siet.

Az első csillag! – ezt is ismerem,

hányódtatásunk zord íródeákja.

Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.

6

Először nézel a mi éjszakánkba.

Ama kései

Németh Lászlónak

Ama kései, tékozló remény,

az utolsó, már nem a földet lakja,

mint viharokra emelt nyárderű,

felköltözik a halálos magasba.

Egy KZ-láger falára

Harbach 1944^*

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,

s a rúd elé emberek fogva

húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,

a testükön a por, az éhség

és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,

a fázó krumpliföldeket,

de mindennek csak súlyát érzik,

a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,

mely szinte beléjük tapad,

amint eleven rétegekben

egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,

elébük jött a messzeség és

megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,

sötéten zörrenő zajában,

mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál.

Francia fogoly^*

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva éppen visszanézett,

s hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.

Nyers marharépát evett, de a torkán

még alig ért le, jött is a falat;

és undorral és gyönyörrel a nyelvén

az édes étel úgy találkozott,

mint telhetetlen testi mámorukban

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra

és úgy adott, hogy maga is evett!

Az egymás ellen keserülő szervek

reménytelen és dühödt szégyenét,

amint a végső összetartozást is

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről

a suta lábát ahogy lemaradt,

és semmisülten kuporgott a testnek

vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, – azt feledném egyszer!

Ha fuldokolva is, de falt tovább,

és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is a kertben,

az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

„Csak azt feledném, azt a franciát…”

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él! És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

most már a szívemet követeli.

Egy KZ-láger falára^*

Ahova estél, ott maradsz.

A mindenségből ezt az egyet,

ezt az egyetlen egy helyet,

de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.

Lehet az ház, malom vagy nyárfa,

Minden csak küszködik veled,

mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem tágitasz.

Megvakitottunk? Szemmel tartasz.

Kifosztottunk? Meggazdagodtál.

Némán, némán is reánkvallasz.

Ravensbrücki passió^*

Kilép a többiek közűl,

megáll a kockacsendben,

mint vetitett kép hunyorog

rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,

a pórusait látni,

mindene olyan óriás,

mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,

a többi annyi volt csak,

elfelejtett kiáltani

mielőtt földre roskadt.

Harmadnapon^*

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Frankfurt^*

A folyóparton üres homokbánya,

oda hordtuk nyáron a szemetet.

Villák között és kertek közt suhantunk,

egy híd, egy lejtős út következett,

a lóversenytér deszkakeritése,

pár zökkenő, az autó lassitott,

de mielőtt még fékezhetett volna,

az első éhség máris támadott!

A tömött zsákok és kidöntött vödrök,

a helyezkedő hátak terrora,

a föltaszított ládák közt megindult

az előzetes, gyilkos cenzura;

osztozkodás a hulladék kövérjén,

hogy alig állta saját rohamát

a négykézlábra ereszkedett éhség,

és föllázadt, és megadta magát.

Belevesztek a porba és piszokba;

az egész kocsi bőgve reszketett,

a szivüket a moslék elkeverte

és összemosta eszméletüket.

A tele kannák mélyire kotorva,

hogy szemük-szájuk elborult vele,

belehaltak az eleven lucsokba,

és föltámadtak fejjel lefele.

És visszavették, falatról-falatra,

mi velük együtt végképp elveszett,

mámorosan az elgyötört mocsokból

kikényszerített üdvösségüket!

De gyönyörük csak el se élvezett még,

hogy megfogamzott bennük a gyanú:

először csak a szájuk keserűlt el,

majd szívük lett iszonyú szomorú.

A tolongásból hirtelen kiálltak,

és úgy figyelték, szinte józanúl,

a nyomorukat eláruló mámor

mint járja őket keresztűl-kasúl.

És eleresztve magukat egészen,

csak arra vártak már, hogy szerveik

beteljesítsék, elvégezve rajtuk

a gyönyör végső tévedéseit.

Akárhová, csak szabadulni innét!

Csak menekülni, szökni mielébb!

Kiüldözött, hogy még felénk se villant,

hozzánk se ért az izzó csőcselék.

Köröskörűl a mozdulatlan bánya.

Csak haza már! Alant a folyamon

egy hajó úszhatott el a közelben,

hogy csupa füst lett és csupa korom

a fölfutó kijárat. Át a réten!

A dombokat mohón szökellve át

a lángoló betonra. Majd a villák!

A zölden visszaáradó világ.

A lóversenytér deszkakeritése,

s a deszkaközök sortüze után

a kertek alól kiájuló hőség,

s a hirtelenül ránkszakadt magány.

A lombok színe egyszerre kiégett,

és elborult a tüzük az uton.

Az arcunk és a kezünk is sötét lett,

és velünk együtt a paradicsom.

Hátunk megett a kocogató kannák,

s a szakadozó, poros fák között

már fölmerült az alkonyati város:

Frankfurt – 1945.

Aranykori töredék^*

U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,

ama szemérmes, szép anarchia!

Nyitott a táj, zavartan is sima,

a szélsikálta torlaszos tetőkre,

a tenger kőre, háztetőre látni:

az alkonyati rengeteg ragyog.

Kimondhatatlan jól van, ami van.

Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,

a házakon s a házak tűzfalán,

a világvégi üres kutyaólban

aranykori és ugyanaz a nyár!

És ugyanaz a lüktető öröm;

dobog, dobog a forró semmiben,

ellök magától, eltaszít szivem

és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Ha lehunyom is, süti a szemem;

mi kívül izzott, belül a pupillán,

itt izzít csak igazán, idebenn!

A világ is csak vele fényesűl,

az örömtől, aminek neve sincsen.

Mint vesztőhelyen, olyan vakitó

és olyan édes. Úgy igazi minden.

Impromptu^*

Össze-vissza csatangolok

hónapok óta szakadatlan,

öldöklő, édes napszurás

kínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?

A víz felől kifordul éppen,

tündökletesen fiatal,

lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.

Tüzet fog messze pár vitorla.

Merőleges déli meleg

zuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!

Egyszál virág a puha szélben,

akár egy néma csecsemő

forgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák során

ugyanaz a locsogó dallam,

mintha a mezitlábas tenger

bolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,

sörényük kisüt a homályba,

szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,

a házsorok ahogy kihúnynak,

s a házak közt, a homokon,

a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

A szerelem sivataga^*

Egy híd, egy forró betonút,

üríti zsebeit a nappal,

rendre kirakja mindenét.

Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;

izzó hegek a káprázó homályban.

Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,

vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,

a szárnyasok, mint égő kerubok

a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;

aztán a föld; aztán a ketrec.

Tűz és ganaj. És néhanap

pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.

Hallom ma is a lázas kortyokat,

és tehetetlen tűröm, mint a kő,

és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény –

mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Dél^*

Örökkétartó pillanat!

Vad szívverésem alig győzi csöndjét,

csak nagysokára, akkor is alig

rebben egyet a meglepett öröklét.

Majd újra vár, latolva mozdulatlan,

vadállati figyelme ezt meg azt,

majd az egészet egyből átkutatja,

nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.

Egy házat próbál végre messze-messze,

méternyire a semmiség előtt

megvillogtatja. Eltökélten aztán,

hirtelen rá egy egész sor tetőt!

Közeledik, jön, jön a ragyogás

egy óriási közérzet egében –

Céltalanul fölvesz egy kavicsot,

és félrenéz a hajdani szemérem.

Mi látnivaló akad is azon,

hogy megérkezik valahol a nap,

és ellep, mint a vér, a melege,

hogy odatartott nyakszirtemre csap –

Emelkedik az elragadtatás!

Várakozom. Növekvő fényességben

köztem, s egy távol nádas rajza közt

mutál vékonyka földi jelenlétem.

Jelenések VIII. 7.

és lát az isten égő mennyeket

s a menny szinén madarak szárnya-röptét

és látja mint merűlnek mind alább

a tűzkorongon átkerűlni gyöngék

és véges-végig mint a rézveres

olyan szinűt dirib-darabra törtet

hol nem találni mától egy kapást

a földet látja mégegyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavart

lovaskocsit keresve hol kigázol

de látja isten nincsen arra mód

kitörni út remény e látomásból!

Apokrif^*

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályukat,

a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

Négysoros^*

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

Egy arckép alá^*

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.

Tágasságával, mélységeivel

a néma tenger arcomba világít.

Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon

csupán a víz ijesztő pusztasága.

A szürkület gránitpora. Csupán

a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj

boldogtalan zajai. Vak rovar,

magam vagyok a rámsötétedő,

a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.

És egyedűl a párnáim között.

Magam vagyok az örökös magányban.

Akár a víz. Akár az anyaföld.

Agonia christiana^*

Szellőivel, folyóival

oly messze még a virradat!

Felöltöm ingem és ruhám.

Begombolom halálomat.

A harmadik^*

Hármunk közűl legmaradandóbb,

örökké fénylő ikonod,

örökké omló homokbuckád,

a legveszendőbb én vagyok.

Hideg szél^*

lakatlan kő, hever a hátam,

emlékek nélkül, nélkülem,

az évmilliók halott hamujában.

Hideg szél fújdogál.

Félmúlt^*

Ted Hughesnak

Megérkezik és megmered,

kiűl a hamunéma falra:

egyetlen óriás ütés

a hold. Halálos csönd a magja.

Összetöri az utakat,

összetöri a hold sütése.

És ketté tépi a falat.

Fehér zuhog a feketére.

Villámlik és villámlik és

villámlik a fekete nappal.

Fehér zuhog és fekete.

Fésülködöl a mágneses viharban.

Fésülködöl a fényes csendben,

a félmultnál is éberebb tükörben.

Fésülködöl tükrödben szótlan,

akár egy üvegkoporsóban.

Novemberi elízium^*

A lábadozás ideje. Megtorpansz

a kert előtt. Nyugalmas sárga fal

kolostorcsendje háttered. Kezes

szellőcske indul a füvek közűl,

s mintha szentelt olajjal kenegetnék,

érzékeid öt meggyötört sebe

enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,

gyermekien áttetsző tagjaiddal

a nagyranőtt kendőben és kabátban,

mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,

kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,

oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,

csak ragyogni a novemberi napban,

és illatozni toboz-könnyüen.

Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Szigliget, 1958. november

Nagyvárosi ikonok

1959–1970

Introitusz

Utószó^*

Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.

Emlékszel még? Az üres árok.

Emlékszel még? Csorog alá.

Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.

Tél van azóta, téli éjjel.

Megteritesz a közelemben,

megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel

éjszakáján a puszta háznak.

Inged, ruhád leengeded.

Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.

Van itt valaki?

Éber álom:

felelet nélkül átkelek

a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?

A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl

ahogy az arcom, ez a kő

röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!

Bánt a homály és sért a lámpa.

Vékony sugárka víz csorog

a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.

Sötét szobád, akár az akna.

A falakon hideg lobog.

Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!

Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,

a semmi napja mielőtt

megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.

Mindenfelől az irgalomnak

marék havát nyujtja felém

egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,

egy menekülő felhő elfutóban.

S a lovasok zuhogó, sűrü trappban

megjönnek a csatakos virradatban.

Introitusz^*

Ki nyitja meg a betett könyvet?

Ki szegi meg a töretlen időt?

Lapozza fel hajnaltól-hajnalig

emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni

ki merészel közülünk? S ki merészel

a csukott könyv leveles sürüjében,

ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,

midőn szemét az Isten is lehúnyja,

és leborúlnak minden angyalok,

és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,

egyedül ő, a bárány, kit megöltek.

Végigkocog az üvegtengeren

és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

KZ-oratórium^*

Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.

Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.

A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.

R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

(Fejét fölütve.)

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚ

Akkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONY

Nem ébredtek fel a szegek.

R. M.

Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

Nem ébredtem fel soha többé.

R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.

Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONY

Kopogtak a jégüres csillagok.

R. M.

Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Arcok, kezek. Kimerült törmelék.

Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONY

Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

Prága, csak ennyi voltál?

R. M.

Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚ

Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.

Életemben nem láttam házat!

Fenyők közt állt egy fasor végén.

Ragyogtak az ablakai.

Nem érintettem a kezemmel.

Nagyon vigyázva megérintem.

Felejts el, felejts el, szerelmem!

Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONY

A holdsütésben írnokok.

R. M.

Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

Diófák, porkolábparasztok.

R. M.

Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONY

Halálos csend.

R. M.

Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

Németország.

KISFIÚ

Nagyon messze és egészen közel

a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

Olyan volt, mintha virágház lett volna,

de nem voltak benne virágok.

Egyetlen hosszú folyosó;

vályogfalak, de a föld melegével.

A folyosó kiszélesült a végén,

s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.

(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőmüvesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ

Ugye, mi halottak vagyunk?

R. M.

Olyan volt, mintha virágház lett volna,

de nem voltak benne virágok.

Egyetlen sötét folyosó;

vályogfalak, de a föld melegével.

Délután volt, úgy három óra.

A folyosó kiszélesült a végén,

s világitott, mint egy monstrancia –

A teteje üvegből lehetett,

mert megrekedt benne a napsugár.

Mezítlenűl és végérvényesen

a kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONY

A holdsütésben írnokok.

R. M.

Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

Egyetlen óriás ütés!

R. M.

Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY

Halálos csend.

R. M.

Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

Németország.

R. M.

Későre jár. Márcsak a rabruha

kifoszló cérnaszála van velem.

Letépem és számba veszem a cérnát.

Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONY

Drágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚ

Hét kocka van.

Az elsőt nem tudom.

A második: utak és messzeség.

A harmadikban katonák.

A negyedik kockában mi vagyunk.

Az ötödikben: éhség és kenyér!

A hatodik kockában csönd van.

A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY

Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.

Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)

Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONY

Elvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.

Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONY

Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.

Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONY

Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.

Sírok. Itt van az arcomon.

Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONY

Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy

végül is megtörhetjük-e,

nem a magunkét, a másik magányát;

az áldozatét, aki fél,

a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!

azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.

Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

Az első kockát nem tudom.

A második: utak és messzeség!

Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY

(Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.

Prágában tél van.

Üvegtető alatt kis asztal áll.

Billeg az egyik lába.

Forog belűl az óraszerkezet.

Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚ

A negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.

Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONY

Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)

(Mintegy magában beszélve.) Emberek,

irgalmazzatok!

R. M.

Végkép magam.

Márcsak a rabruhából

kifoszló cérnaszál maradt velem,

felöltve egy vonal iratlan sorsát.

Nincs semmi, csak a hely meg az idő,

hol utoljára számontartanak.

Csak én vagyok és ők. (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

Drágáim, ne ítéljetek!

Úgy éltünk itten, mint a barmok.

Akár a disznók, térdeltünk a porban,

mégis mire nyelvünkre ért az étel,

szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ

A hatodik kockában csend van.

R. M.

Azt álmodom, felébredek.

Hihetetlenűl mély az éjszaka.

Alig vagyok.

Egyetlen egy szoba,

egy ablak világít csak: az övé.

S az is üres.

Mint összetört tükör

hull a szobája, s nem bír földet érni!

Levelenként kell félrehajtanom

a puha erdőt. Mind megannyi seb.

Elalélok, hogy szép fejét kifejtem

az agyonázott levelek közűl.

Szebb, mint a legszebb fiatal lány –

Nincs többé erdő.

Mit akarsz még tőlünk?

A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.

Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚ

A hetedik kockát nem ismerem.

(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak volna le, s az üregekben kövek záporoznának. Aztán az egész omlás egyszerre véget ér.

A kórusból jobbról is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek, s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a lángot az egész kórusnak.)

R. M.

Milyen puha a levegő.

Csorgó eresz, barakfal, messzeség.

Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚ

A hatodik kockában csönd van.

R. M.

Valószinűtlenűl

gyenge pulzusok igyekeznek;

próbálnak megmaradni.

KISFIÚ

A hatodik kockában némaság van.

R. M.

Minden megáll. Varsóban este van.

Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONY

Édeseim! Édeseim!

R. M.

Én sötét mennyországom.

(A függőlámpák is kialszanak.)

ÖREGASSZONY

Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.

Ragyogtak az ablakai.

Világitott a fasor végén.

A szobában emberek ültek.

Vonultunk az országuton.

A házat elfedik a fák.

R. M.

Későre jár. Márcsak a rabruha

kifoszló cérnaszála van velem.

Letépem és számba veszem a cérnát.

Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚ

A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.

Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONY

A holdsütésben írnokok.

R. M.

Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONY

Diófák; porkolábparasztok.

R. M.

Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONY

Egyetlen óriás ütés!

R. M.

Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY

Fények egy elfelejtett arcon.

R. M.

Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONY

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ

Először látok éjszakát!

R. M.

Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONY

Nem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ

(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve, s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)

Boldogtalan a pillanat, mikor

fölfedezi az árva önmagát,

s arra gondol, hogy másnak is

fontos lehet e kéz, e görbeség,

s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.

(A függőlámpák kigyulladnak.)

Nagyvárosi ikonok

A tenger^*

A tenger, mondtad haldokolva,

s azóta ez az egy szavad

jelenti számomra a tengert,

s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?

Hullámvölgyek, hullámhegyek.

Agóniád, akár a tenger,

megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.

Halálod hallom s hívlak én.

Irtóztató hétköznapok.

Szegény, szegény, szegény, szegény.

Nagyvárosi ikonok^*

Déli 12 óra

Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!

Hajnali három

Megindulunk egy kőrakás felé,

és fölröpül mögüle egy madár.

Múzeum

A gyémántüres múzeum

közepében egy melltű lángol.

Lerombol és megörökít.

Hová jutunk e lángolásból?

A mozdulatlan karzatok?

Magányos kézelőd talán?

Lerombol és megörökít

a júniusi délután.

Szeptemberi sugárutak!

Szerelmem, szerelmem, szerelmem!

Megállnak a sugárutak.

Egyetemes sebek a kertben.

Te megpróbáltad azt, amit

senki se merészelt, te árva!

fényeskedjék neked az éj

öröküres monstranciája.

Kórus

A Kreatúra könyörög,

leroskad, megadja magát.

A Kreatúra, Az-Ami

könyörög, mutatja magát.

Van Gogh^*

1

Ők levetkőztek a sötétben,

ölelkeztek és elaludtak,

miközben te a ragyogásban

sírtál és mérlegeltél.

2

Alkonyodott.

A rozoga melegben

papírközelbe ért a nap.

Minden megállt.

Állt ott egy vasgolyó is.

3

„Világ báránya, lupus in fabula,

a jelenidő vitrinében égek!”

Kis éjizene^*

Virágcsokor

Óh, vesztőhelyek illata!

Párbeszéd

Eresszetek be, itt vagyok,

nyissatok ajtót, megérkeztem.

Nincs ajtó, mit megnyithatunk.

Nincs retesz, ami kirekesszen.

Éjfél

Elgurulnak az ismeretlen csöndben,

mélyen a csillagok alatt

elgurulnak

s megállanak

a mozdulatlan billiárdgolyók.

Mozart

Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom.

Délszaki csönd, emlékezet.

Reflektorfény a falakon,

üresség és márványerek.

„Dans cette maison habita Mozart”

Mozart lakott itt valaha.

Egy vázában virágcsokor.

Óh, vesztőhelyek illata!

Párizs, 1963

Fehér piéta^*

A fényérzékeny levegőben

csukott szemhéjak. Anya és fia.

Fehér kezek és még fehérebb ráncok.

Piéta és laterna mágika.

Önarckép 1944-ből^*

Sírása hideg tengelyében

áll a fiú.

Különitélet^*

Különitélet minden éjjel.

Magányos exhumáció.

Kiemelek egy ismeretlen embert

a semmiből és eleresztem őt.

Egy sírkőre^*

Túlhevitett virágcsokor.

Passió^*

Csak a vágóhíd melege,

muskátliszaga, puha máza,

csak a nap van. Üvegmögötti csöndben

lemosdanak a mészároslegények,

de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Akár a föld^*

Akár a föld, hol mozdulatlan

szárnyalok majd és porladok;

akár a víz, olyan közel van

a sírás ünnepélye.

A hóhér naplójából^*

Tomas Tranströmernek

Egyszer történt, hogy meginogtam,

s elvesztve egyensúlyomat

a feneketlen és királyi csöndben

meg is történt, hogy meginogtam.

Különben csak az órák kettyegnek

egyre pontosabban,

egyre hangosabban.

Nem tudok meghalni többé,

mióta a gyémántokat visszahelyeztem a koronába.

Merre, hogyan?^*

Mit tudom én.

Amerre a katonák.

Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.

Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.

Szent Lator^*

Törőcsik Marinak

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.

A „teremtő képzelet” sorsa korunkban

A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre, mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül.

Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik, és tévelyeg. Ezzel szemben a „teremtő képzelet”, amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta.

Röviden: az, amit mi „teremtő képzeletnek” nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.)

Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet – remekművet is – bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.)

De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja?

Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva.

Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. „Et incarnatus est” – azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.

Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a „megoldhatatlant”. Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket.

Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja.

Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül „szemlesütve” szabadna megvalósítania.

A tudományos gondolkodás – különös módon – a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tükörnek.

Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított – és súlyosbított – hiú uralma.

Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház.

Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév – ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikri-színház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik „vertikálisan”, a másik „horizontálisan” próbál csalni.

Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.

Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk.

Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra.

Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket „leírták”, sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán. A valódi érték (túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében) terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra.

Hangosan gondolkodom. Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen. Mégis a jótett interperszonális, közvetlenségében univerzális jellege: a „másikban” mindig mindenki jelenlétének konkretizálása. Hasonlóképpen: nincs kiút a képzelet drámájában a legvégletesebb eltévelyedések átvállalása nélkül. Ha a „vallásos művész” mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és testvéri megosztozás posztja lehet. S talán épp ezzel, hogy valamennyien, kivétel nélkül a lehető legtávolabbra kerültünk – jutottunk legközelebb egy „evangéliumi esztétika” megvalósításához. Napjainkban lehetetlen Isten időbeli inkarnációját összetévesztenünk Isten utolsó eljövetelével. Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője.

Nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik, még a deinkarnáció és a manipulánsok irodalma is, ha mással nem, tévelygésével siettetve a drámát – képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját – a kifejlet felé.

1967-ben véletlenül összefutottam André Frenaud-val a Saint Germain des Prés-n s leültünk egy feketére. Úgy ültünk ott a kávéházi asztal mellett szürkén és jól fésülten, mint két malomellenőr, miközben kint félmeztelenül és fantasztikus kosztümökben hullámzott a fésületlen, ágyból kelt tömeg. Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma – hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához – végül is és szükségszerűen lombik-irodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben.

Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését. Köztudott az is, hogy életében (mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel) különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában. A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is.

Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok.

Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt. De ez se igaz, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi „engedelmesek” mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa (pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét). Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen – az üdvösség elodázásával – a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.

És itt – utoljára – arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani.

Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. A téma másik előadója Pierre Emmanuel volt.

Ars poetica helyett

Néhány rövid bekezdésben arra az egyetlen kérdésre kísérelnék meg némi választ találni, hogy személy szerint miért tartom aktuálisnak a keresztény ihletésű költészet szerepét, s miben is látom annak föladatát a mai világban.

Egyéni elkötelezettségemhez a döntő érvet minden bizonnyal nemzedékemnek épp legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta. Igaz, a frontok azóta elnémultak, a háború végetért, a koncentrációs táborok bezárták kapuikat. Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

A múló idő a történet relativitásából a „tiszta történés” totalitásába, minden igaz cselekedet eleve mozdulatlan tengelyébe vezet. Ez a „tiszta történés” azonban már teljes egészében „mozdulatlan”, sajátos módon függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális.

Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.

A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.

Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.

Mindez igaz. Mégis gyötrelmesen ellentmondásos, s ha valahol, hát itt kap súlyt a Karamazovok párbeszéde. Aljósa hite és Iván közönybe burkolózó lázadása.

A humánum egymaga tehetetlen azzal szemben, ami egyszer lezárult, s legfeljebb az emlékezés illúziójával képes behatolni a múltba. Viszont a legtündöklőbb jövő is mit ér? – amorális sivatag, üres elvontság a jóvátehetetlen konkrétumokkal hátában. Marad tehát a lázadás, az „egész” elvetése, de még ez se érintheti legkisebb részletét se annak, aminek nevében mindent meg kellene tagadnunk.

Nem így a legkisebbik Karamazov. Aljósában föl se merül a lázadás kísértése. A mozdulatlan és totális elkötelezettség, amiben eleve él, egyszerűen nem érzékeli e kihívást. A múlt – amiben Iván szükségszerűen az ártatlan szenvedések övezetét látja – Aljósa állandó lelkiállapota, a konkrétumokba való előbbrejutás, a vigasztalás és megvigasztalódás tulajdonképpeni kezdete.

Engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a vallásos léleknek ezt a sajátját, mely annyira hasonló a múlt mozdulatlan realitásához. És rokon értelemben, a művészet is mi egyéb, mint engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, totális odaadás? Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé – s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé, mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha – túl az emlékezet lehangoló illúzióján – nem épp a múltban érezné meg először a konkrétumok ízét, a konkrét cselekvés lehetőségét, a mozdulatlanságban először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát – anélkül hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni.

A múlt megközelíthetetlen nyitottságába bizonyos értelemben a művészet az első részvevő, totalitásába az első totális, mozdulatlanságába az első mozdulatlan, konkrétságába az első szeretetteljes, tragikumába az első bizakodó, és szakrálitásába az első vallásos lépés.

Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még.

A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a részvét és lázadás, sőt valamivel még a mozdulatlan kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol. Mivel először itt, és egyedül itt részesülhetünk mindenükből kifosztott és kiforgatott meghívóink romolhatatlan kincséből, királyi adományából, ami nem egyéb, mint a mindenségben az egység bátortalanul boldog és először biztos megtapasztalása. Szakasztott úgy, ahogy a keresztlevételt követően a tanítványok is mozdulatlanul maradtak, mielőtt a föltámadás hasonlíthatatlan intimitását hírül vitték.

Ifjúságomban hosszú időn keresztül az álomban véltem megtalálni ez áhított megoldást. Itt minden együtt és egyben van még. Kint és bent, ember és táj, anyag és forma, érzék és szellem. Az, hogy én, alig más, vagy éppenséggel ugyanaz, mint te, vagy ő. És mégis nyomasztó e boldogság. Fölégetett földjével, maradék pázsitfoltjaival maga a tiltott paradicsom helye, ahonnét végleg kiűzettünk. De e kiűzetés azóta megmenekülésünket jelenti már. Itt kell, az ébrenlét nehéz ellenállásában megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egységet.

És itt mindjárt megkísérelném valamivel kiszélesíteni a már idáig is sajátos értelemben használt „mozdulatlan elkötelezettség” fogalmát.

Albert Camus a „Sziszifusz mítosza” („Le mythe de Sisyphe”) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy „Dosztojevszkij válasza az alázat” (La réponse de Dostojevski est l’humiliation), csakhogy ez az alázat – magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe – minden, csak nem meghátrálás.

Névtelenül és íratlanul, a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története közöttünk, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét.

Szemben velük a gazdagok igyekszenek szabadulni a képtelen teherről, a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. Ha a szegények tehervállalása az isteni megtestesülés időtlen előképe, a gazdagok a deincarnatio kezdetét jelentik. S amikor a szellem e lerakott, és szinte láthatóvá és tapinthatóvá lett gazdátlan terhet maga se hajlandó többé magára venni már – beérve annak puszta és kétségbeesésig menő, vagy akár hasonlóképpen frivol szemléletével –, lényegében csak súlyosbítja azt, amit a gazdagok már régen megkezdtek és eleitől elkövettek.

Ezután már színre léphetnek a közönséges bűnözők – a végkifejlet szereplői –, kik az abszurditást, a botrányt most már közvetlenül követik el, direkt merényletük pervertáltságától várva valamiféle visszafele ható meggazdagodás, hatalom és szabadság soha nem volt beköszöntét. Az ártatlanok szenvedése ettől fogva már nem következmény többé, hanem a könyörtelen események elengedhetetlen energia-forrása.

Az így fejünkre idézett katasztrófának volt azonban egy másik tanulsága is. Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták.

Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt.

Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának.

Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. Nehéz helyzetemből mégis szabadulni kívántam, amikor pedig ez be is következett, nem véletlen, hogy úgy ért a szabadulás, mint az első gyerekkori bűnbeesés.

A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.

Szálkák

1971–1972

Monstrancia

Amiként kezdtem^*

Amiként kezdtem, végig az maradtam.

Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.

Mint a fegyenc, ki visszatérve

falujába, továbbra is csak hallgat,

szótlanul űl pohár bora előtt.

Juttának^*

Levél

Veled együtt és velem együtt

az idő minden ütése-kopása

és erőssége hó alá kerűl

abban a végső feledésben,

amit az Atya küld majd a világra.

Január

A tél növekszik.

Egy magányos farkas jött le a faluba.

Reszket előtted.

Mise ez.

Utolsó áldozás.

Naplórészlet

Milyen nap is van ma? Úgy élek,

Hogy össze-összezavarom

Az idő menetrendjét.

„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával

– tér és idő keresztjére

vagyunk mi verve emberek.”

Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.

Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,

és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Azt hiszem^*

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.

Mielőtt^*

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra

mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy szálkát

visszaveszi a keresztet,

s az angyalok, a mennyek állatai

fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben

sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,

mielőtt asztalhoz ülnénk.

Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,

a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,

remélve, hogy egy szép napon

elönt a sírás, visszafogad szeliden

a régi udvar, otthonunk

borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,

mindíg is hazavágytam.

Monstrancia^*

Elsüppedek a hóesésben,

eltűntem, eltünök

a fiatal intézeti lányok,

ligetek, fák,

első játszótársaim,

a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek

áhítatos szemléletében.

Háromszínű lobogó^*

Első szine? Akár a rab

ítélethirdetéskor.

A második? Mint katonák,

kik eltévedve, most nagy és puha

csomókban hullanak alá.

S a harmadik? A harmadik szine –

te vagy.

Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!

A mélypont ünnepélye^*

Az ólak véres melegében

ki mer olvasni?

És ki mer

a lemenő nap szálkamezejében,

az ég dagálya és

a föld apálya idején

útrakelni, akárhová?

Ki mer

csukott szemmel megállani

ama mélyponton,

ott, ahol

mindíg akad egy utolsó legyintés,

háztető,

gyönyörü arc, vagy akár

egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud

nyugodt szívvel belesimúlni

az álomba, mely túlcsap a gyerekkor

keservein s a tengert

marék vízként arcához emeli?

Majd elnézem^*

Majd elnézem ahogy a víz csorog,

a tétova és gyöngéd utakat,

a fájdalom és véletlen közös

betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –

halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt

a feledést kiérdemelném.

A hóhér szobája^*

Szalonnaszag. Muskátliszag.

Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából.

A tenger Istené,

s az ablak csukva van.

Milyen más a vesztőhely illata,

és a bárány, amikor értejönnek.

Példabeszéd^*

A szúró meleg kocka alján,

hol ég és föld beroskad, megszünik,

s akár a moslék egybehuppan

tér és idő, ott, ebben a

tűző ganajban, egyedűl

itt lelhetjük meg, egyesegyedűl,

amit anyánk örökre elveszített.

Vesztőhely télen

Kőfal és ünnepély^*

Hommage à Robert Wilson

A késszurás mozdulata, s a kéz

boldogtalan stációi után?

A félbeszakadt dallamok,

a csapzott ünnepélyek és

az összekuszált csillár fényein túl?

A fal előtt? A fal után?

Mi történik, mi is történik

minden tettünk boldogtalan

és irtóztató ideje alatt?

Halálod és halálom^*

Majd elaltat a dudolás,

a korasötét éjszaka

anyatejnél is szelidebb

figyelme és odaadása.

Mert ő a kifosztott kebel.

A dajka, aki kivüláll.

Az idegen, ki hazatévedt.

Majd elaltat az örök dudolás.

Bűn és bűnhődés^*

Sheryl Suttonnak

A befalazott képzelet

még egyre ismételgeti –

A pillanat villanyszék trónusán

még ott az arc,

sziklába mártott nyakszirt,

gyönyörű kéz –

pórusos jelenléted.

Még tart a nyár.

Ereszd le jogarod, királynő.

Örökmozgó^*

A világbank elektromos szivében

az örökmozgó föl-lejár,

mint egy tükör,

mint egy koporsó,

mozgókép, vitrin, üveghintó,

akár egy óriási mécses,

holtfáradt, óriás kisértet.

Metronóm^*

Mérd az időt,

de ne a mi időnket,

a szálkák mozdulatlan jelenét,

a fölvonóhíd fokait,

a téli vesztőhely havát,

ösvények és tisztások csöndjét,

a töredék foglalatában

az Atyaisten igéretét.

Vacsora^*

Ismeritek a megteritett asztalt,

„a kihűlt tálak közeit”,

jól tudjátok mindannyian a leckét,

mire gyűltetek össze hát?

Intelem^*

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.

Ne a nászasztalt. A lehulló

maradékot, hideget, árnyakat.

Ne a mozdulatot. A kapkodást.

A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,

az örök város máig is figyel:

tornyaival, tetőivel,

élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban

hírül adhatod azt, miről

hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,

akkor talán nem jártál itt hiába.

Vesztőhely télen^*

Kit fölvezetnek?

Kik fölvezetik?

Vágóhíd vagy vesztőhely?

Ki és kit öl? Ember öl állatot

vagy állat embert?

S a zuhanás, a félreérthetetlen,

s a csönd utána?

S a hó, a téli hó? Talán

száműzött tenger, Isten hallgatása.

Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

Nem tudom.

Egy titok margójára

Egy titok margójára^*

Takard le jól, mit elkövettél,

és élj utána szabadon, akár

egy sikeres merénylő. Tetted

kendő alatt, nélküled is megél,

majd túlnő rajtad, meghalad,

alig először, később azután

gyereksirásként, mint a végitélet,

mikor a bárány elkiáltja magát.

Hasonlat^*

Kulcs elkallódni,

zár bezárúlni,

cipő megállni,

amennyire csak számok tudnak valakit

kézreadni és idegenné tenni,

olyan mély a mi elhagyatottságunk.

Van Gogh imája^*

Csatavesztés a földeken.

Honfoglalás a levegőben.

Madarak, nap és megint madarak.

Estére mi marad belőlem?

Estére csak a lámpasor,

a sárga vályogfal ragyog,

s a kert alól, a fákon át,

mint gyertyasor, az ablakok;

hol én is laktam, s nem lakom,

a ház, hol éltem, és nem élek,

a tető, amely betakart.

Istenem, betakartál régen.

Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,

és leterít valahány szívverés.

Különös, hogy a tenger halhatatlan,

holott minden hulláma végitélet.

Hogyan is igazítja sorsát,

az öröklétet, Isten, a teremtés

mindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,

mint a halandók egy-egy szívütése,

olyan lehet végülis a dicsőség,

Isten nyugalmas boldogsága.

A többi kegyelem^*

A félelem s az álom

volt apám és anyám.

A folyosó meg a

kitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?

Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárúl. Magához ölel.

A többi kegyelem.

De ez se^*

Téren-időn túl, utóljára

a tiszta akadály.

A matatás,

veszkődés egy zsinórral,

korttyal,

falattal, mely lezúdul,

végigzúdul arcodon-arcomon.

Aztán az égi nap kerek

gyönyörűsége melegen,

váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl.

De ez se végleges.

Rongyaidban és kitakarva^*

Nővéremnek

Akár egy gyönyörű egészet,

mint egy siralmas töredéket,

nézlek, elnézlek,

oldalvást, föntről-lefele,

rongyaidban és kitakarva.

Nincs több^*

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,

az a bizonyos merev tekintet,

mely szigorú, akár a nap,

és berajzolja komoran

és ugyanakkor fényesen

a vágóhidak s a földi királyok

színehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,

egyedűl eme pillantások

méltóak észrevenni a halált

és a virágok átöltözködését.

Egyedűl

ők tudják elkiáltani

a világ minden bánatát, és egyedűl

ők tudják elhallgatni Isten titkát

szemközt a lincselő tömeggel.

Minden időben

Találkozások^*

Szilágyi Júliának

Hányféle találkozás, Istenem,

együttlét, különválás, búcsuzás!

Hullám hullámmal, virág a virágtól

szélcsendben, szélben

mozdúlva, mozdulatlanúl

hány és hányféle színeváltozás,

a múlandó s a múlhatatlan

hányféle helycseréje!

A pokol hetedik köre^*

A pokol első, második,

harmadik, negyedik köre,

majd az ötödik, hatodik

és végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.

Engedd, hogy lepihenjek

és meggörbülve elaludjak végre,

hiszen itt is jelen vagy.

Címerem^*

A kegyelem és öröm együtt ért

azzal, amit nyomoruságnak

neveznek általában.

Szög és olaj lehetne címerem,

mit írhatnék azonban szövegéül?

Talán azt, hogy mindent megértek,

felhők futását és disznók fejét

rálapúlva a préskemény palánkra.

De ez is mit jelent?

Nekünk magunknak muszáj végül is

a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk

a mondatot.

Egy életen keresztűl^*

Sógorom emlékezetére

1

Mi törjük el, repesztjük ketté,

mi egyedűl és mi magunk

azt, ami egy és oszthatatlan.

2

Utána azután

egy hosszú-hosszú életen keresztűl

próbáljuk vakon, süketen, hiába

összefércelni a világ

makulátlan és eredendő szövetét.

3

Gyerekkorunkban meg kellene halnunk,

tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,

de tovább élünk, foltozgatva és

tóldozgatva a jóvátehetetlent.

4

Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe

és utóljára.

Most^*

Az újszülöttek lucskos és

a haldoklók tűznehéz ingét

viseltem.

Most fölvezetnek.

Ez is beletartozik

ámulatomba és döbbenetembe.

Engedelmesen

utóljára még megkapaszkodom,

rátok testálva koppanásomat.

Vonzások közt^*

Vonzások közt, de hivás nélkűl,

elég lehet az égboltnak talán,

de nem annak a nyomorúltnak,

ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva

hideggel, hővel, méterekkel küszködik.

Mert hogyan is lehetnék élőbb

a teljes égboltnál, ha nem

a hidegért, a hőért, és a

megalázó méterekért.

Kiért, miért

Kiért, miért,

világok, közöljétek!

Az eltaposott fűben olvasok

és rongycsomók közt keresgélek.

Világok, csupa félelem

és csupa alázat vagyok.

Én gyenge voltam

Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedűl az maradt,

hogy üdvödet szemmel kövessem.

A tékozló fiú keresése^*

Itt lakott kétségtelenűl.

Látod? Látom.

A mi fiúnk.

Űlj az ablakba, nézd a házakat,

aztán a szobát, falakat,

a jégveremnél hidegebb

éléskamrát, mosdóhelyet.

Most pedig indúljunk haza.

Marhabélyeg^*

1

Nincs az a marhabélyeg,

mit meg ne érdemelnék.

Jó lesz átlépnem a halál

fehérre meszelt küszöbét.

Minden jó, amit megérdemeltünk.

2

A világ tenyerébe kalapált szeg,

holtsápadt,

csurom vér vagyok.

Fokról-fokra

Az ember itt^*

Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelűl

ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,

bűn és imádság két szavát.

Az egyik hozzámtartozik.

A másik elhelyezhetetlen.

Omega^*

Összeomlásunk mindent befalaz

egy pillanatra és örökre.

A vánkos keményebb lesz, mint a szikla

és testünk szemétdombnál súlyosabb.

Ezért élünk. Valamiképpen

ezért születünk a világra.

Baleset

Madarak vérzik be a mennyet,

cigányok és gyerekek léptei

lyuggatják át a szerenádnál szűzibb

kemény havat. De ez a szép, ez a

gyönyörűségen ejtett

örökös baleset.

Bár színem fekete^*

Végűl mindíg Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,

szótlanúl és jelentés nélkűl,

és mindeneknél boldogabban.

Fokról-fokra

Ahogy a semmi kisimítja

az agónia árkait,

miként a vidék hófuvás után

lecsillapúl, hazatalál,

valahogy úgy alakúl, rendeződik

fokról-fokra ember és Isten,

pusztulás és születés párbeszéde.

Felelet

Felelet^*

Hommage à I. B.

Ellátogatsz a legbelső szobába,

hallgatsz és hallgatod

a szürke falak lobogását,

mintás csöndjét, susogását, parancsát.

Letérdelsz

egy szigorú szózatra és

beleolvadsz a figyelembe, mely

mindenünnen az ünnepély

egyetlen csukott ajtajára irányúl.

Holott

veled vagyunk

továbbra, változatlanúl.

Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,

nem számít mit, utána úgyis

eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután

magadhoz ölelj bárkit-bármit,

kétéltű szörny, beteljesítve

bukásod fokozatait.

Kérdés^*

Hol járunk már az éden fáitól!

Világunk büszke madarának

csőrében porladunk.

Hullám befagy,

lüktetés, csobogás eláll,

meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,

érkezhet mondat

akárhonnan?

Milyen felemás^*

Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdreroskadását.

Ahogyan csak^*

Esti mise, téli vecsernye,

éjféli Úrfölmutatás,

miként a hó hallgat a meglepett

fák alján, ahogyan csupán

téli égbolt erős, szilárd,

úgy vérzenek jók, rosszak együtt,

bárányok, füvek, farkasok

halálunk monstranciájában.

Mégis nehéz^*

Anya, anya

ebben a sivatagban,

mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,

és mindent mégis oly kíváncsian

szemlélgetek?

Tudod, hogy hány kisértés,

a semmi és üresség késdobáló

hány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,

a kelme megfakúl, s a fű

beteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás –

de hol is hagytam abba? –

mégis élek,

mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Ez lesz^*

Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,

békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,

mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

Kezed, kezem^*

Hová rejtsem kezeimet?

Anya, a te kezedet örököltem,

de királyságom, tudom, nem kivánod.

Lemondok hát,

leköszönök a trónról,

odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.

Újra semmim sincs, édesanyám.

József Attila^*

Katonája a mindenségnek,

bakája a nyomoruságnak,

teszünk azzal valamit is,

hogy a füvek zöldellő erejébe

visszahelyezzük a halottat?

Igen, a lomb^*

Igen, a lomb ragyog,

a lomb tovább ragyog,

és te úgy függsz e televény

előterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,

útszéli Isten.

Én nem számítok^*

Hogy elkárhoztam, nem számítok többé,

azóta végre könnyü lett

visszatalálnom, mint a porszem,

a szentély fönntartott s az asztal

kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve

a menyasszony vállára űlhetek

és a vőfély vállára telepűlve

ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok

vagy egy redő előterében

árnyékká változom.

Telehold^*

Fölszáll a hold

olyanféle ütéssel

és olyanféle lágysággal ahogy

csak a viszontlátás zokogó öröme

ráz egybe és mos egybe olykor-olykor

két összeérő arcot, fölnagyúlt,

boldogságtól ödémás kézfejet.

Bölcső és nem koporsó^*

Elnézlek, mint egy gyermek és

te megijedsz e pillantástól.

Fenyegetők

egy gyermek szemei, kivált

lámpaoltáskor, amikor

Isten esendő fényeit kioltják.

Ilyenkor csönd van, éjszaka,

neked azonban nem kellene félned,

gyerekkorom teneked bölcső

és nem koporsó.

Elég^*

A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb.

Innét odáig. Kő, fa, ház.

Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét,

s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint

megkeveri a kávét, vagy ahogy

„visszavonúl a bemutatkozásból”,

elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Egyenes labirintus^*

Milyen lesz az a visszaröpülés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, hogy oltár, szentély,

kézfogás, visszatérés, ölelés,

fűben, fák alatt megterített asztal,

hol nincs első és nincs utolsó vendég,

végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Egyetlen olvasmányom^*

Az istenek színevesztett szalónját,

a fakó űlőkékre és

a törtkarú székekre helyezett

gesztusokat,

a lombok meg a zápor és a szél

együttesét,

az istenek és köztünk ernyedő

fonal irányát olvasom,

a megoldás becsvágya és

kényszere nélkűl,

mint legelső

és legutolsó,

egyetlen olvasmányomat.

Végkifejlet

1973–1974

Tabernákulum

Visszavonom^*

„Rátok testálom koppanásomat”,

írtam nemrég. Most visszavonom.

Nem érdemlem meg ezt az utolsó

mozdulatot. Hogy homorítva

kiegyenesedjem a levegőégben,

s lekoppanjak a deszkává alakított

anyaföldre.

Két arckép^*

Marinak és Gyuszinak

Brontë

A kocsisok beüzennek: jövünk.

És a vendégek: érkezünk.

És a lámpások átszelik

röpködve a teret, az udvart,

fénybe vonva az éjszakát,

a diófák törzsét, a szőlők

alsószoknyáját s a kőasztal

esőbe-szélbe mártott peremét.

Hát itt vagyunk.

Nyissatok ajtót.

Ez az utolsó éjszakánk.

Ez az utolsó vendégségünk.

Terítsetek.

Ágyazzatok.

Rakjátok meg a kályhát.

Eresszétek szabadon a kutyákat.

Rembrandt

Atyai ház: hamuból és ecetből.

Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.

Csukott szemek a sírban és az ágyban,

halálon túli fegyelemben.

Nyitás^*

A gyerekkor alkímiája

beteljesűl, sikerűl végre.

Az érintetlen kapukat,

az álom zsiliprendszerét kinyitják.

Mindenből csönd lesz és közelség.

Játszma^*

A zöldposztós asztalra hajlik

halott apám.

De mi fölé hajol?

És mit akar, mit is akar,

és mit is mond e kivilágított,

besüppedt sír,

magányos játszma,

férfihát?

Ne zavarjuk, ne zavarjátok

előretartott jobb és hátravont

bal kézfejét, s a dákó

három golyó közt fölfüggesztett

figyelmét, részarányosát.

Hiszen,

a golyó és a dákó elsötétűl,

nélkületek, nélkülem is megáll,

és velük együtt én is, akiért

e játszma zajlik

egyszer s mindenkorra.

Sírkövemre^*

Rajzolj, rajzolj szegény fiú.

Rajzolj, rajzolj szegény leány.

Te szegény, szegény nemtelen lény

töröld le Isten hátáról, töröld le

szégyenletes emlékemet.

A mi napunk^*

Napunk, amit valóban annak

nevezhetnénk,

egynéhány kimerűlt

csillagra vetve fuldokol,

oly fényességgel, amivel

itt, mifelénk, egyedül az

mi elveszett,

világolhat és találkozhat.

Ki és kit?^*

Léptek a fűben, a sötétben,

aztán egy székláb és egy ágy

a törvénytelen ragyogásban.

Akár egy kivilágitott

vesztőhely, leszoritott tarkó,

oly szép és idegen a látvány.

Fények és árnyak,

léptek, bútorok,

hová kerűltem?

Ágy és székláb,

ki is van itt, ki van jelen,

és ki figyel, s kit is figyel?

Léptek a fűben, a sötétben,

aztán egy székláb és egy ágy

a törvénytelen ragyogásban.

Meghatározás^*

Féregnek lenni mit jelent?

Vágyakozni egy tekintetre,

egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre,

ahogy csak Isten nézi önmagát,

erre vágyni, egyedül erre,

és ugyanakkor üveges szemekkel

belefuródni abba, ami nincs,

beszorúlva a semmi és

valamiféle utánzat közé.

Tapasztalat^*

A tapasztalat, mint Kronosz

fölfalja fiait.

A valódi tudás

tapasztalatlan, mit se tud,

nem ismer, nem ismerhet semmit.

Így érez, így érezhet egyedűl

örök békét, nyugalmat, amikor

a hóhér szalonnázik, s ő maga

gyanútlanul megérkezik, belép,

majd megfeszűl, hátrahanyatlik,

s vérezni kezd egy nem létező térben,

amihez csak a mennyország hasonló.

Tabernákulum^*

Ki kellene, hogy szabadítsak

valamit valami alól,

keresztbe vetve csapkod szárnyam,

körmöm-lábam, tollam-karom.

Nem jutok el a szentségházig,

örökre hó alatt marad

az a bizonyos tabernákulum,

ami miatt, ami miatt.

Így teltek napjaink

Így teltek napjaink^*

Országh Lilinek

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

Meditáció^*

Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait?

Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.

Övé lesz minden hatalom és dicsőség.

Bársonycsomó^*

Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.

Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.

Végkifejlet

Fohász^*

Égő szoba,

tükör, kemence,

fölmutatott gyönyörű vasgolyó,

szeplős tökély,

világszép sántikáló lányok,

ragyogjatok, ragyogjatok!

Rossz fölvétel^*

Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.

Rotációs papírra nyomták.

A férfi arca, mint egy bünözőé,

s ez igaz is, volt vétke épp elég.

De most, hogy a sürü és idegen

erdőben megállítják, igazában

csak egy marad: nadrágja ráncai.

Kárhozat^*

Holott a semmi van jelen,

a világ azért tovább lüktet,

az erek szállítják a vért,

a kéz csomót köt, kulcsra zár,

gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.

Szép és még szebb^*

Kisujjadon az ezüstgyűrű,

és talpadon a bőrkeményedés,

az, hogy lázas vagy, az, hogy este

nagykabátban mosakodol,

mindez oly szép, és még szebb attól,

hogy feleúton megtorpantam.

A tett után^*

Wiener Pálnak

A szemle és a tett között

mintha nem is váltott volna ruhát.

Itt állt a szék, és ott az ágy.

A tükrön száradt vízcsikok,

s a fésüben megtapadt hajcsomó:

miért hogy a helyszín a legerősebb?

Merénylet^*

Megtörtént, holott nem követtem el,

és nem történt meg, holott elkövettem.

Fölriadva^*

Meszesgödör a ház az éjszakában,

préselt levél a kert, s a bútorok

egymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelen

kockagödörré alakúl a ház,

drótsövénnyé a bútorok,

s a lámpafényben a poklokig látunk.

In memoriam F. M. Dosztojevszkij^*

Hajoljon le. (Földig hajol.)

Álljon föl. (Fölemelkedik.)

Vegye le az ingét, gatyáját.

(Mindkettőt leveszi.)

Nézzen szembe.

(Elfordúl. Szembenéz.)

Öltözzön föl.

(Fölöltözik.)

Végkifejlet^*

Magam talán középre állok.

Talán este van. Talán alkonyat.

Egy bizonyos: későre jár.

Kétsoros^*

Emeld fel, ahogy akkor fölemelted,

és üss vele, ahogy akkor ütöttél.

Alkohol^*

Előhivom a lehetetlent,

egy ház áll rajta s egy bokor,

egy néma, néma állat és

egy nadrágszár a szürkületben.

S. W.-hez^*

Megkaptad végűl a kegyelmet?

Vagy olyan egyedűl maradtál,

mint az a férfi, aki tegnap –

vagy az a fiú, aki ma –

egyszóval, mint azok a lények,

akik számára a világ

már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

Betűk, sorok^*

Megérdemelné a békés halált

minden írnok, aki az éjszakában

tollat fog és papír fölé hajol.

Napló^*

N. N. ismét gyönyörü volt.

K. elfelejtett üdvözölni.

P. nem vett észre.

Kinn, a toalettben

egymás mellett álltunk egy öreg úrral.

Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,

ott másról volt szó,

ott mintha egy bárány

tört-zúzott volna,

ott valami nagy szelídség

azt mondta: megítéllek téged.

Sztavrogin elköszön^*

„Unatkozom. Kérem a köpenyem.

Mielőtt bármit elkövetnek,

gondoljanak a rózsakertre,

vagy még inkább egyetlen rózsatőre,

egyetlen egy rózsára, uraim.”

Zsolozsma^*

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,

kövek, füvek és állatok

figyelik, figyeljük ahogy

a nap alászáll. Mint Isten halálát

amint a vér kivonúl a világból

és végre alhatunk. Igen,

ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük

és jónak tartjuk ahogyan

végülis megpihenhetünk.

Mégis^*

Látják a bejárati fényben

a szőlőlugast? A meszelt padot?

A levelek nyomasztó, viaszos zöld

távollétét? És mégis itt állt.

Titok^*

Csak a búcsu pillanatában

áll helyre az aranyegyensúly.

Sőt, mint a tűzvész, most olyan

túlzott és elnagyolt

az asztal bősége, s az orgona

bizalmas fürtje. Mi jött közbe?

Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

Ékszer^*

Remekbe készűlt, ovális tükörben

nézi magát az antilop.

Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.

Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,

mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,

az őrületben élő antilopnak.

Gyónás után^*

Bevallottam: a naplementét Svájcban.

Nem lett volna szabad.

Gonosz féreg az önvád. Az erősek

hajnalban kelnek, fát aprítanak,

isznak egy korty pálinkát, s így tovább.

Mivel csak ők, az erős gyilkosok

ismerik a füvek, fák, madarak,

a nők és a csecsemők nyelvét.

Infinitívusz^*

Még ki lehet nyitni.

És be lehet zárni.

Még föl lehet kötni.

És le lehet vágni.

Még meg lehet szülni.

És el lehet ásni.

Költemény^*

Nem föld a föld.

Nem szám a szám.

Nem betű a betű.

Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.

Virág a virág.

Daganat a daganat.

Tél a tél.

Gyűjtőtábor a körülhatárolt

bizonytalan formájú terület.

Trónfosztás^*

Táblára írva nyakadba akasztjuk

történeted.

Infernó^*

Ház. Kutya. Gépkocsi.

Pázsit és fogadások.

De csakugyan szebb attól a mennyország,

hogy a poklokra lecementelt,

gyermeküket, nemüket, fajukat

és mindenüket megtagadó lények

póklábakon egyensulyozva

nyáladzanak senkiért, semmiért?

Sztavrogin visszatér^*

„Nem gondoltak a rózsakertre,

és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek

és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.

Üveg alá kerűlnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva

ragyog, ragyog a lepketábor.

Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem.”

Kráter

1974–1975

Kráter

Hommage à Isaac Newton^*

Megtesszük, amit nem teszünk meg,

és nem tesszük meg, amit megteszünk.

Valahol rettenetes csönd van.

Effele gravitálunk.

Pedig^*

A bűnben, közelebbről, a pokolban

mi az a csönd, megnyugtató elem,

kiűlt karosszék, mitől az arany

ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak

a szabadba, a szabadságba.

Önarckép 1974^*

Illés Endrének

Ingem, akár egy tömeggyilkosé

fehér és jólvasalt,

de a fejem, akár egy kisfiúé

ezeréves és hallgatag.

Pascal^*

A leghitványabb féreg kimulása

ugyanaz, mint a napfölkelte.

Auschwitz^*

Schaár Erzsébetnek

Négy-öt esztendős lehetek,

s az én koromban a világ,

vagy – ha úgy tetszik – a valóság,

egyszóval mindaz, ami van,

két esztendő vagy nyolcvan év,

mázsás cipő, több tonnás kiskabát,

és főként, ami hátra van még,

pontosan öt-hat éves.

Terek^*

A pokol térélmény. A mennyország is.

Kétféle tér. A mennyország szabad,

a másikra lefele látunk,

mint egy alagsori szobába,

föntről lefele látunk, mintha

egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele

egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)

alagsori szobának ajtaján át.

Ott az történik, ami épp nekem

kibírhatatlan. Talán nem egyéb,

kibontanak egy rongyosládát,

lemérik, hány kiló egy hattyú,

vagy ezerszeres ismétlésben

olyasmiről beszélnek azzal

az egyetlen lénnyel, kit szeretek,

miről se írni, se beszélni

nem lehet, nem szabad.

Jóhír^*

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.

Aztán elalszom meggörbűlve,

akár egy disznó embriója, vagy

egy záptojás eleven, gyönyörű,

angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.

Majd azt mondják: mennyekbe szállt.

Csak én tudom: semmi se történt,

s minden megtörtént, mint Isten ölén,

mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Kórkép és hattyudal^*

Egy fehér kar a hófehér tükörről,

egy vézna szép kar kitartó erővel,

hideg spongyával a hideg üvegről

öröktől fogva próbál valakit,

valakit vagy valamit eltüntetni.

Álom^*

A nemtelen lény lehajol,

lehajol s fölemelkedik.

Szépsége feleslegesebb

és fontosabb egy elnökválasztásnál.

Sárga haját megérinti a szél,

szövetséget kötök vele,

a gyönyörű fej elgondolkodik,

s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Kettő^*

Két fehér súly figyeli egymást,

két hófehér és vaksötét súly.

Vagyok, mert nem vagyok.

Depresszió^*

Anyám fényképét nézem a falon,

s még az ő egykor szeretett

pillantása is oly merev most,

merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,

épp oly közönyös, mint az én

tekintetem, mely szembenéz vele.

Különbség^*

Egy százlábú s egy flamingó között,

villanyszék és nászágy között,

egy pórus krátere meg egy

tündöklő homlok ragyogása közt:

semmi különbség. Különbség csak egy van,

ha azt mondják: „én jó vagyok”,

vagy – ami ritka – azt mondják: „te jó vagy”,

de ez is olyan különbség csupán,

amire Isten azt mondja magában:

mindkettő ugyanaz.

Zűrzavar^*

Egy nemlétező résen át

nézi a szörny, de nem látja a mennyet.

A megsemmisült pillanat

kulcslukán át hiába leskelődik.

Ettől lesz egyre súlyosabb

és egyre könnyebb.

Az, hogy semmit sem lát,

sziven üti, holott a szörny

valójában nem létezik.

Csak én vagyok. Én, te meg ő.

Istenem, irgalom!

Egy fénykép hátlapjára^*

Görbülten megyek, bizonytalanúl.

A másik kéz mindössze három éves.

Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.

Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

Posztumusz passió^*

Végezetűl mindenkit csak zavartál.

Elnehezűlt bakkancsod ütemes,

szöges zaja, mindíg éjfél körűl,

hogy hazatértél, ez a bosszuság,

utóljára csak ez maradt belőled.

Pedig akkorra te már

csak rug-kapáltál,

akár egy kisérleti állat

menetel, menetel a levegőben.

Keringő^*

A zongorát befutja a borostyán,

s a gyerekkori ház falát

szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl

szemközt a leáldozó nappal

mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Öröklét^*

A fésű meghalt a hajadban,

simogatásom is megállt.

Kiveszem a fésűt kezedből.

Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Verés^*

Most elviselhető.

Most másra gondolok.

Most semmi sincs.

Most én vagyok.

Most minden van.

Most tűrhetetlen.

Most pedig, most és egyedűl,

itt és most, végképp egyedűl

csak te meg én.

Hölderlin^*

Kurtág Györgynek

December hője, nyarak jégverése,

drótvégre csomózott madár,

mi nem voltam én? Boldogan halok.

Zöld^*

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,

minden élőlény megmerűl

abban a feneketlen zöldben,

ami egy fa kívűl-belűl.

Kőedény^*

Ember, állat egyként pulzál szivemben.

Mint kőedényen a piros máz,

úgy ég rajtam a csorgó, foltos

és közös veriték.

Akvárium^*

Nővérem az akváriumban

behuzódik a moszatok közé.

Éjjel-nappal keressük, hol van,

nénéi, gyerekei, unokája

keressük a nyálkás és idegen

lomb-levél sírban-temetőben.

Ágyán kuporog. Törmelék.

Remeg. Fölébred. Fölriad.

Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.

Ahogy egy halmadár

uszonyait verdesi, tördeli:

remeg és lüktet. Halmadár szeme

nem a szemünket keresgéli, csak

lukakat fúr. Nem számít, hogy hova,

csak luk legyen, bárkiben, bármiben,

ellenünk, ellenem, maga ellen,

luk, bármi áron.

Kapcsolat^*

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda

pokoli csönd.

Ülsz és ülök.

Vesztesz és veszitek.

Gótika^*

A csúszó-mászó, belefeledkezve

vállra omló hajadba, figyeli

romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.

A semmi néz.

Az ízeltlábú nézi a napot.

A tört, a gyűrt, a szaggatott

a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.

A mindenség modellje, áll a templom.

Visszafele^*

Juttának

Visszafele, visszafele:

a nyírfaerdő lángban áll,

s a kerti ünnep hó alatt.

Visszafele, visszafele:

közeledünk, távolodunk,

mint a cirádák közelítenek

és távolodnak.

Valahol

gyönyörű lányok siklóröpülésben

azt állítják, hogy jól van, ami van.

Visszafele, visszafele:

a legszebb minden teremtmény között

oldalra dőlve készül földet érni.

Kráter^*

Találkoztunk. Találkozunk.

Egy trafikban. Egy árverésen.

Keresgéltél valamit. Elmozdítasz

valamit. Menekülnék. Maradok.

Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.

Fölszállok és leszállok.

Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.

Egyhelyben járunk; mint a gyilkos

a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan

szememre veted születésem.

Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz

holtágában a motyogásom

gurulni kezd, legördűl óriás

tagjaidról és ama diadalmas

és vakító valamiről,

ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,

ez a parázna, kőbeírott suhintás,

hogy tekintetem – két kavics –

azóta is csak gurul és gurul

egy hófehér kráterben. Két szemem,

két szem pattog: az üdvösségem.

Pupilla

Gérard de Nerval

Kocsis Zoltánnak

Folyópart, amely nem folyópart.

Emlék, mely sose volt napkelte.

Aztán valami vizesárok,

s egy tüzes gombostű a fejben.

Pupilla^*

A távcsőben lovasroham.

Porzók, bibék a nagyitó alatt.

De a szememben sárga arc

és zuhanás a fölpolcozott ágyon,

mivel embernek lenni annyi, mint

poklokra csavart pupillával nézni.

Zsinórpadlás^*

Az asztal, mitől megdermedtem,

most itt van, földet ért.

Üres a lapja. Annál rosszabb.

Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla

azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,

levettem róla, s ráhelyeztem?

Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

Villanyolló^*

Ezentúl oda tartozom

hol prémek, bundák tapsikolnak

és áznak és iszonyu súlyokat

cipelnek, cipekednek.

Agóniámban – én, a kivülálló –

nem kivánok emberként halni,

jó lesz nekem a villanyolló,

s az egybevarrt paták között

a puszta súly a kihülő kupacban.

Summa^*

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.

Egyhelyben állok.

De csurom vér és forog a korong,

és nincs világ, és nincs megállás.

Kisértés^*

Zuhanás, miben szállni kell

sebesség és égtájak nélkül.

Hommage à Sheryl Sutton I.^*

A lehető legszükebb térben

végrehajtottad, amit nem szabad.

Csodálkoztál a szertartáson,

mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése,

könyökig ér, bár nincsen ideje.

Csak később hallottad, amit

letakartál. Majd belépve a kertbe

elámultál a telehold varázsán.

Hommage à Sheryl Sutton II.^*

Először ahogy leleményed

átcsuszott az isteni cenzurán.

Aztán könyökig, mint a kesztyű,

aztán egészen, mint a zsák,

aztán egy delfin szép uszása

a tengeren.

Vonzásod definíciója^*

Egy végkép betört állat hátán

egy végkép betört állat lovagol.

Mi és ők^*

Hogy elkárhozunk, rendbe van,

de hogy a mezitlábas állatok,

még inkább rendjén. Mivel ők

szülik, szoptatják, nevelik

a magatehetetlen Istent,

s a keresztfáról leszedett Fiút

még Mária elől is rejtegetve

mindenüvé magukkal cipelik.

Átváltozások^*

Távolodol. De hiszen lány vagy,

hát közelítesz. Ahogyan a hold

fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,

mint egy katonatemető.

1970. október 14.^*

Sírtam. Utána nedves volt a hátam,

gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.

Prémet kivántam tagjaimra,

hogy amit ölelsz, az legyen,

mit minden igaz ölelés keres:

egy vadállat odaadása.

1970. december 22.^*

Rühes ebek, vérzünk a párnán.

Gyönyörüek vagyunk.

Azután csak ügyetlenek

és halhatatlanok.

Fátyol^*

Nincs nap. Nincs hold.

És nincs gyerekkor.

És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.

Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,

fejünk alá igazitott halál.

Tűhegyen forog, aki él,

s a mi békénk, az se egyéb,

mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,

mint egy levetett, vagy le se vetett

menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.

Fityeg.

Fityegünk.

Temetőnk sincs.

Életfogytiglan^*

Az ágy közös.

A párna nem.

Szakitás^*

Több tonnás egy csecsemő szoritása.

Háboru volt. Lovaskocsik és tankok

zörögtek, majd megálltak.

Több tonnás volt a szoritásom.

Majd pár kilós.

Majd semmi sem.

Valaki mégis, nem tudom ki,

valaki mégis színarany.

Itt és most^*

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerüen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.

Kar és nyak^*

Megszültél és megöltél.

Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom,

de nincs erő, mely egybeforraszthatná

a karomat és nyakadat.

Édesanyám, egy olyan alakzatról

fognak leszedni téged-engem,

hogy botrány leszünk. Én a kar,

és te a nyak.

Tékozlók^*

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,

mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,

és végül semmilyen.

A mosdófülkében a csap

éjjel-nappal nem enged elaludni.

Huzat van. Apád elfelejtett.

A fiúk hazatérnek.

A lányok soha.

Kopogtatás^*

Aludtunk. Álmomban fa voltam,

majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,

ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.

Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.

Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.

Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,

hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:

ilyen lehet egy kerub verdesése.

Van ilyen^*

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.

Teríteni és leszedni az asztalt.

Ahogy az áldozat föllépked

és a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai között

betűz a nap, és ugyanaz a nap,

mintha senkit se vittek volna fel,

ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni

és dobogó. Lépcső közé szorult világ.

Senki és semmi. Hétvégi remény.

B. I. kisasszony^*

Küldj fésüt és konzervet.

A régi fésü, szóval, eltörött.

Küldj cipőt. Meleg alsót.

Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó.

Még három év. A kert vacak.

Vigyázz, hogy ne kerülj ide.

Bár a karácsony szebb, mint otthon.

De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan.

Az is mi? Nincsen folytatása.

Holnap vagyok itt utoljára.

Kezet csókoltam mindenkinek.

Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel

sikerült eltakarnom azt az igazit,

azt, amit nem, nem, nem lehet

se elviselni, se kimondani.

Bűn az, minek nyomát is

sikerül eltüntetnünk.

Holnaptól ellenállás nélkül,

egyenletesen gurulok.

Vázlat^*

Üss le. A bajuszod tovább nő,

nekem viszont van egy-két oly emlékem,

hogy pontosan tudom a különbséget

a természetes testmeleg

és a szerelem melege között.

Pedig én csak öt éves voltam,

s a lány tizenhat.

A legcsodásabb az, hogy két meleg

tudhat egymásról; mai szóval,

milliárd közlés lehetséges

két test között,

anélkül, hogy találkoznának.

Micsicsák rabruhát viselt,

én habos gallért és bársony ruhácskát.

Ő elpusztult, én pusztulok.

Szabadulás^*

Először, mi a szekrényben volt.

Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.

Benézett még az ágy alá is,

majd falhoz állt az összegöngyölt

utipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számba venni,

mi kimaradt.

Néhány pofon.

Kihűlt ebéd.

Mosókonyha.

Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,

és össze-vissza kaszabolta

az utipoggyász.

Kötetből kimaradt versek

Anyám^*

Az életed kihült üveg,

csiszolt és készre alkotott,

hogy rajta át

a szép halált

szabad szemeddel láthatod,

amint a lelked ablakát

elállja minden földi fény elől,

mely megbonthatná

bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,

az áldott, ázott, őszi fák,

csupán a fák a híveid.

A híveid, s te szólsz nekik,

beszélsz nekik, s a lelkeik,

a földben álló lelkeik

megremegnek: – rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, –

A csenden át halálhajó

dudája sír a víz alól,

a holt öböl felé, hol állsz.

S a gázos, lepke-könnyű lég:

az ég, – e jelre meghasad.

Fejed fölé bohó csapat

fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!

Csodára kész tenálad minden pillanat!

Kikötőben^*

Most minden festék, látszat, porladó,

szívemre porzó csendes hó, halál,

csak egy való van, síró, görbe szám

és ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,

az ellenséges tengeren lebeg

ma már az arcod, most meleg

szavad merült a víz alá le épp.

Szemeddel eltűnt minden drága kék,

kecses fejeddel minden szép vonal,

s most nincs a test, mely felhőn túl loval

a napba szállni szédült szárnyakon.

Most minden festék, látszat, porladó,

szívemre porzó tiszta hó, halál,

csak egy való van, síró, görbe szám

és ködbe néző két ködös szemem.

Csönd^*

Zárt az ablak.

Csöndre int a titkok titka:

két szemed,

míg az ingaóra bongva,

ó rugóra jár, ketyeg

hallgató szívünk felett.

Üzenet az üvegvárból^*

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat

kemény lapokból vont a végzetem,

magamba zárni minden élesen

kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,

mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,

való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,

a zárt üvegfal gátlón visszatart

– mint víztartó az úszkáló halat, –

hogy hozzád érjek és te testtel érj, –

maradsz te nekem puszta forma, fény,

a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesen

veled-csatázó, karcsú szobrodat,

ki átkarol, ha itt az alkonyat,

velem dalol, ha vérem énekel

az álom oldó, híg esőiben,

s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja közt

kinyíló számos, rejtett résen át

belémeressze súlyos áramát,

s a pattanásig töltve véremet

ölelni űzzön, míg a dúlt ideg

szederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!

falát hiába vívja vérsugár,

olvasztja száz szikrás idegfonál,

nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,

szűkös terébe azt, mit szív terem:

bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!

hogy játszanám ki rendelt végzetem!

hogy lennék egyszer én is meztelen!

csak érezhetném pőre bőrömön

mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

– de mégis, így is mondom: jól van ez.

– Mert néha látlak, késő délután,

amint a tóra mész, te szép modell,

s ilyenkor álom-másod nesztelen

utadba áll: mint kíntól kergetett,

egymáshoz űzött, megtévedt kezek

imádkoztok veszendő lelkemért.

Két szonett^*

I

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,

vonítsatok, ha gyilkos éjszaka

körülkerít a farkasok hada,

hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,

a végítélet nektek: harsona

örök pokolra ébresztő szava,

– az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,

és eltaszítva tudni: el nem éri

a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,

időtlen malmot nyomni lesz sorod,

mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!

S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek

a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg

a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,

a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,

és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,

ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,

ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,

de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépte

az életét, – mert ez segít a partra,

és ez tanít a drága szóra: béke.

Vers a halotthoz^*

A perc a percnek tükre csak

és tartalmuk csakis te vagy,

magadra hagyva meztelen, –

lehullt a nyugtalan lepel:

a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,

itt nem lóbálhat rongyokat

örök valód fölött a szél.

Maradsz örökre kőkemény

s lezárt, akár a kárhozat.

Megdicsőülésünk^*

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.

Örök kutakba mélyült multunk vissza,

s jövőnkben is csak tünt időknek titka

fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.

A testünkön sok méltatlan csapásnak

nyomán kinyíló tűzpiros virágok

örök csodáknak ködlik illatát ott,

hová a durva kéznek ökle pattant.

Ha zendülünk és hátat fordítunk is

az angyaloknak, bús imádkozás csak

e lázadás, – hisz hátunk íve fáradt

lejtésű, mint a múló hullám habja.

Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg

a lábunkon lefut szivárgó szirma

a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza

a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;

védő kezünk is lassankint lecsusszan

s egy messzi menny sebünkön átviláglik, –

most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:

mert láttatok már minket s ezt a percet!

Viszontlátás^*

Ez volna hát a viszontlátás?

Egy pillanatra meginog,

de oly kopár marad a testem,

mint lombjavesztetten a bot.

Pőrén didergek köpenyemben,

ruházzatok fel, reszketek.

Régi csókok osztoznak rajtam

és még mezítlenebb leszek.

Elzuhanva az idegek közt

gazdátlan mosoly fuldokol,

hány éjszakán át készülődött,

mit virrasztott át e mosoly!

Egy hang kellene, egy kiáltás,

egyetlen jajdulás csupán!

Megnyílik, mint a fuldoklóé,

és üres seb marad a szám.

Tudjátok is ti, ki jött vissza?

Ez itt anyám, a kisöcsém,

régi arcok mosolya fénylik,

de hol vagyok közülük én?

Milyen elmerült éjszakában

kóborlok étlen, szomjasan,

mindenki mástól elvadultan

hová cipelhetem magam?

Mikor lesz vége ennek, kérdem?

és rátok gondolok, igen,

hazagondolok s könnyeim közt

gyanútlan fölragyog szivem!

Bordal^*

A nyár elé, a kert fölé

kikötve áll a rózsa,

és ráhanyatlik szótalan

a rabtartó karóra.

A fűzfaág is, levele

még egy se hullt a porba,

s tenger szemét örökre már

szeszélyesen lehunyta.

Tünődve én is hallgatok,

sötéten egymagamba,

mind eltökéltebb bánatot

löttyintve poharamba!

Kimondhatatlan egyedül,

apátlan és anyátlan,

megannyi tompa áldozat

hervadozunk a nyárban.

Őszi cirkusz^*

Muzsikaszó az esti réten,

falu alól, a fák alatt

szapora dobszó s édes, árva

trombitahang, trombitahang!

A cirkuszos nép muzsikál,

pereg a dobszó és ütemre

forog-forog és körbe jár

a lomha bölcs, a barna medve.

Elől a roppant medve és

a táncoló bohóc utána,

bohóc után a kisfia,

aztán a hold, a hold parázsa.

Arcába tűz a telehold,

s a kisfiú az égre bámul.

Elől a roppant medve és

a bohóc kisfia leghátul.

Röpülnek a kicsi lovak,

a szénfeketék, hófehérek!

Táncolnak a puha füvön,

szelíd, szép füvein a rétnek.

Röpülnek a kicsi lovak!

De két eperfa közt a légben,

még náluknál is szebb talán,

libegő tündér a kötélen,

megemeli az esti szél,

az a kis táncoslány a legszebb!

Már ott jár a fák sudarán,

és feljebb, és mindegyre feljebb,

a fák csucsára ér, s nevet,

a fák csucsára lép, és onnan

többé már vissza se talál,

csak eltünik a teleholdban.

Kétféle^*

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,

elárvulok, sötétedem a fényben,

köztem s egy távol nádas rajza közt

mutál vékonyka földi jelenlétem.

A fényességes angyal is^*

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.

S akár a végitélet

zord fellege tört volna ránk,

a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!

A házak és a kertek,

az egész törékeny világ,

éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át

puhán és észrevétlen,

a hangtalan meginduló

és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is

vigyázva földet értek,

a fényességes angyal is,

ő is a földre lépett.

Fabula

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszivű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is amikor agyonverték.

(1962)

Hol és mikor?^*

Wiener Pálnak

Ahonnét jöttem, s ahová

soha nem mertem visszatérni,

az erdőbe, a nagy lombok alá,

visszalépek a fehér-feketébe.

A maszat és a tisztaság,

akár az óraketyegés,

ugyanazt mondja és ugyanazt írja.

Mezítláb állok s mezítelenűl.

Szeptember^*

Úgy ülünk itt a koraőszi este

levegő-vitrinébe zárva,

mint egy szikla, mint egy papírlap,

oly súlytalanúl és oly súlyosan,

ahogyan csak szék támlája vagy

dákó fölött kézelő fehérlik.

Zárójelben^*

Apa, meghaltál.

Anya, halott vagy.

Tanítsatok meghalni engem is,

ahogy beszélni, járni megtanultam

valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)

Summa^*

Ki üdvözűlten porladok a földben,

Isten előtt kevésnek bizonyultam.

Mi és a virágok^*

Mert hűségesek mindhalálig,

isteniek egyedűl a virágok,

egyszóval a növényi lét,

velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére

gyönyörű dísznek elhelyezve,

tépett füzérként fölszegezve,

mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Újra József Attila^*

Te: bakája a mindenségnek.

Én: kadettja valami másnak.

Odaadnám tiszti kesztyűmet

cserébe a bakaruhának.

Szabadulás^*

Nadrágos kutyák, azok voltunk,

a pipere, a maszk alatt

verítékező állatok,

szoknyás medvék, rabmadarak.

Azok voltunk. De most, egy percre,

a halott kéz s az öntudatlan

ziháló törzs úgy tündököl,

és úgy kopár, ahogy egy angyal.

Ismerem^*

Ismerem Jézus éjszakáit,

és a bal lator istentelen magányát.

A jótett szelíd mezejét, s a merénylő

elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,

úgy is, mint aki veszkődve topog

halálos esése előtt,

és úgy is, mint aki hitével

a meleg belsőt keresi.

Műtárgy^*

Olykor veszünk egy régi cserepet

és elhelyezzük a falon.

Pedig csak egyedűl vagyunk,

vagy egyszerűen a szemünk,

mint két üres luk, kihűlt és kiégett.

Augusztus^*

Miközben mint a porcelán

dereng a szűzek arca,

mi keringőzünk, levegőzünk

a fátyolos időben.

Király és királynő^*

Birodalmunkban sok-sok ember él,

de mi, akár a szarvasok,

keressük egymást éjszakánként.

Mind a ketten^*

Pereg alá a mennyezet,

a körüldúcolt falak és

a teljes palota.

Mindíg is idevágytunk,

ebbe a homokágyba.

Zsoltár^*

Aki több napos éhezés után

kenyérre gondol:

valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyén

gyengédségre áhítozik:

valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulva

nem érzi magát egyedül:

valóban nincsen egyedül.

Parancsoló mód^*

Enni kell.

Inni, enni és hányni kell.

Ülni és állni kell.

Beszélni és hallgatni kell.

Beszélni, sétálni, vizelni,

hallgatni, hányni,

állni, ülni kell.

Pilátus^*

Kemény vagy, hivatalból.

Elitélsz, hivatalból.

Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre –

rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre –

itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.

Gizgaz^*

Fű van. Nappal meg éjszaka.

Tegnap valaki azt mondta: „gyere,

gyere ide”, s én odamentem,

haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggel

még akkor is melenget és lebegtet,

ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.

De ruha nélkül

fázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.

Egyedül bizonytalanul.

Mégis ilyenkor szinte röpülök,

ha félek is, hogy elveszek a fűben.

Kegyelem^*

Bogarak szántják a sötétet

és csillagok az éjszakát.

Van időnk hosszan üldögélni

az asztalon pihenő lámpafényben.

Megadatott a kegyelem:

miközben minden áll és hallgat,

egyedül az öröklét működik.

Hommage à Paul Verlaine^*

„Egyetlen óriás ütés

a hold. Halálos csönd a magja”,

s a csöndességben valaki

a hamunémát nagyon lassan

fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.

Csend, csend, csend, csend,

s a zongora alatt

egy fűszálon lefut egy könnycsepp,

nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Pont és haza^*

Az ördög limonádét hörpöl.

Akik bort, csupán szerencsétlenek.

A nyomorultak arca elmosódik,

az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,

mindaz, ami áttekinthető.

Az igazak homályban kóborolnak,

de épp ezért egyedül ők,

az elveszettek találnak haza.

Átváltozás^*

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

A lator sóhaja^*

Együtt leszünk, együtt ma még,

ahogy együtt lógunk a kínban,

együtt a megígért hazában,

halálunkban, a paradicsomban.

Sellők^*

A szép lányok tenger alá merűlnek.

Víz alá bukom, mint a rák.

Belefúlok a sárba és iszapba.

Ez is jobb aranyostoruknál.

A széken és az ágyon^*

Nincs többé szó, nincsenek lények,

aggasztanak a szavak és a lények.

Lények nélkül és szavak nélkül

tisztább a félelem.

Ez meg olyan, mint egy szoba,

köd van benne, meg tán egy ágy.

Az ágyon én fekszem talán.

Széken ülök. Üres az ágy.

Valaki^*

Egy tökéletes körön, vagy még inkább

egy tökéletlen oválison át

nézi Isten a szörnyet. Millió

arc, kéz, köröm egyvelegét.

A háttérben hosszú és néma ágy;

közönséges párna és paplan.

A szörny patája átüti a padlót,

mire valaki elsírja magát.

Levél^*

Szállást adtál, egy éjszakára

megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.

Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.

Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;

megszálltál mindörökre.

Mégse^*

Hogy a faágak a télidőben

sokáig őrzik még a hóesést,

hogy végül, mint egy passióban

minden együtt van, ház meg erdő.

„A lemenő nap szálkamezejében”

hogy egyremegy, ki sétál, egy baka

vagy egy világszép félkegyelmű lány,

mindezt tudtam, és mégse volt elég.

Tűz és víz^*

Sírásunk mindent egybemos,

tűzvésszé mázol minden lángot,

mint a hétágú gyertyatartón

a hét szál gyertya, életünk

ettől a víztől fuldokol,

ebben a vízben éget – lángol.

Kenyér^*

A fedő bűnről, ahogyan a bűnt

bűn mögé rejtik. Erről kell beszélnem.

Ismertem egy fiút. Szürke volt,

mint a tészta. Teste, mozgása mégis

száraz, ideges. Ma se tudom, hogyan.

Csupán titkának természetét sejtem.

Ma már gyanítom, ez az egyetlen rossz.

Lehetek gyilkos, homoszekszuális,

de mindhalálig táplálni a pépet,

a kezdetben oly semminek tűnő

kenyérbelet, amit idővel

rátapasztok arra, ami a legtöbb,

attól fogva mindennek vége van.

Bár ha éppen őt, azt a fiút nézem,

tán fordítva és jogosan

azt mondhatnám: volt benne valami szikár

és iszonyú. De a testét

átitatta a szürkeség, mitől

piszkos lett, mint a kihűlt kenyértészta,

mely végítéletkor se más.

És mégis, minden kenyér ízét elfeledve,

először eszem végre kenyeret.

Mesék

A naphajú királyleány

A hóba-fagyba dermedt ország

négy éve nem látott napot,

a koromsetét éjszakában

fáznak az árva csillagok.

Didergő tájak csontkeményen

derengenek a holdsütésben,

s az éjszakai ég alatt

sötéten világít a fagy.

Ember csak néha-néha mozdul,

gyereknép csúszkál a havon,

kóbor kutyák árnyéka surran,

kering, megáll, továbboson.

Meggyújtják odabenn a gyertyát,

remeg a gyenge világosság,

nagyokat pislogat a láng,

sehogy se látja a szobát.

Öreg király a palotában,

ezernyi ránc a homloka,

mécse mellett ül egymagában,

hideg verem a trónszoba.

Csak rá se érez illatára,

belefagy kanala a tálba,

befagy a zsíros-fűszeres

aranyszegélyű tyúkleves.

Pedig valaha dőlt a napfény,

rég volt, igaz se volt talán,

hogy itthon élt a palotában

a szépséges királyleány.

A várfalat szapora repkény,

melegen lepte be a napfény,

király leánya amikor

végigsétált az udvaron.

Gyönyörű volt a király lánya.

Hosszú a haja, lobogó,

amerre ment, úszott utána

örökös aranyfolyosó.

Akadt is kérője temérdek,

elébe mind oda se fértek,

távol hazából érkezett,

poros cipőjű hercegek.

Aztán egy forró délutánon

az árnyas kerti fák alatt

pihentek épp a fáradt kérők,

mikor heves zajt hallanak.

Beront, a kertkaput kitárván,

bezúg egy óriási sárkány,

s kérői közt a zöld gyepen

a királylány előtt terem.

Vasveretű markába kapja,

és máris száguld el vele.

Sokáig zúg villámló szárnya,

mint távozó vihar szele.

Éjfél borult akkor a földre,

veszve a királylány örökre,

elszállt vele, eltűnt a nap,

hó fedi az országutat.

S tán még ma is éjszaka volna,

örökös tél, hó és sötét,

ha erre nem veti a sorsa

Áront, a vándorló legényt.

Ez, mikor hallja a királynak

búbánatát, okát bajának:

percig se búsuljon tovább,

visszaszerzi ő a leányt!

Azzal megy is a tengerpartra,

nézi Áron a nagy vizet,

holmi kis palló, azt kutatja,

hajlik-e át a mély felett.

S íme, nem messze a homokban

egy alvó óriásra bukkan;

mint mozdulatlan kőhalom

hever a puha homokon.

„E fiú éppen arra termett,

hogy átvigyen a tengeren”

– s már rázza is, nógatja Áron,

hogy kelne, hogy támadna fel.

Akár a városháza tornya,

oly árnyékot dob a habokra,

midőn haraggal homlokán

az álmos órjás talpra áll.

És odaüt!… Azaz csak ütne,

ahol a legény állt elébb;

akkorra már elkapja Áron,

a földre is teremti rég.

Majd szolgálatába fogadja,

vinné által a túlsó partra,

a mérhetetlen vízen át,

mint paripája a huszárt.

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger,

az órjás térdeit veri,

mély álmából hogy fölzavarják

a roppant szolga léptei.

Ámulva a sok furcsaságon,

így ér a túlsó partra Áron;

álmodja csak, nincs is talán,

olyan különös az a táj.

Feneketlen gödörre lelnek;

fon az órjás egy kosarat,

sodor hozzá embernyi nádból,

kötöz rá erős fonalat.

Beleül nyakig a kosárba,

indul Áron az alvilágba,

s hogy épp kifogyna a fonál,

földet ér, íme, a kosár.

Ballaghat most már egymagában,

mérföldes itt a némaság,

magányosan suhog a lépte

a szótalan mezőkön át.

Majd meg egy aranyerdőn által,

rézszínű lombok árnyékában

vezet az útja, amikor

feltűnik egy aranytorony.

Aranytornya az aranyvárnak,

hol a királylány fogva van.

Mindenik szeglete a várnak,

minden téglája színarany.

Arany a pincéje-padlása,

ablakain az ablakráma,

arany a rács az ablakon,

hol a királyleány fogoly.

Belül is csupa aranytermek,

aranyfolyosók és szobák.

Siet Áron a folyosókon,

a lángarany szobákon át.

Arany csigalépcsőn kopogva

szalad fölfele a toronyba:

négy éve idezárva már

rabként a szép királyleány.

Rányit Áron a bús fogolyra,

ágyán ül az és sírdogál.

Megáll a legény szeme rajta,

percre a szava is eláll.

Aztán előadja sietve,

miért is jött, vetődött erre,

s már szöktetné is a leányt,

mikor zajt hall a kerten át.

Féltékenyen a szárnyas sárkány

sétájáról most ér haza.

Vágtat a torony tetejébe,

remeg bele a palota.

De föl se érkezhet lihegve,

föl se az első emeletre:

állván a lépcső tetején,

derékon kapja a legény.

Megdönti, mint hatalmas sziklát,

mintha fatörzset döntene:

inog a roppant sárkány törzse,

a torony is inog vele.

Reszketnek a picinyke hangok,

torony hegyében a harangok,

midőn a sárkány súlyosan

a lenti mélységbe zuhan.

Szabad az út! Szabad hazáig!

A dermedt alvilágon át

sietve menti, hozza Áron

karján a szép királyleányt.

S már szállnának is a kosárba,

de szűkös nagyon a kosárka,

annyi annak a belseje,

elébb a lány fér csak bele.

Vigyázva húzza föl az órjás

a kis kosárban, és midőn

megpillantja a szép királylányt,

Áront dehogy segíti föl.

Akár a nap, haja a lánynak,

gondolja, megtartja magának,

pusztuljon oda a legény

Gödör-ország legfenekén!

S bizony hiába topog Áron,

szabadulást hiába vár;

tüzes egével rásötétül

lassan az alvilági táj.

Haragos felhők magasából

meredeken csap le a zápor,

mérkőzik a nehéz vihar

zúgó erdő lombjaival.

Lombok között fedetlen fészek,

hányódva rínak, inganak,

áznak benne a kis fiókák,

a pelyhedző griffmadarak.

Áron, hogy szél, eső ne érje,

köpenyét borítja fölébe,

fészek fölébe köpenyét,

ne ázzanak a csemeték.

De nem is marad el a hála,

hogy megjön a nagy griffmadár,

készséggel tüstént fölajánlja,

segít ő a fiú baján.

Csak üljön hátára nyugodtan,

hazaviszi ő akárhonnan,

s már indul is, röpül vele

a Sárkány-gödrön fölfele.

Villámként szeli át a tengert,

a mélység fölött biztosan

röpül a kékszínű magasban

a szárnyas griff a fiúval.

S már látni is a túlsó partot,

karéjban a hazai halmok,

föltűnik az otthoni táj;

földre lép akkor a madár.

Mindenfelé jószagú nyár van:

itthon a szép királyleány,

meghozta a napot magával,

megérkezett vele a nyár.

Könnyeit mégis egyre ontja,

ma is fogoly, az órjás foglya,

ma is csak szótlan rabmadár

a naphajú királyleány.

De mikor híre fut, hogy Áron

a város fele közeleg,

szökik az óriás, szepegve

pucol, akár egy kisgyerek.

Szalad mezítláb, szívszakadva,

tolvaj, zsivány, midőn a gazda

hazatalál, fut így a házból.

Fut az órjás a palotából.

Király leánya akkor sírva

a legény vállára omol;

szól a madár, azt mondja, nyár van,

nyár a fákon, a pázsiton,

hogy süt a nap, süt földön-égen,

minden és mindenki szivében,

s nem is válnak el soha már

Áron s a szép királyleány.

A madár és a leány^*

Jártatok már a világ partján?

Miként a tengernek van partja,

úgy van a világnak határa:

tenger égbolt zúdul a partra.

Innét indulnak a szelek,

innét a kelő reggelek,

és ide tér meg éjszakára

a fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.

Hol tiszta kék és mozdulatlan,

mint óriás kerek tükörben

fénylik benne a kora hajnal;

hol meg szelektől viharos,

villámló felhőkkel habos

haragja a földekre árad,

porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,

elhagyatva a világ partján;

akár a kelő nap, oly árva,

akár a hunyó nap, oly halvány.

Világ határán egymaga

élt itt egy leány valaha,

szomorú, szép és halavány

magányos csillag, egy leány.

Maga volt, hogy a nap felfénylett,

és éjszaka, hogy szállt a hold,

szobácskájában egyedül,

álmában is csak maga volt.

Hideg esőben át a réten

árván futott, árván a szélben,

s mert nem volt senki élő társa,

örökös csönd volt házatája.

Asztalkáján a gyertyaláng,

az ablakán az éj maga,

vele búsult a tányérkája,

kése, kanala, pohara;

s hogy vele együtt árva volt

a kenyér, mibe harapott:

mintha csak könnyeket törölne,

mikor a morzsákat törölte…

Járt erre aztán egy madár,

idejött a világ partjára,

és megpillantotta a lányt,

meglátta és szépnek találta.

Háza előtt, az alkonyatban,

kint ült a leány mozdulatlan,

szótlan a világ peremén,

magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,

a tükörsíma alkonyat,

mint elhagyatott aranytócsa

terűlt a síma ég alatt;

minden kis porszem és füszál,

darabka rög, parány bogár,

az egész világ hallgatott.

Nézte a lemenő napot.

„Zöld levelekből, lágy mohából,

puha füvekből fészket raktam,

kibéleltem könnyű szelekkel,

körülvettem kéklő magassal!

Gyönyörű árvám, föl a magasba!”

– hívta a lánykát, hogy vele lakna,

hívta az árvát a madár.

Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,

s a nyári égbolt, ha lehet,

a levelek az ágakon,

rög és bogár még csöndesebb,

még csendesebb, hogy válaszolt,

válasza olyan árva volt,

oly árva volt szava a lánynak:

„Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

S azontúl minden alkonyattal

megjött és hívta a madár:

„Gyere velem, föl a magasba,

siess, siess, telik a nyár!

Elmúlnak napok és egek,

megjönnek a vizes szelek;

elfogy aranya a világnak!”

„Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

„Siess, siess, közeledik már

eső és szél, fagy és hideg,

magad leszel, ha itt a tél,

s ha szólanál is, nincs kinek!

Akkorra én már messze szállok,

fehér hó lepi a világot,

befagynak mind a tengerek,

világ végén a reggelek.

Akkorra én már messze járok,

sötét szobád bezárhatod.

Meggyújtod majd kicsinyke lámpád,

meggyújtod, aztán elfujod.

Téli széllel, havas setéttel

üzennél már, küldenél értem.

Elsápaszt majd, tudom, a bánat.”

„Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

„Ma messze jártam, messze szálltam,

porfelhőben sor szekeret,

láttam vidám falusi népet

ünnepi vásárra menet;

tükrös huszárt, festett pojácát,

ezerszínű szalagból sárkányt,

bőgő dudát, hatalmas táncot,

akácfa lombjaiból sátort;

ha elmondhatnám, se hihetnéd,

sikongató lányokat párban,

tenger zsivajban lacikonyhát –

el se hinnéd, mi mindent láttam!

Mi mindent láttam! Közeledben

sorra mégis mindet felejtem,

mind a zajos, zöldlombos sátrat.”

„Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

„Fényes, magas toronyra leltem,

egekig emelt a torony!

Tengernyi földeket beláttam,

túlláttam a világokon;

csúcsáról el se képzeled,

erdőket láttam, réteket.

Hihettél volna óriásnak!…”

„Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

„Ma láttam árnyékom a porban,

maroknyi volt és reszketett,

csak annyi volt a hideg porban,

csak annyi, szinte elveszett!

Csak annyi volt, kicsiny faág,

ha karcolja az út porát:

csak annyi volt félénk nyomom.

Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,

csak a szívem szomoruan,

az vert, csupán az lüktetett,

csak a szívem vert súlyosan.

Tengernyi porban vézna folt,

árnyékom olyan néma volt –

oly árva, mint a kis füszálnak…”

„…Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!”

„Csupasz a föld, hideg az égbolt,

a föld halott, az ég halott.

Nagy csendesség szállt a világra,

hosszú éjek és rövid nappalok.

Fáradtak a falevelek,

hullanak a falevelek,

sötéten vándorol a szél,

közel van, itt van már a tél!

A madarak is messze szálltak,

üres az erdő, fekete,

zörög az erdő, el kell mennem,

elmegyek én is messzire!

Didergő szélvészek, fagyok

elűznek engem is örökre,

elűznek tőled mindörökre:

mennem kell, nem maradhatok!

Mennem kell, nem maradhatok!”

Betette háza ajtaját,

maga maradt a lány a házban,

maga maradt, s hogy elaludt,

árván aludt az éjszakában.

Hallott távoli hangokat

álmában, akkor felriadt,

felébredt és ajtót nyitott.

Künn hó és csönd és csillagok.

„Puha füvekből fészket raktam,

lebontottam puha kis fészkem,

lerontottam puha kis házam,

puha házamat elcseréltem!

Immáron minden csillagával

egész égbolt én fészkem, házam!”

– szólott szava az ég alól.

De a madár nem volt sehol.

Hangját szép nyári alkonyatban

halljuk mi is a kert alatt;

hívja a lányt, hívja az árvát,

hívja a csöpp madárkahang.

És hallja fű, hallgatja fa,

s mintha gyönyörűt hallana:

hogy „élt egyszer egy szép leány,

világ végén egy árva lány”.

Aranymadár

Alszik a ház, az udvaron

elnyújtózva a kocsinyom,

kocsinyomban a gizgazok,

szelíd halomban a homok.

Szál jegenyék ezüstöskéken

derengenek a holdsütésben.

Csupán Mihály, feje a karján,

nem alhatik nyomoru vackán,

szólogatja egyre susogva,

mintha tulajdon szíve volna,

tulajdon szíve, szívverése,

egy öreg diófa beszéde:

„Ébredj, Mihály, a juhok mellől,

emelkedj hitvány fekhelyedről,

hol annyi esztendőn gyaláztak,

hagyd el, Mihály, a gazdaházat.

Éjszakádon tengernyi csillag,

a nyári égbolt világít majd,

fogadnak tiszta reggelek,

vezetnek békés ösvenyek,

oltani heves szomjadat

megitat bővizű patak,

s ha elfáradsz, ledőlve csendes,

puha füvek közt szendereghetsz.”

Így susog az öreg diófa,

s mintha tulajdon szíve szólna,

enged Mihály az unszolásnak,

a csöndes, konok lombzugásnak.

Ragyog a hold. Nem is néz hátra,

pillantást sem vetve a házra,

oda se les, ahol a gazda

gyanútlan, mély álmát alussza;

úgy megy szegény, szaporán lépdel,

suhan Mihály a csillagfényben,

végig az alvó kis falucskán,

egymagában a füves utcán.

Aztán hirtelen a sötét,

feje fölött megnő az ég.

Amerre lép, mélységes csend lesz,

hasonlatos a végtelenhez,

hogy lélegzete is eláll. –

Nagyot sóhajt akkor Mihály.

Mert ki annak megmondhatója,

milyen sors vár a bujdosóra?

Megindulva a nagyvilágba,

mifele is lépked az árva?

Előtte, mint hatalmas tenger,

széles mező az ismeretlen,

s mint kisfiú a nagy víz mellett,

meghallja, hogy a szíve reszket.

Meg is torpan, azután bátran

halad tovább az éjszakában.

Sötét erdőbe ér, ahol

százesztendős éjfél honol.

Óriás, öles törzsü fák

tartják az örökös homályt.

Se holdja, se egy csillaga:

időtlen itt az éjszaka.

Lélegzetét is visszatartja,

úgy vág neki, a bő avarba

úgy gázol a legény, vigyázva

minden kis neszre, mozdulásra.

S íme, az erdő sűrüjén át

egyszer csak fényes ragyogást lát.

Nem káprázat és nem is álom,

aranymadár röpdös a fákon.

Akkorka, vagy alig nagyobb csak,

akár egy közönséges csillag,

de mint a napnak, színarany

sugárból való tolla van.

S már célba is veszi Mihály,

mikor megszólal a madár:

„Árva legény, az életem

miért vennéd? Hagyd meg nekem.

Cserébe, szívesen fogadd,

neked adom a tollamat.

Ha bármi bajod támad,

csak forgass rajta hármat!”

Azzal Mihály előtt lebegve

utat mutat a rengetegbe.

Rengetegből a fényes napra,

kivezeti a kék szabadba,

hol a fiú tünődve áll most,

meglátva egy különös várost.

S még mikor a városba ér,

csodálkozik csak a legény!

Szélesen ásít kapuja;

sehol egy őr, nehány liba

tépi a füvet egyedül,

gágog a városfal körül.

Az utcák árvák, üresek,

kopog a poros kövezet,

s amerre csak tekint Mihály,

minden ház talpig gyászban áll.

Oly szomorú a város csendje,

mint a halál temetőkertje.

Fekete posztó, gyászszalag

fedi sűrűn a házakat,

a piactéren kis csoport

susogó asszonynép szorong.

Mindenki csendes; anyja mellett

szoknyájába tapad a gyermek;

míg a toronyóra zavartan

tizenkettőt üt a magasban.

Vasrácsos kerítésen át

látni lehet a palotát;

az öreg, ősz király, szegény,

épp rózsái közt üldögél;

keserű könnyei peregve

hullnak a hervadt levelekre.

S hogy baját kérdezi Mihály,

szavakat is alig talál,

alig kerül egy-két szava,

oly nagy a király bánata.

A föld alatt hatalmas márvány

odújában fészkel egy sárkány,

ki minden évben, szívtelen

egy hajadon lányt követel.

Sír az öreg: „Mai napon

egyetlen lánykámon a sor.”

S máris indul a gyászmenet;

elöl a király lépeget.

Vállairól esett palástja

beleseper az út porába;

maga se látja, amikor

ruhája szegélyén tipor.

Szemét lehunyva, oldalán

ott megy a szép királyleány

nagy-csendesen. Mögötte meg

Ezüst-lovag s a hercegek,

azok mögött a nép tolong,

férfiak, kendős asszonyok,

majd pár gyerek, erőtlen agg

zárja a riadt sorokat.

De mikor zúgni kezd a sárkány,

magára marad a királylány,

egyedül a szép hajadon

a tükörsima piacon.

Ki merre lát, a hercegek,

nemesek és nem nemesek,

parasztok, piperkőc urak,

ki merre tud, arra szalad;

de maga az öreg király

köztük a legfürgébb talán,

ezüstösen habzik utána

a levegőben bő szakálla,

s még a fák is, ha lábuk volna,

mind-mind a házakba tolulna.

Egyedül csak Ezüst-lovag,

ki a lányka mellett kitart,

ámbár egykönnyen meglehet,

hogy lépni sem tud, úgy remeg,

s ha nincs a páncél, ami tartsa,

menten összeroskad alatta.

Mert hallani már, közeleg

a föld alatt a szörnyeteg,

a föld alól az ég fele

kicsap a kútból kénköve,

majd bodor füstben megjelen

a kútkáván egy szörnyü fej.

Aztán követi mind a hét.

Már látni törzsét, termetét.

Ágaskodik, pokoli látvány,

rázkódik a temérdek sárkány,

s mint láncra-vert komondorok,

hét feje hétfele forog.

Akkorra már Ezüst-lovag

bölcsen lapul egy fa alatt,

de rejtekhelyéről Mihály

a szörnyeteg elébe áll.

Megforgatja, ahogy tanulta,

az aranytollat. S lám, ragyogva,

akár a nap fényes sugára,

ott terem az aranymadárka.

Megjön Mihály hívó jelére,

aranykardot ejtve elébe.

Megindul hát a küzdelem.

Előbb a sárkány kezdi el.

Zöld pikkelyes, csontos keze

kinyújtva már a lány fele.

De bőgve tüstént visszakapja:

körmére csap a fiú kardja.

Vonít a szörny, minthogyha nyúznák,

úgy szopogatja vérző ujját,

dülledt szeme sós könnybe lábad,

belekékül a roppant állat.

Aztán nehézkesen, szuszogva

kénes tüzet liheg a torka,

villámokat lövell Mihályra

haragos szeme pillantása.

De nem ijed meg a legény.

Minden csapás elől kitér,

hiába sújt a szörnyeteg,

kavar hatalmas felleget,

zúgnak roppant ütései:

a fiút csak nem érheti.

Ott viaskodik ügyesen

a sárkány szívéhez közel.

S mikor szívébe fut a kardja,

megáll a szörny egy pillanatra,

mint ingatag, nehéz torony

mielőtt végképp leomol.

Lépne, de nem viszi a lába,

rettentő törzse rogy utána,

majd hét feje zuhan le, holtan

nyúlva el a szállongó porban.

Akkor Mihály bátran belépve

leszáll a sárkány belsejébe.

Hegyes, kanyargós fogsorát

mint léckerítést lépi át,

s mert hétfejű a szörnyeteg,

átkutatja mind a hetet.

Mind a hétben egy aranyalma,

mind a hetet zsebébe rakja,

s mint ki a poklokat megjárta,

siet vissza a napvilágra.

Ragyog az égbolt odakint,

ragyog a város tornyain,

lobog a napfény; gyönyörű

kéken a tiszta nyárderű.

Sima vizében az egeknek

nyoma sincs, tovatűnt a felleg.

Mihályra várva, egyedül

király leánya maga ül,

mosolyog rá a szép leány,

helyet mutatva oldalán.

Mellé települ a legény,

nagyon-nagyon fáradt szegény,

boldog fejét lehajtva szépen,

már alszik is a lány ölében.

Ezüst-lovag csak erre vár,

s hogy látja, elaludt Mihály,

hol meglapult, a fa mögül

nagy-sebesen előkerül,

s kirántva álnok fegyverét,

átszúrja a fiú szivét.

Majd ráparancsol a leányra,

menjen vele a palotába,

s hogy őt is menten megöli,

ha bűnös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabenn

az egész város ünnepel,

zsúfolódva a hosszú utcán

ujjong a nép a szörny kimúltán;

könnyei között a király

nevetve tapsol a csodán;

sürög-forog, mint kisgyerek,

dicséri Ezüst-herceget,

s mert legyőzte a rontó sárkányt,

neki adja a szép királylányt.

Nosza tüstént asztalhoz ülnek,

hozzák a lakodalmas sültet,

hetykén vigad Ezüst-lovag,

csak a királylány hallgatag.

S ahogy szívéhez kap, keze

mintha tüzet érintene:

ruhája alatt a fodorban

gyönyörű aranytollra bukkan.

Mikor kardot fogott a szörnyre,

akkor hullatta Mihály földre,

hajolt le a királylány érte,

tűzte a tollat kebelébe.

Előveszi most és vigyázva,

ahogy azt a legénytől látta,

hangtalanul számolva hármat,

jelet ad titkon a madárnak.

Akkorra már, akár a tinta,

sötétség borult a piacra,

ahol a sárkány teteme

meredezik az ég fele,

s nem messzire holtan, szegény,

ő is ott hever, a legény,

ő is ott fekszik mozdulatlan,

elterülve a nedves gazban.

De a királyleány jelére,

akár a hajnali nap fénye,

feltűnik az aranymadárka,

ott terem a hívogatásra.

Szép fényes csíkot ír, ahogy

általszeli a piacot,

majd mint delelő kicsi nap,

szíve fölött a fiunak

addig ragyog, addig lebeg,

áraszt rá puha meleget,

míg életre nem kel Mihály,

akár egy mély álom után.

Első útja a palotába!

Szélsebesen viszi a lába,

majd szétveti az indulat,

a bosszuló, nemes harag.

S ahogy az ajtóban megáll,

kukta kezéből le a tál;

a néma csöndben ott csörömpöl,

ott sivít cserepe a földön.

Körül a pástétom felett

elsápad a vendégsereg,

torkukon akad a falat:

mi lesz veled, Ezüst-lovag?

Ha nem remegne a kezed,

tán el is bírnád fegyvered,

de így magad szaladsz halálba,

Mihály kitartott kardvasába!

Akkor, hogy azok igazolják,

szótlan a hét szép aranyalmát

kirakja Mihály rendre, sorba

király elé a díszabroszra.

Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt!

Ő érdemli király leányát!

Csaptak is olyan lakodalmat,

soha szebbet, soha vigabbat,

három nap, három éjen át

ünnepelték az ifju párt,

de egymást látták csak azok,

nem is sejtve, mily boldogok!

S hogy a mese kerek legyen,

harmadnap ő is megjelen,

a palota kertjébe száll

harmadnap az aranymadár;

ott csattog egy rózsabokorban,

soha többé nem száll el onnan.

Ének a kőszívű királyról^*

Sötét volt még az ég,

aludtak még a fák,

az ifjú, szép király

midőn nyeregbe szállt.

Még félig éjszaka

terült a föld felett,

az ifjú, szép király

lován hogy útra kelt.

Az álmos udvaron

igyekvő szolganép,

sietve futkosott,

sürgött a sok cseléd,

zajos vadászkutyák,

mohó ebek csaholtak,

űzték a vak homályt,

a halványuló holdat.

Kürtszó és fáklyaláng!

A vén kapus kitárta:

megnyílt a várkapu

hatalmas tölgyfa szárnya.

Mint jégverés futott

alá a kis csapat,

a vágtató király

nyomán a szolgahad.

Szép volt és fiatal,

gyönyörű a király,

de soha-soha szebb,

se ékesebb talán,

és soha szilajabb,

mint akkor korahajnal,

midőn vadászni ment

a fegyveres hadakkal.

A boltíves kapun,

a függő hídon át,

az éjszín lovasok,

a villámló paták,

zúgott a kis sereg

alá a városon,

király és szolgahad

a szűk sikátoron.

Mint jégverés elől,

riadtan félreálltak

a fák és kétfelől

az udvarok, a házak

és porba hullt a nép,

a város árva népe,

a föld porába dőlt,

az út porába, térdre.

Elébe hullt a nép,

de meg se látta őket,

a könnyeket a porban,

az arcokon a könnyet.

Sötéten ült lován

a király, s hallgatott.

Nyomában éjszinű

lovak és lovasok.

Nem élt uralkodó

a földön gazdagabb,

nálánál vakmerőbb

soha, se zsarnokabb.

Övé a föld, az ég,

övé volt, senki másé,

a roppant tengerek

egyedül a királyé!

Már túl a városon

lankás mezőre értek,

a nap korongja hogy

a füves földre lépett;

föltündökölt az ég,

s a reggel langy sugára

aranyból szőtt ruhát

terített a világra.

Zöldellő réten és

fölszántott földeken

lágy szellő fújdogált

puhán és csöndesen;

roppant erdőhöz ért,

s megállt a kis csapat,

a nyugtalan kutyák,

megálltak a lovak.

A tiszta csöndön át

vadászkürt hangja harsant,

hogy megrendült belé

a lég, és fölriadtak

az erdő vadjai;

zúgott és reszketett

a fölzavart vadon,

a szűzi rengeteg.

Gyilkolt a szörnyű had.

A levelek, a lombok,

a rémült fák felett

madársereg sikoltott.

Jajongva fölcsapott

és hullt alá a mélybe,

az üldözők nyila

amelyet szíven érte.

Röpült a gyilkos érc,

és ölt a véres kardvas,

futott a gyenge őz,

tépetten fútt a szarvas.

Összetört ágbogas

gyönyörűszép agancsa,

vérzőn bukott a rőt,

rogyott a holt avarra.

És harsogott a kürt,

és egész napon át

a gyilkos fegyverek,

szálltak a vad paták.

A nap is véresen

merült alá a mélybe.

Hatalmas éj terült

akkor a föld szinére.

Hatalmas éj borult

a rengeteg vadonra;

az eltévedt király

szolgáit szólitotta.

De sürgető szavára

csupán a rengeteg,

a sűrű, néma éj,

a síri csend felelt.

Hét nap s hét éjszaka,

hét hosszú éjszakán

bolyongott egymaga

az eltévedt király,

rengeteg mélyiről

míg végre kitalált,

és étlen, szomjasan

meglelte városát.

Sötéten állt a vár.

Az íves ablakok

halovány üvegén

izzott a telehold.

Palota kapuján

ugyan ki zörgetett?

Nézte a vén kapus

a késő idegent.

Álmából kelve a

hunyorgó szolganép,

a sok-sok álmos arc,

bámulta a cseléd,

ily késő éjidőn

a holdsütésen át

a néma udvaron

ki az, kit jönni lát?

S halotta szólni őt,

a sápadt idegent

tulajdon kisfia –

és nem ismerte meg.

És nem ismerte meg

tulajdon ifju nője,

kicsinyke kis fia

sikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek és

lobogva éji gyertyák,

meglátta a király,

meglátta akkor arcát,

szörnyű vonásait!

Öregen, összetörten

egy rémült idegent

látott meg a tükörben.

Akkor a szolgahad

levetve őt a földre,

karon ragadta és

a kapukon kilökte.

Az út porába dőlt,

hogy arca csupa könny lett,

oly végképp maga volt,

mire a porból fölkelt.

Fázott és éhezett,

nem volt, ki megetesse,

ily késő éjidőn

ki házába eressze.

Könnyek közt zörgetett,

könnyek közt és hiába,

a koldus idegent

nem volt, ki bebocsássa.

Kunyhóknak ajtaján,

holdfényes ablakon,

hiába esdekelt

a bezárt kapukon.

Dühödt kóbor kutyák

csaholtak a nyomába.

Jaj a földönfutó

királyok éjszakája!

Elhagyta városát,

hajdani palotáját.

A fagyos ég alatt

egekbe nyúló szálfák:

föltűnt a mély vadon.

A rengetegbe ment.

De nem fogadta be

a zordon rengeteg.

És nem fogadta be

egyetlen árva éjre

az űzött szarvasok

meghajszolt, büszke népe.

Irgalmat esdekelt,

elébük hullt az árva.

De nem fogadta be

a szarvasok családja.

És nem fogadta be

az erdők madara,

a menny lakói, a

fészeklakók hada,

a büszke szarvasok,

a tépett rengeteg

a hajdani királyt,

hazátlan öreget!

Hét álló éven át

bolyongott számkivetve,

hét álló éven át

nem lelve kegyelemre.

Pusztába ment, de a

sziklák is kitagadták,

tengerre szállt, de a

hullámok partra dobták.

Kívánta a halált,

de még annak se kellett.

Akkor a hajdani

király vad jajba kezdett.

Fölsírt boldogtalan

tenyerére borúlva,

mintha önnön szive

jajához folyamodna.

„Szegények közt szegény

lehetnék, csak lehetnék

– kesergett a király –

szolgák szolgája lennék!

Magányos gyertyaláng

szegények asztalán,

szegények éjjelén

vigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeit

ölelő semmi szél,

lennék a holt avar

szarvasok fekhelyén.

Darabka néma rög,

lennék a föld sara,

maga a puszta föld,

lennék a föld maga!”

Akkor az ég alól,

miként az esti szellő,

a messze rengeteg,

eljött a távol erdő;

lombos karjaival

vigyázva betakarta,

mint tékozló fiát

tulajdon édesanyja.

És jött az ég alól

madarak csapata,

a távol, messzi menny

megannyi vándora.

Hűvös forrásvizet

és hozva édes termést,

csőrükből megitatták,

csőrükből megetették.

És jött a szarvasok

agancsos árva népe,

a büszke szarvasok,

eljöttek ők is érte,

s az elveszett király

törődött, gyönge testét,

a megtalált királyt

erős hátukra vették.

S ahogy mind közelebb

s közelebb ért vele

ős városához a

szarvasok menete,

törődött tagjai

megteltek friss erővel,

miként a tavalyi

faág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,

megnyíltak hajdani

hatalmas városa

ujjongó kapui.

S miként a hazatért

bűnbánók sírni szoktak,

sírt, csak sírt a király

hátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogók

lengtek az ég szinén,

fújta a vásznakat,

fújta a déli szél.

És édes ünnepek

szagos virágesője

hullt, hullt az utakon

a könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,

megállt egy percre akkor,

s az ujjongók közül

egy csendes öregasszony,

ősi szokás szerint,

mit úgy kapott örökbe,

a király lábait

megmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alatt

magas várába érve,

kicsinyke kis fia

futott, szaladt elébe.

Kicsinyke kis fiát

erős keblére vette,

erős keblére, s ott

zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonya

karján arany ruhával,

fehér inggel kezében

fogadta fenn a várban:

aranyló új ruhát,

új inget adva rája,

szép, ifjú asszonya

a könnyező királyra.

Leomló fürtjei

fénylőn körülragyogták.

Meglátta a király,

meglátta akkor arcát,

ifjú vonásait:

szemében sűrü könnyel

megszépült önmagát

találta a tükörben.

Élt és uralkodott

még sok-sok évig aztán

országa népein,

hatalmas birodalmán.

Élt és uralkodott

még sok-sok éven át,

szeretve népeit,

szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,

s könnyek közt eltemették,

századokon keresztül

őrizte még az emlék;

legendás életét

megőrizte a nép,

idézte, emlegette

a késő ivadék:

Volt egyszer egy király,

szép volt és fiatal,

de kőből volt szive,

gőgös volt és szilaj.

Sötétlő hajnalon

elment vadászni egyszer

szolgák hadával és

vérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,

de eltévedt a hajszán,

és ősz lett és öreg,

földönfutó aggastyán.

Elűzte őt a nép,

tulajdon ifju nője,

kicsinyke kis fia

sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit

megbánta s megtagadta.

Eljött a rengeteg

akkor és betakarta.

Az ég madarai

megitatták, etették.

Erdei szarvasok

erős hátukra vették.

Kicsinyke kis fia

sírva futott elébe,

kicsinyke kis fia

apjának kebelére.

Fiatal asszonya

arany ruhával várta,

aranyló szép ruhát,

lágy gyolcsot adott rája,

aranyló szép ruhát,

lágy gyolcsot adott rája.

A nap születése

Sokáig csupán csillagok

lakták az égbolt magasát.

Pislákoló fényükben a világ

sokáig élt örök árnyékban,

ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt

nagyon egyedül vándorolt a föld.

Csupán kik egymás közelében laktak,

társalogtak egymással, közbe-közbe

félálomba merülve, vagy akár

az egész telet átaludva,

mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok

alig ismerték egymást, és az ember

hallgatagon ült kunyhója előtt.

A felhők vaktában bolyongtak,

mint elszabadult bárkák a vizen,

s a madarak semmit se tudtak

a szárazföldek többi állatáról,

se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták

egymás színét, egymás ruháját,

köznapi és ünnepi öltözékét.

A tavaszi és nyári záporok

nem tudták, hova hullanak,

és hasonlóan a hópelyhek,

a tél fehér gyönyörüsége

hamuesőként érkezett a földre,

és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag

elhatározta, összefog,

hogy apró fényeik közös

nagy fényességet varázsoljanak.

El is indult vagy ezer csillag

egymásfele. Ezer irányból,

ezer úton ezernyi csillag

elindult a sötétség pereméről,

hogy az égbolt tátongó közepén

közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt

elhagyatott fekete féltekén,

de végül is nagy boldogan

egymásba olvadt mind az ezer csillag,

gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:

így született meg a kerek nap,

az ég csodája, s vette kezdetét

a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!

A tenger hullámai most először

láthatták meg a tengerpartot,

e hosszú-hosszú kikötőt, hová

a tenger szakadatlanul

befut – akár egy végtelen hajóraj –

gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,

az első nappal ünnepélye,

a világosság kerek, óriási

és eddig szem-nem-látta asztalánál.

Rendre érkeztek a vendégek.

Legelsőnek a levegő

szellős, fényes, földig érő palástban,

együtt az öreg égbolttal, aki

– ha lehet – még hatalmasabb

palástot hordott roppant vállán,

lába körül gondosan igazgatva

azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég

a tenger volt. Ezer hulláma,

akár egy sortűz, úgy dördült meg,

mikor mezítláb földre lépett,

ahogy a víz mindig is mezítláb jár,

legyen folyó vagy hóesés, eső

vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.

A nagy erdők és kecses ligetek.

A fák, zöldellő levélöltözékben,

rokon nyelven susogva a szelekkel,

az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.

De annál szebb. A virágok családja.

Merengő szemmel foglaltak helyet

a napvilág ünnepi asztalánál.

Valamennyien hallgatagok voltak,

de színük annál ékesebb.

Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,

fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,

de semmivel se kevesebb a fényből,

az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,

nagy rajokban a madarak,

a fürge ló, a hűséges kutya,

erős oroszlán, sárga tigris,

törékeny őz, darazsak fellege.

Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása

a tetőpontra hágott. S ebben a

fényességben, bár utolsónak érkezett,

egy sudár ifjú és egy szép leány

– az ünnepély királyi párjaként –

az asztalfőn foglalt helyet,

örömére a többi meghívottnak,

az asztalvégre húzódott füveknek,

a kékpalástú égnek és

a mezítlábas tengernek meg a

virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:

a delelő nap gyermekei ők.

Kedveltjei a fényes ég

most született birodalmának.

Ámde hirtelen,

a világosság kristálylépcsején,

a ragyogás bejáratában,

magányos árnyék tűnt fel, s éhesen

az ünnepség asztalához osont,

a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. „Egyék,

lakjék jól – gondolták magukban –,

ha másból nem, a fény lehulló,

asztal alá gurult morzsáiból.”

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:

újabb árnyékok lopakodtak, bújtak

az aranyszín abrosz alá.

„A sötétség gazdátlan ebei” –

szólalt meg a nagylelkű tenger.

„Ma mindenki kedvére ehetik,

részesülhet a boldogságból.

Ki irigyelné tőlük a lehulló

morzsát, mely után más úgyse hajol le?”

Igaz. De később egyre többen s többen

jelentek meg a bejáratban, s végül

elállták már a nappal kapuját.

Hívatlanul mind számosabban

vegyültek el a vendégek között,

s amire azok észbekaptak,

több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,

sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.

A másik viszont, mint égi lajtorja,

olyan magas.

Mezítelen az egyik,

a másik földig érő, állig gombolt

posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,

mintha füst lepte volna erejét,

s az elébb még oly víg vendégsereglet

most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal

földre borult, s a nagy tolongásban

az aranyabrosz is porba merült.

Először a füvek hagyták el

a vendégséget, s utoljára

a tenger és a méltóságos égbolt.

Az ifjú emberpár maga maradt

az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szivében.

Szelíden átölelve kedvesét,

ily szavakat intézett a világhoz:

„Ne féljetek, tengerek és virágok,

ne féljetek, állatok és füvek,

az újszülött nap nem halott,

csak megpihen, hogy holnap újra keljen,

új erővel, megújult ragyogással.”

Ezen az első éjszakán azonban

senki se hunyta le szemét,

se fű, se fa, se szél, se tenger.

Mindenki várt, mindenki várta,

vajon igaz, hogy visszatér a nap,

amint ifjú királyuk megigérte?

S amikor reggel palotája

kristálytermében fölébredt a fény,

s hosszan nyújtózva éledezni

és emelkedni kezdett – hirtelen

olyan ujjongás fogadta a földön,

nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,

hogy azután az éjszaka csak álom,

amit a fénylő valóság követ.

Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,

földig ért.

Üvegből készült, mint az ablak.

De nem kertekre, háztetőkre nyílt.

Engedelmesen

azt tükrözte, mi elébe került,

mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,

a tükörben is fölemelkedett;

mindent apróra megismételt,

minden lépést,

minden mosolyt,

a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőtt

elaludt volna, arra gondolt,

mi lenne, ha belépne a tükörbe,

ahogyan kilépünk egy ajtón,

kihajolunk reggel az ablakon.

Erre gondolt és elaludt.

De mégse.

Kikelt ágyából, s átosont az

üres szobába, a tükörhöz.

Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.

Érezte az üveglap hidegét, s ime,

akár egy szárnyas üvegajtó, lassan

megnyílt előtte a tükör.

A kisfiú belépett a tükörbe.

Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,

de csillagok helyett

színes lámpák függtek alá

a fekete magasból;

kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,

selymes fényt, ezerszínű félhomályt

vetve alá a mozdulatlan pázsit

füvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,

oly súlytalanul, lebegő léptekkel

a Kisfiú

Tükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba é

A határban lovak legeltek,

és ők is, mint az álomban, miként

a papírsárkány a magasban,

oly lassan-hosszan

úsztak, kergetőztek,

súlytalanul fordulva meg

a zöld határ s a fenti lámpaerdő

gyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák

üresen álltak, és a házak,

mint elgurult építőkockák,

élettelenül szenderegtek

a néma kertek, bokrok alján,

a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhó

aprócska kertjében kapálgatott

egy öregasszony. Oly törődött,

hogy alig látszott ki a veteményes

indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,

belépve a kertecske kapuján.

Az öregasszony fölemelkedett.

Haja hófehér keretében

arca, mint egy ezüstrámába foglalt,

finomra szabott tükör ragyogott.

„Jókor jössz, Kisfiú – mosolygott –,

látom, messziről érkezel,

Tükörország határán túlról, onnét,

hol nap világít, csillagok ragyognak.

Talán tudnál segíteni nekem,

fölvágni a télre való hasábfát.”

Azzal baltát nyomott kezébe,

s a ház mögé vezette.

A hasábok,

mint a papír, oly könnyedén

váltak ketté a Kisfiú

baltacsapásai alatt. Mivel

kis hősünk földi ereje,

akár egy óriásé, akkorának

bizonyult Tükörország elvarázsolt,

visszfénynél is súlytalanabb

félálom birodalmában.

„Köszönöm segítséged, Kisfiú

– hálálkodott az öregasszony. –

Jókor jöttél Tükörországba.

Királyunk leánykája nagybeteg.

Erőd talán megmentheti.”

És megmutatva a helyes utat,

ily szavakkal zárta beszédét:

„Ha jól kilépsz, hamarosan

megérkezel a palotába.

Sok-sok sikert és jó utat kivánok.”

A királyi vár minden földi

álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,

mit színes ceruzával vagy akár

színes krétával megrajzolhatunk

papirosra, palatáblára.

Gyönyörű,

olyan gyönyörű volt, és mégis

olyan szomorú, mint egy hervadó

őszi liget, mely csupa szín,

és mégis csupa hervadás,

csordultig színekkel és mégis

színültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,

nehéz páncélban és nehézkes

mozgással, szinte mozdulatlanul.

„Tükörországon túlról jöttél, idegen”

– kezdte az egyik katona.

„Ide, a palotába,

csak akkor léphetsz be, ha sikerül

áthajítanod ezt a dárdát

a vártető legmagasán.”

Marokra is ragadta

az óriási szerszámot középen,

s nekifutva a Kisfiú

elhajította, fölfele,

az épület magasa irányába.

Mint kitárt

szárnyú madár

emelkedett

az óriási forma és nehéz

acélból készült fegyver,

mintha mágnes

vonzotta, egyengette volna

meredek útján.

Hajítása sikerült.

A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.

Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.

Temetőkertre emlékeztető

cserépnövények.

Törtkarú

székek, ülőkék.

Foszladó

selymek, tapéták.

Minden csupa árnyék.

Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.

És végül egy aranykilincs.

Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,

s a trónuson,

mely kidőlt fához volt hasonló,

Tükörország királya.

Oly fehéren,

mintha nem is eleven ember,

de alácsorgó, megmerevedett

gyertya viasza trónolt volna ott.

„Gyermekem” – nyílt meg a viasz-száj,

fordult a gyertyaforma arc,

nyúlt ki a hófehér eres kéz

az elámuló Kisfiú felé.

„Első vagy, aki hozzánk érkezett.

Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.

De előbb talán elmondom neked

Tükörország történetét.”

„Valamikor mi is a földön éltünk,

a nap s a csillagok alatt.

De ellenség tört országunkra, és mi

– bár volt fegyverünk, volt katonaságunk –

a békét választottuk. Ellenségünk

mégis teljes megadást követelt.

Megadtuk hát magunkat. Ámde

a győzteseknek ez se volt elég.

Föltétlen engedelmességet követeltek.

Azt, hogy apróra, vonásról vonásra

azt tegyük, amit mondanak nekünk.

S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,

úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,

ahogyan ők léptek és mosolyogtak.

Ekkor született a tükör.

Így született meg Tükörország.

Ettől fogva élünk tükörben,

álom és valóság között,

engedelmesen ismételve

mindazt, mit diktálnak nekünk.

Azóta nincs valóságos napunk,

azóta lett életünk, mint a visszfény,

látszatra élet, valójában halál.”

„De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.

Szóljunk arról, mi orvosolható.

Kislányom nagybeteg.

Csak a tengeri levegő

menthetné meg.

A tengerig azonban

Tükörország erejétvesztett

lakói soha el nem érnek.

Kislányomat

karodban kéne elvinned a tenger

tükörpartjára. Oda, hol

Tükörországban egyedül

kristálytiszta és mint a só,

gyógyító erejű a levegő.

Ha igen, tied kislányom keze.”

Ezek után a király sírni kezdett.

Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,

viasz fut le a gyertyacsonkon,

úgy csorogtak alá a könnyei

sok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.

A Kisfiú

sietett föl a toronyszobába.

Sietett föl a nagybeteg

királykisasszony szobájába.

Soha még ilyet,

ilyen szépet!

A szoba selymes fészekhez volt hasonló.

A Kisfiú érezte, hogy toronyba,

igen nagy magasságba érkezett.

És különös módon érezte azt is,

hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a

kereveten, sötét hajának dús foglalatában

egy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,

karjába emelte,

karjában tartva indult el vele

Tükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,

a selyemernyők fényes erdeje

sorjában megszökött, amint

Tükörországnak távoli

senki földjére értek és

közeledtek a tengerhez:

a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.

Víz és levegő

úgy jött elébük hófehér

hullámaival a feketeségből,

mint egy hirtelen fölütött

hatalmas könyv betűi, sorai.

Megérkeztek.

Kéz a kézben

futottak és futottak.

Itt egy szikla. Ott egy bokor.

Mindenütt kavicsok, csigák,

puha föveny, hullámverés.

De ami végképp elbűvölte őket:

váratlanul

egy gyönyörű házacskára akadtak,

afféle nyári lakra, melynek

kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol

– akárcsak a mesében – mindent

megleltek. Ágyat, asztalt,

olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,

kutat kertjében, pincéjében almát,

és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.

A kis Királylány napról napra

vidámabb lett és még szebb, ha lehet.

A tenger, mint hatalmas dajka,

táplálta őket, vizet-levegőt

rakva elébük homokasztalára

Kivirult a kert,

az olajlámpás ragyogott,

és puha volt az ágy, a párna.

A nyitott tűzhely mint olvadt arany,

s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:

a Kisfiú egy napon hazavágyott.

Megköszönve nagylelkű adományát,

először a tengertől vettek búcsút.

Aztán a háztól.

Elfújták a lámpást,

kioltották a tűzhelyet.

Most már gyógyultan, kéz a kézben

keltek útra, visszafele,

Tükörországból a földi világba.

„Magammal viszlek” – így a Kisfiú,

s a Királylány boldogan engedett.

Óvatosan megkerülték hát

Tükörország királyi székhelyét,

nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,

majd meg a lámpák erdeje alatt?

Ki tudja?

Nap nem mérte idejüket.

Boldogságuknak sem volt ideje.

De bármennyi idő is telt el,

jókedvűen és jó erőben

érkeztek Tükörország peremére,

arra a bizonyos határra,

mit egyetlen keskeny üveglap

választ el a földi világtól.

„Itthon vagyunk” – mondta a Kisfiú,

és azzal

átléptek az üveglapon.

Azazhogy csak átléptek volna,

mivel valóban csak a Kisfiú

jutott keresztül, mig a Kislány

az üveg túlsó oldalán rekedt.

Hiába volt ezután minden.

Hiába fordult vissza a fiú,

tapadtak sírva kétfelől

a papírnál is vékonyabb,

a semminél is láthatatlanabb

üveglapra: a két hazát ezentúl

áthághatatlan határ vágta ketté,

a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,

aztán a Kislány arca szertefoszlott,

s a tükör lassan megint csak tükör lett.

Azt mutatta, mi elébe került.

Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,

ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el

Tükörországba.

Ég és föld gyermeke^*

A vadászat végére ért,

hazafelé indultak éppen,

némán vonult a kis csapat

az alkonyati erdőszélen;

előbb a lovak, lovasok,

aztán az árnyékuk gyalog,

keveredve a patazajjal

fáradt árnyak a holt avarban.

S ahogy így mentek csendesen

az alkonyati ragyogásban,

egyszer csak lekapja nyilát,

megtorpan a király lovával;

megáll ámulva, s mint aki

álmában nem tud szólani,

csak bámul, föl-föl egy sudár fa

magányos és magas csucsára.

Oly gyönyörűség, amit lát ott:

szemközt a leáldozó nappal

fényes tollú, karcsú madár

hintáz az ágbogas magasban;

ezer, s ezer madár közül

egyedül és egyetlenül,

a legszebb és legkedvesebb,

égi madár, egyetlenegy!

Akár a puha szellő, hangja,

akár szelíd búvó patak,

kristályosan csobog az erdőn,

bűvöl a csöpp madárkahang;

s mintha varázsos álom szállna,

édes varázslat a királyra,

hallva a madár énekét

ölébe ejti fegyverét.

S azontúl minden alkonyatkor

megáll a szálas tölgy alatt,

s a fűbe ülve, úgy vigyázza,

lesi az édes hangokat;

eljár az idő, ősz a nyárra,

szelek érkeznek a világra,

madarak, felhők útra kelnek

országútján a zord egeknek.

Sír a madár: „Jaj, el kell mennem!”

Sír a király is: „Jaj, ne menj!

Ne hagyj magamra!” – ifjú arcán

szalad a könny. – „Maradj velem!

Kovácsolok aranyból zárat,

csinálok neked aranyházat,

aranykalitkát ácsolok,

ütök rá gyémántlakatot.”

De ki se mondja, s a madárka

kezére száll, és ott megül.

Bámul a király a madárra,

nézi kezét hitetlenül.

Eláll bele a szívverése,

oly félve zárja tenyerébe,

úgy siet, úgy szalad vele

szívrepesve hazafele.

Csukja igazi aranyházba,

üttet rá gyémántlakatot.

Ül a madár az aranyházban,

színarany fények közt ragyog.

Szomszéd királyok, hercegek,

csodálják díszes fövegek,

arany királyi koronák

ámulják szépséges dalát.

De amint telnek a hetek,

amint elmulik napra nap,

éneke egyre csendesebb,

hangja mindinkább elapad.

Szótlan gubbaszt a kalitkában,

néma madár a némaságban,

királya bárhogy kérleli,

étel, ital se kell neki.

„Mi búsit, én szép madaram,

én örömöm, mi kellene,

drágakő kalit, drágakő,

tükör, gyémánttükör bele?

Felelj, én mindenem, felelj,

tiéd, a tiéd mindenem!

Aranylakásod szük talán?

Tiéd királyi palotám!”

„Nem kell nekem a palotád,

kegyes uram, nemes királyom,

csak eressz vissza, jó uram,

a fák közé, szabadba vágyom!

Fogoly vagyok én, emberek,

fogoly vagyok én köztetek,

mire is juttok egy madárral,

erdei bújával, bajával?”

Vette szótlan a madarat,

s még akkor éjjel lóra szállt,

és vitte őt a bús király,

a kedveset, az éjen át.

Fehéren tündökölt a hold,

fehér a rét és néma volt,

sötét az erdő és hideg,

mint frissen ásott sírüreg.

És megnyitotta tenyerét!

És mégegyszer szivére zárta!

Egyetlen kedves madarát

csak még az egyszer, utoljára!

Zokogva búcsuzott elébb

s hogy széjjeltárta köpenyét:

karjai közt a holdsütésben,

gyönyörű lányt tartott ölében!

Micsoda lázas vágta volt az,

micsoda út hazafele!

Futott a király a leánnyal,

élő vihar, rohant vele!

Micsoda csillagok ragyogtak!

Minden csillagok ott lobogtak

hollófürtjein a leánynak,

ifjú szivében a királynak.

Ültek is olyan lakodalmat,

milyet nem látott földi szem;

jöttek a nagyhirű királyok,

jöttek szárazon és vizen;

hét nap, hét álló éjszaka

visszhangozott a palota,

égett királyi gyertyasor

a fejedelmi abroszon.

Szívbéli igaz boldogságban

élte nyarát az ifjú pár;

csak olykor búsult a királynő,

állt meg egy percre tétován;

vagy pillanatra félreült,

vagy erkélyére menekült,

vagy tünődve az udvaron

eltűnt a kanyargó uton.

„Felelj, felelj, én kedvesem,

vásárba menni volna jó?” –

s már vitte őket gyors fogat,

repült velük a fürge ló.

Körül a nép vidám kacajjal,

vásári nép a forgatagban,

s a nevetésre, víg zsivajra

földerült a királyné arca.

Aztán megint derűs napok,

s az édes boldogság után

megint bánat a királynén,

valami titkon újra fáj;

megint csak búsul, kóborol,

bolyong a sétáló-uton,

el-eltünődve, egyedül

megint a fák közé vegyül.

Ott lel rá éjjel a király,

ott talál rá egy éjszaka,

fölötte ég és csillagok,

s egy óriási lombu fa;

a tárva-nyitva menny alatt,

mint földre hullott madarak,

ott kuporog, ott sír szegény

a kert szeles, vizes füvén.

Hozatja legszebb lovait,

elő a báli díszfogat!

Nehéz gondok közt a király

még akkor éjjel befogat.

A maszkabálok gyertyafénye,

az éji ünnepek kedélye,

az álarcos bujócska-játék,

majd fölvidítja a királynét!

S jönnek haza a díszfogattal,

az erdőn át hazafele,

akár egy üvegkoporsóban,

a király s néma hitvese;

árva szíve a királynőnek

– a némaságban hallani! –

majd megszakad szíve a nőnek,

madárszive, a hajdani!

Megbújva a toronyszobában,

együtt sírnak odahaza,

csak a cselédség meg ne tudja,

együtt zokognak éjszaka;

kedves ura keblére bújva,

minden szerelme odahúzza,

s ragadná mégis messzire

hajdani vadmadár-szive!

Nagy a királyné bánata,

de még nagyobb a király gondja;

lépéseit a palota

álló éjszaka visszhangozza.

Könnytől s harmattól nedvesek

az átvirrasztott éjjelek,

azontúl minden éjszaka

könnyek és sóhajok sora.

Ekkor fut fel a lobogó,

hirdeti kürtjel, messze zengő,

röpíti hírét szerteszét,

hogy gyermeket szült a királynő.

Hallhatják földek és egek:

királyi gyermek született,

utóda a királyi trónnak!

Trombita szól, dobok dobolnak.

Lobognak fejedelmi gyertyák,

kigyúl a fényes gyertyasor;

ezernyi gyertya lepke-lángja

lobog a díszes asztalon.

Jobb oldalán király-urának,

sátorában a ragyogásnak,

sír a halovány kismama.

Könnyein átsüt mosolya.

Soha ily csöndes örömöt!

Soha ily édes boldogságot!

De lélegzete is eláll,

maga körül a vigasságot,

már nem látja a fényes termet,

kioltja egy roppant lehellet:

feje fölött, a tág magasban,

lágyan suhogó zajokat hall.

Madarak őszi vonulása!

Megindult szárnyas áradat!

Hívják igyekvő szárnycsapások,

hallja a hívó hangokat!

Vándor egek és kóbor felhők

hívják magukkal a királynőt;

s ő kel helyéről: engedelmet,

úgy hallotta, fölsírt a gyermek.

Remegve fut a termen át,

végig az üres folyosókon;

szalad a lépcsőn fölfele,

csak el a zajos mulatóktól,

mind távolabb és mind messzebbre!

Fölér a néma emeletre.

Végre beléphet a szobába.

Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja.

Gyertyát gyujt és a gyertya fénye

föltündököl a kis szobán,

ragyog az árva csöndben, árván

tündököl alvó kisfián.

Gyertyát gyújt, s tükre üvegében

nézi magát a gyertyafényben,

látja magát, de mintegy holtan,

akár egy üvegkoporsóban.

Előtünik halavány válla,

még egyszer holló fürtjei;

lerakja aranykoronáját,

fehér fátylát is leveti;

utoljára a fényes csöndbe,

hajol a szomorú tükörbe,

mint aki többé sose látja,

mered a hófehér szobára.

S mintha álomban, úgy zokog fel,

húnyja le síró két szemét,

hullatja könnyét kisfiára,

siratja alvó kicsinyét.

Szegény szive, egy pillanat,

úgy érzi, menten megszakad,

oly örvényes, viharos éjjel

kavarog vadmadár-szivében.

Azután ablakába áll,

és ablakát szélesre tárva

a szeles csillagokra néz,

kinéz a holdas éjszakába.

Felhők vonulnak, égi tömjén

vonul a mennybolt sík ezüstjén,

tenger madár, igyekvő árnyék

hívja, kiáltja a királynét.

Egy pillanatra meginog.

Fájdalmas örvény ereje,

kavargó sodrás emeli

a szeles csillagok fele!

S már ott röpül az éjszakában!

Vándormadarak csapatával

ott röpítik őt hajdani,

repesve szálló szárnyai!

Hiába lesi a király,

hiába lesi: hitvese

ilyen sokáig hol marad?

Keresteti mindenfele.

Többé már sehol sem leli,

hiába is keresteti!

Elment a szép királyné, elment!

Nem is jön vissza soha többet.

Nem is jött vissza soha már.

Örökös gyász borult a házra,

örök bubánat a szivekre,

fekete szín a palotára.

Teltek és múlottak az évek,

eljárt a tél, és megint tél lett,

s a királyné csöpp fiacskája,

szelíd gyermekké nőtt az árva.

Volt egy sípja; azon ha játszott,

oly szépen játszott hangszerén,

még a szellők is elcsitultak,

még a szívek is e zenén.

A madarak köréje szálltak,

és megálltak az emberek.

Olyan különös volt e sípszó:

ég és föld között lebegett.

Oly különös volt muzsikája,

és olyan különös e gyermek;

naphosszat szótlan kóborolt,

vagy árva tornyokon merengett.

Vagy épp egy hídra könyökölt.

Így élt az emberek között,

kik el is felejtették régen.

Pedig egy madár lakozott,

pedig egy madár élt szivében.

Zsengék

(1933–1939)

Kedves Tete [I.]

Elhoztam lelkem virágát

Elhoztam szívem énekét

Iderepültem mint egy kis madár

Ó fényes Nap eléd.

Mert hajh a hömpölygő viharban

Az élet s a vétkek tengerén

Goromba átkok viharzanak

Azért jövök ó, békesség feléd

S most megpenditem hálám hurjait

Mely zenélő melodiára kezd

Joságos Isten kérlek

Hogy jótevőmet, soha meg ne vesd

Kérlek Joságos Isten,

Hogy e napon mely oly kedves nekem

Jótevőm még sok éven át

boldogan élhessen.

(1933; Ms 5933/12.)

Kedves Tete. [II.]

I.

Szivemben égő boldogságot

Szavakkal ki nem mondhatom

Félek hogy a fényt és napsugárt

Mind mind csak álmodom

II.

Félek hogy elröppen a boldog álom

Melyben felköszöntlek én

Félek hogy csak egy pillanat

Csak egy tarka tünemény

III.

S e öröm teljes pillanatban

Imára kulcsolom kezem

S kivánok minden jót neked

Minden jót mit rejt szivem.

(1933; Ms 5933/13.)

Locskos utcák, sötét házak, nagy magány

Valaki áll elhagyottan késő éjfél után.

A kapu hol zörget, setét-fekete,

Valaki zörget, kopog – lehet-e?

És lassan nyikorogva fordul a zár.

Odabenn talán békés haza vár, –

talán pattogó tűz, meleg szeretet?

Lehet ...... lehet.

Mit zavarnak itten késő éjszaka?

– Oh … talán két pénzért akadna egy szoba –

Hm.... két pénz?, itt a lépcső jöjjön na.... na....

Egyedül maradt ő és a nagy szoba.

– A mécsfényben fekszik a sarokban – ott,

A szeme nagy kék, a haja szőke, kopott,

Durva pokróc van rádobva csak.

Egy koldusnőnek meghalni – így is szabad.

Bűn, megalázás, szeretet mind oda.

Csak hárman vannak, mécs – ő – és a szoba.

Oh ma délelőtt az áldott napsugár

Mily forrón ömlött végig a haján.

Ő padon ült, megette sok sok víg gyerek

És akkor tudta mily fáradt, mily beteg.

Megette mentek nevető emberek

Így lezülni egy nőnek hogyan lehet?

De most – most már – mind, mindez oda-oda,

Most hárman vannak – mécs – ő – és az idegen szoba.

A szenvedés kimosta a két nagy szemet,

Keze az imára rég elernyedett

És így csak néz, nézi a szoba ajtaját,

A mécsnek fénye simogatja az elkopott haját.

Odakünn zörgés, vad káromkodás,

Néki az ajtó kereszt fája

– A csendes feltámadás. –

(1936; Ms 5940/1.)

Csak állok az éjben

A végtelen éjben

Nem tudom hol az eleje

hol van a vége

csak állok az éjbe[n]

Mellettem suhannak

Nevető legények

Kacagnak mulatnak

A csillagos égnek

És felnézek én is

Merits vágy merits

Lelkem a távoli fényből.

És ömleni kezd rám

A ragyogó csillám

Fény önti el a testem

az orcám

Vágyom a fényt

de nem melegit.

Csak ömlik, csak ömlik

S hidegen elsiklik

Csak állok az éjben

A vaksetét éjben

Fáradtan leverten

Nézek az éjbe, a semmiségbe.

Hol van a vége

Csak nézek az éjbe

Vágytól már nem égek

Mellettem suhannak

Elkorcsosult vének

S én álmok szegénye

megyek a[z] éjbe

hol van a vége, a vége

(Ms 5933/16.)

Vizió

....a tejfehér redőn benyúlt a Hold

és átlukadt a függöny hájogán....

....hogy áttapintson mint a vak: lazán

és rámtehesse gázos újjait.....

..... a messziségben zongorált az Ősz....

a földre ért az öngyilkos levél

..... lement a tóra egy szegény-legény

és elfutott a barna csónakán

(19337?; Ms 5933/17)

megállanék egy plakátnál

valahol az üres telken

s ráülnék egy papirlapra

[két kezem a két zsebemben

(egyikben rossz villamosjegy

s ujságlapba göngyölt tészta)

undor nyála szájamon]

szellőztetném égő lábam

szárítgatnám izzadt zoknim

[de (illemből) nem köpködném

(szebb volnék a „szent János”-nál]

míg lábam egy fene nagy dög

nyalná… (mint a „szent Ferenc”-ét)

(míg fenébe nem rugdalnám)

s ülnék újra....

(egymagamban)

üvöltözve.... (úgyse hallnák)

s peregne........

az ujságlapra.......

(19337?; Ms 5933/17)

Őszutói látomás

megáll a kancsók karján mind a bor

s az Isten háza lassanként kihal

a rezge fényben árva asztalok

Haragva-Fájó Szöllőfürt-szemek

s a béna napnak alkonyán a Tál

husába-lusta porcelán-hasán: Halott Galamb

halott vagyok

…. és jő az Est… a fázó tollamon,

a túlvilági hold világa ráng,

hogy enyhe csendbe hajló mellemen zizegve sír a szürkülő Fehér

–. (Örök zenén zokog tán így a Hang. –

–. s a Kósza-lélek Isten Szellemén). –

mert künn az Éj! és semmi Más…

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]

A régi kertben…

Jegesen lengő lámpaláng alatt

a régi kertbe’…

hulla-hallgatag

az estbe-váron mint a vak kutyák

puhán fehéren mint a vert kutyák

mint Űrbe-fulló álló pillanat feszítve széjjel két Gyermekkarom

Sikongva lengő lámpaláng alatt

a régi kertbe’… visszaláttalak…

a körtefánál álltál szótalan… a villany fénye testeden zilált…

a barna lábad ágy után esett… míg tál-levesér’ nyúlt a két kezed…

és éjbe sírt a testeden ruhád… mint árva kertbe’ lengő lámpaláng…

Mint árva kertbe botló lámpalobb!

Feléd futottam!!! Árnyékom futott!!!

Ölembe venni bomló testedet

és megcsókolni azt, ki itt hagyott…

! és csokolgatni azt

ki itt hagyott…

Feléd futottam!

Árnyékom futott!

S a körtefához esve

Istenem!

át-, átölelt a drága-jó halott.

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]

Szerelem szökőkútja alatt…

Lobogva kél a Szellemáradás

ez „Eszme” szórta szent „Szökő-kutak”

az Élet-Űrnek kettős „Polusán”

Hideg tökéllyel mint a sarki fény.

és.... átperegve… Alkotónk kezén........

az Ébredés, a Lenni hajnalán

a két Szökő-kút összeszáll

S én! Isten húron elrándult futam

pokol-szelébe’ kedv-lelő Levél

fehér kisértet árva telkeken

! Egy Szörnyű Ívben Áthidaltalak!

..... azóta fáj, hogy megláthattalak…

s hogy fenn a nyári „messze mennyeken”

szökkennek a szökőkutak.

(1937?)

[Megj.: Kortárs 1994/5]

Mári néninek

Jöttem esőben, sűrű sárban,

roppant hegyeknek árnyékában,

lassan szitáló őszi ködben,

s még meg se kérditek, miért jöttem?

Emlékezzél,

meg kell, hogy ismerj engem,

egyszer, mikor nagy bánatod volt,

észrevétlen nyomodban mentem.

(1939; Ms 5933/15.)

Maradjál te örök ének

Azt akarom, szertepattanj,

testedhez, ha tűzzel érek,

szilánkoddal összevérezd

gyerek szemem, – Reád, ha les

maradj Te álom, légies.

Maradjál te örök ének

zúgó vérem piros ajkán,

higgyem azt, hogy megcsókolnál,

akármikor megkérnélek,

maradjál Te örök ének.

Kristály pohár szertepattanj,

üvegedhez hogyha érek,

szilánkoddal összevérezd

gyerek szemem, – Rád ha les,

maradj Te csengő, égies.

(1939)

[Megj.: Vigilia 1996/9.]

Hétlakatú titok

Valami titka van a holdnak,

valaki köré bűvös fátylat,

bűnös kezekkel lopva vontak,

valakit oda eltemettek,

valakit ottan rejtegetnek.

Álomkerülő éjszakákon,

kék szeme fénye őrjít, őszít,

meredt kezünkre gyéren ráfoly,

vén poharakban bénán csúszkál,

kúszik utánunk: hívni akar tán?

Szörnyű rést hagy nappalainkon:

nem gyúl a vérünk nappali fényben

látva a kedvest, inkább titkon,

fénytelenebbnek véljük a testét,

– s hull a falakról, porzik a festék.

S várjuk a holdat, lessük az estét!

(1939)

[Megj.: Vigilia 1996/9.]

Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,

szorong a száj, remegve egyre szédül,

mint szélhimbálta, imbolygó virágban

a léha szív, és mintha súlyos áram

érintené, alél a test, s a szem már

a drága szempár csak mereng a csöndben,

mint ismeretlen tengerfenéknek alján

két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,

míg oldja-bontja zászlóját a láz,

hogy mint a szél, a szálló angyalok,

sehol se, mégis mindenütt vagyok,

hogy szinte már szeráfi lendülettel

csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,

mint angyalok, kik parttalan terekben

keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten

se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,

az idegekben érlődő halál

árnyalja kezem tartását s a szám.

S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom

ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz

égessen át, hogy csontomig lehasson

a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben

mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,

hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,

mint csillagok közt hulló csillagok!

Csak mély verése ér most, mint a tenger,

a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,

ha sírok is, mint sír a tengerekkel

a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,

és máris részeg tőled minden érzék,

kit oly hiába, nyugtalan kerestem,

hozzám találsz az áldott szédületben,

hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol

egymásba, egymásnak felelve, mint két

tiszta sor!

(1940)

[Megj.: Vigilia 1996/9.]

Hátrahagyott versek

(1972–1974)

Ecce Homo

Németh Lászlónak

Elnehezült szive

végre zuhanni kezdett.

(1965)

Genézis

Úgy találta, hogy gyönge még

az ütlegre, hát elengedte.

Később mégis megölte őt,

és elásta, hogy elfeledje.

De akit egyszer megverünk

és megölünk, virág lesz abból.

Az ütlegből s a félelemből

levél születik, szirom és virágpor.

(1972; Ms 5932/7.)

Kivégzés

Itt

Most

Én

Nem

Igen

(1972; Ms 5932/7.)

Föl, valami emelvény tetejére.

A lépcsőfokok közeiben tájkép.

Kioperált felhőraj. Alkonyat.

Mozaik szemmel látom a világot:

tenger füvet tengernyi nap alatt.

Kúszom, de mégis szinte röpülök,

százlábú, utóljára a halálba.

Bizony nem úrfölmutatás

a hozzám hasonlók agóniája.

Kettesével számlálgatom a kínt.

Apa-anya, s megint apa-anya.

Ha szörnyeteggé lett is, csecsemő,

akinek meg kell halnia.

(1972?; Ms 5932/7.)

Grűnewald

Az Atya lehúnyta szemét.

És a teremtés tehetetlenűl,

akár egy tépett függöny csüng alá.

Jézus halott. Egy pillanatra

csak a szögek vannak a helyükön.

(1973; Ms 5935/4.)

Király és királynő

Magányossá tettél. Innét hűségem.

Összetörtél. Ezért vagyok erős.

Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.

Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.

(1973; Ms 5932/11.)

Emberiség

Ez hátra csuklott. Az előre dőlt.

Volt, aki hányt. Volt, aki lefogyott.

Volt, aki megnőtt és kövér lett,

akár egy kappan. Így igaz.

És volt, akit karomba véve

saját nevemen szólítottam.

(1973; Ms 5932/11.)

Emelvény [II.]

Föl, az emelvény tetejére –

Apa-Anya. S megint: Apa-Anya.

Párosával számlálgatja a kínt,

akinek meg kell halnia.

Kúszom, de mégis szinte röpülök,

száz lábon, utóljára, a halálba.

Bizony, nem Úrfölmutatás

a hozzám hasonlók halála.

A lépcsőfokok közeiben tájkép.

Kioperált felhőraj. Alkonyat.

Mozaik szemmel látom a világot.

(1974?; Ms 5934/22.)

Jézus a keresztfán

Akár a zsír, ha lángrakap,

izzó kappanként forgolódtál,

most meg kicsiny és szürke vagy,

akár egy fölfércelt kabát.

Istenem. Istenünk.

(1972–1974?)

Szegény egy szegényről

Isten engem is megteremtett.

Egyetlen ok, hogy tovább éljek.

Mit is talált fontosnak abban,

hogy egyedűl vagyok?

Senki sincs, ki előre megrajzolná

egy ínszakadás vonalát.

Ezért kell térdepelnünk.

És meghalnunk. És megszületnünk.

(1974; Ms 5933/5.)

Szerenád

Szép a világ. Mégis a legszebb

az a világ, mit senki se teremtett.

Van, aki szült és szeretett,

de te egyedűl azért, mert vagyok.

(1974; Ms 5933/2.)

Mosoly, könny, oszlopok

A fátyol és a napernyő elég,

mint cigarettapapiros.

De elégnek a csontok is,

a sziklák és a tengerek vize.

Csupán a mosoly halhatatlan,

a könny s az oszlopok.

Bár ők se élik át a pusztulást,

csak túlragyogják.

(1974; Ms 5933/2.)

Alkohol (2)

Előhivom a lehetetlent,

egy ház áll rajta, s egy bokor,

egy néma, néma állat és

egy többezer esztendős kisfiú.

(1974; Ms 5937/17.)

Töredékek

Hogy nem vagy, oly valószínűtlen!

Nyersen kivontad magadat

Mint közös csókból

a kiábrándult szerető

(1947; Ms 5932/1.)

Véges-végig a világ partján

sugárzó földek elhagyatva,

mint gazdátlan maradt nyugágy

merengenek a pillanatra.

(1947; Ms 5932/1.)

És ime: forgószél kerekedett

észak felől: hatalmas, forró felleg,

tűz, minek tündöklés a pereme.

És belsejében, mint a tiszta érc,

a közepében tündökölve benn,

négy élőlény, négy emberforma arc,

és mind a négy arc egy és ugyanaz.

(1951?; Ms 5933/21.)

Bajvivás volt itt: az ifjú Minden

keresztüldöfte Titok-dárdával

az én szívemben a halál szívét,

ám él a szívem és él az Isten.

(1961; Ms 5937/1.)

Dosztojevszky

Ő tudta, mi a bűn.

Didergett és tapadt.

Érzékelt és levált.

Elárvult és maradt.

Elárvult és tapadt,

érzékelt és levált,

dider

(1962-1963?; Ms 5933/25.)

Nagyvárosi ikonok II.

Önarckép, 963

Ujjlenyomat egy szürke aktán,

rajtam az egyedüllét piszka.

Világ báránya, lupus in fabula:

olyan vagyok, akár egy férfi.

(1963; Ms5937/6.)

Mélyen a valóság nyomása,

mélyen a valóság alatt,

gurulnak vízalatti csendben,

megállnak a biljárdgolyók.

Az alkohol mindent helyére rak.

(1963; Ms 5933/25.)

A három Karamazov

1

Mint egy virág, oly egyszerű lett minden.

Öröktől ott volt, énekelt

egy kisfiú. Egyszál virág

illatozott öröktől fogva.

Csak nagysokára tünt elő a vér.

(1964; Ms 5938/3.)

Ökle mellé, a kimerült homokra

egy kéz esett. Üres keze:

egy tompa kő. Egy kő bukott. Feje.

A rongyhomokra teste rongya

(1964; Ms 5938/3.)

E lángolást, ki nézi ezt?

Ki nézi ezt a szenvedést?

Ki méri hosszú szenvedésünk?

Milyen pupilla fókuszában égünk?

Ki látja néma lángolásunk?

Ezerszeres erejű csend.

Milyen pupilla fókuszában égünk?

E lán

A semmi omló tájakat rak

szeles porból,

hideg vízzel keverten,

és városok foszlányaival,

vízzel és homokkal keverten.

Lassan fölázik a salak.

A kreatúra

visszafordul a szürkületben.

Omlik alá a szürkület,

vízzel és homokkal keverten,

(1964; Ms 5937/7.)

Ott, ahol lakom, ott a kárhozat.

Budapest,

Ahol lakom, maga a kárhozat

lakik velem.

(1964; Ms 5938/2.)

Halottaim a föld alatt,

A fölém növő éjszakában

egyedül világítotok,

halottaim a föld alatt,

mint óriási csillagok,

Éjszaka van. Halottaim,

ragyogjatok!

A semmi márvány mellszobra előtt

Halottaim, ragyogjatok!

A semmiben ragyogjatok!

Halottaim a föld alatt,

ti óriási csillagok,

halottaim a

a semmiben ragyogjatok.

Ragyogjatok és világítsatok,

halottaim a föld alatt,

ragyogjatok, ragyogjatok,

(1964; Ms 5938/2.)

Négysoros II.

Elmebeteg folyosó

térzene

a tengerig

a sarokig.

(1965; Ms 5938/5.)

Vigyázzanak az éjszakák,

a bárány körbejár.

És gyerek kezek tépdesik

a semmi szép, értelmes tagjait.

Vigyázzanak az éjszakák,

a bárány fenyeget,

mozdulatlan fiaival

a mélypont ünnepélye.

Előkészület

örökös előkészület

a bárány éjszakája.

Időtlen előkészület

a sírás ünnepélye.

(1966?; Ms 5935/3.)

Kárhozat, ez a kárhozat,

mely kettétépi a világot.

Gyönyörű és iszonyú vagy.

Sehol se vagy. A napon állok.

(Egy fénykép hátlapján)

Istálló

Mióta félek s egyedűl vagyok,

boldogtalan testek és tárgyak

lehelik rám melegüket.

(1968?; Ms 5938/7.)

Fal

Egy akármilyen felület

rádnéz. Távolról. Mereven.

Megpróbálsz vele szóbaállni,

de korai a párbeszéd.

(1968?; Ms 5938/7.)

Vágóhíd ősszel

Ősz van és napfogyatkozás.

Egy állat elesik.

A feledés vad füvei,

s a szentségtartó napfogyatkozása.

(1971?; Ms 5932/5.)

Hullana, s nem bír hullani.

Attól nehéz, hogy mozdulatlan,

attól nehéz, hogy végképp mozdulatlan,

hiába hívom látom bárminek,

nem mozdul,

(1971?; Ms 5937/12.)

[Töredékek a Szálkákból]

Bealkonyúl, bizony, bealkonyúl,

a mécsesekre rádől az éjszaka

Ágya az elektromos kemence előtt,

arca, a rotációs papíron

Húsvét, hóban,

a kettős ablak

A labyrintus végefele járok.

Betűk, betűk a rotációs papíron.

Húsvét hóban. A kettős ablak

Betűk, betűk, ágyad

az elektromos kemence előtt.

A legutolsó négyzeten

Mondd el, mi van a legutolsó

20 x 20 centiméteren

Az elhagyatottság szemérme

Ember, ki itt a párnán

A ligetek elmaradoznak

A madarak is elpártolnak

A hómezők

A csönd is leszakad

S a béke is

Két fa. A láthatár

A gyengédség. A meleg tej

A fahasábok ébresztője

Minden

Most végre, végre csakugyan szabad vagy

Vacsora

De van kiút. Egy idegen,

ki ajtódon kopogtat

Egy-kettő-három

Egy – kettő – három

Még itt a nap

Egy – kettő – három

Még áll a trón

Egy – kettő – három

Még itt a vasgolyónál súlyosabb

homlok, tekintet

Egy – kettő – három

Pórusos,

törékeny arc,

sziklába mártott

nyakszirt minden szépsége,

elhagyatottsága.

(1971; Ms 5932/9.)

Utoljára a sírás van jelen.

De úgy, akár a szakadt lepedőn

A dohánybarna, szakadt huzaton

Ahogy csak a sírás menekül,

az arcomon, az arcodon

ahogyan csak a szakadt lepedőn

a víz, a könny

úgy bujdosol, úgy bujdosom

A víz megül, a könny megül,

Betör a nyár a falakon

A víz, a por,

az arcodon, az arcomon,

a dohánybarna falakon,

a lepe

(1972; Ms 5932/7.)

Keserűen szemlélni az idillt:

ez lett a sorsom.

Mit akartok

verőfényben fázó virágok?

Úgy dideregtek és úgy vagytok pőrék,

mint gázkamrában küszködő szívek.

(1972; Ms 5932/7.)

Billiárd holdsütésben

Mozgó virágok mozdulatlanul.

Mozgó virágok,

mozdulatlan virágok.

Szalmavirág

(1972?; Ms 5932/6.)

Vetkőzz, vetkőzz, siess a vetkőzéssel,

mielőtt még fölizzanának

a kőszobrok ödémás tagjai,

s kihűlne tested,

mielőtt a tél a vánkosra borúlna,

mielőtt.

(1972-73; Ms 5935/4.)

Milyen egyedűl van ez a magányos,

elnehezedett férfi test,

az átizzadt ágynemű

A fűtést kikapcsolták éjszakára.

Az izzadságszag szúró és nehéz.

Valaki lámpát gyújt a folyosón,

de a cellák nem válaszolnak.

(1972-73; Ms 5935/4.)

Angyal, ki vagy?

Bukás? Emelkedés?

Önkívület? Tárgyilagosság?

(1973; Ms 5932/11.)

Érem

Királyi pár. Remegve összebújnak,

koronájukat egymásba akasztják,

leeresztik jogarukat,

(1973; Ms 5932/11.)

Téboly

Ruhád elmozdúl,

járásod remegés,

folytatnod kell, ahol abbahagytad.

(1973; Ms 5932/11.)

Félálomban

A férc minek?

Vágd szét, mi megmaradt.

Csak ha az ollót földre ejted,

történt meg, amibe belekezdtél.

Csak ha azt érzed, nincs megállás,

ért veszteség. A többit kiheverheted.

Csak ha ezt érzed, van világ,

vagy egyedül. Csupán, ha jössz-mész

jársz egyhelyben. Csupán ha régi

ruhádra gondolsz, vagy öreg.

Csupán, ha meghalsz, létezel.

A többi: olló, ruha és öregség.

(1973; Ms 5932/11.)

Áttörni az értelem rácsait.

Nem az űrbe jutni – a szabadságba.

Mindenki szép, és minden szép ott.

Minden, mindenki jó ott és igaz.

(1974; Ms 5933/2.)

Fordulat

Szépségem mindent meghalad.

Hallgatásom: aknamező.

Kiszolgálsz, mégis én vezetlek.

Olyan erdőbe érkezünk,

hol mindent el kell vesztened.

Akkor talán még el is türöm,

hogy megérints. Különben

visszatérünk a tükör elé, és

csak nézzük egymást.

Se ház, se fésü, se tükör,

se erdő, honnét visszajöttünk.

Gyönyörű vagy. Minden szépségem

kiihatnád egy kortyintásra.

Fuldoklok, mint a színig telt pohár.

Megfésüllek. Ezüst hajad.

Szépnek találsz ma is. És mindörökre.

Mit kellene tennem ahhoz,

hogy ne nézzük örökre egymást?

Szépségünk mindent meghalad.

Olyan erdőbe érkezünk,

hol mindent el kell vesztenünk.

Átölellek és átölelsz.

Soha többé, soha többé

nem tudunk földet érni.

Azontúl együtt alhatunk.

Nem értem, mitől vagyunk szépek?

(1974; Ms 5933/6.)

Prognózis

Gépírónők, titkárok, ügynökök,

és főként számok kellenek ahhoz,

hogy a kiszemelt, puha térben,

mint hízott kappan, a dolog

úgy legyen végre csupasz és fehér.

(1974; Ms 5937/17.)

Arcok, kezek, egybemosódva,

kezek és köpenyek,

Mint sáros relief, olyan

a megvert hadsereg.

(1974; Ms 5937/17.)

Arckép, ecsettel

Egy életen át készült elkövetni

Most ott áll végre az ajtó előtt

Keze már csaknem a kilincsen

Öreg és fehér a keze

Keze az arcán

Mészkőből az arca

Visszafordul Tétován, majd vadúl

futásba kezd Megtorpan Ezer éves

Ott áll megint az ajtó előtt.

(1974; Ms 5937/17.)

Fénykép

A mindenség kapitulál, ahogy

a többezer esztendős kisfiú –

belekövűl a fényképezőgépbe

(1974; Ms 5937/17.)

Hommage à B. Brecht

Még nem is volt hét éves,

amikor fényképet készítettek belőle.

(1974; Ms 5937/17.)

mint a közelség, vagy még inkább

mint egy katonatemető.

mint amikor az alkonyatban

Mint a nap,

vérzik a föld. Két golyó lángol.

Majd fölkönyököl szép halottas ágyán

a hold, és egyszerre olyan,

mint egy katonatemető.

(1974; Ms 5933/2.)

Hány milliárd szív halt meg szótlanul,

hát engem ez a némaság kisért,

(1974; Ms 5933/2.)

Sorok

Részeg vagyok. Rosszul vagyok.

Elnézőn elfogadnak és

elnézőn hazatessékelnek.

A két szoba közül, melyik üresebb?

(1974; Ms 5937/15.)

Mi mindíg itt volt, végre itt van.

Mit mindíg tudtam, most tudom.

Mit mindíg hittem – most hiszem.

A nélkülözés fölruház,

és megitat a szomjuság,

és jóllakat az éhezés.

Mit mindíg tudtam, most tudom,

karjára vesz a gyűlölet,

(1972–1974?)

Pupilla üres foglalatban.

A faragatlan gyémánt közepében

zizeg és vetkezik.

Öltözködik és vetkezik.

Egy óriás, mezítelen pupilla

zizeg és vetkezik,

a százkarú haláltusa

százlábú bogara,

Egy óriás pupilla közepében

haláltusánk öltözik-vetkezik,

Kapaszkodik és

Úgy bucsuzunk, válunk el, ahogyan csak

két egynemű lény búcsuzik.

A középpontod érdekel. Azt szurom át.

Hol nincs idő és nincs kiterjedés,

ott öllek én meg.

Ahogy csak két egynemű lény

teremti és emészti egymást,

évek óta

(1975; Ms 5937/15.)

Migrén-szinek és manökenmagány.

Sütkérezik hátad és hátam

az augusztusi délután

mészárszékében.

Mészárszékablakában.

(1975; Ms 5937/19.)

Áll az idő. Egy forró skatulyában

valami oly erővel látható,

hogy láthatatlan. Nézek

és nem látok.

(1975; Ms 5937/19.)

Műanyag

Holott kopniuk kellene,

nem engedik, hogy elaléljak.

Megfeneklik a párna és

a színek is elrákosodnak,

Holott aludnom kellene,

nem engedik, hogy elaludjak.

Megfeneklenek a

Műanyag

Aludni kellene,

holott a párna megfeneklett.

(1974-75?; Ms 5937/18.)

Ezentúl nincsen senki élő,

ki megosztozhatna veled

abban az egyszeri csodában,

hogy pillantásod és hajad van,

arcod, meleged és kezed.

Úgy vagyunk, mint az állatok

kik összebújva megmerednek.

(1974-77?; Ms 5935/5.)

Utószó az első kiadáshoz

Pilinszky János Összegyűjtött versei először 1987-ben jelentek meg Jelenits István gondozásában. A kiadvány a költő által sajtó alá rendezett Kráter (1976) című gyűjteményes verseskötet anyagán kívül huszonnégy folyóiratbeli publikációt, valamint kötetben már megjelent verses meséket és hat versfordítást tartalmazott. A tartalomjegyzék feltüntette a versek addig ismert első publikálására vonatkozó adatait is, jelezve, ha a folyóirat-, illetve kötetbeli megjelenés között fontosabb eltérés mutatkozik, ugyanígy, ha a két változat címében is eltér egymástól.

Az Összegyűjtött versek második kiadására – szintén Jelenits István szerkesztésében – 1992-ben került sor; a kötet más borítóval, de változatlan utánnyomásban 1993-ban és 1995-ben is megjelent. E kiadás az előzőhöz képest tizennégy verssel és egy verses mesével gyarapodott, a filológiai apparátus pedig jelentősen bővült.

A jelen gyűjtemény az előző kiadások anyagát egy verssel (Viszontlátás; 1946) egészíti ki, és – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – javítja a sajtóhibákat (Műtárgy, Augusztus, Mind a ketten, Kenyér, Ég és föld gyermeke), valamint néhány helyen tovább pontosítja a filológiai adatokat.

A kötet valódi újdonsága, hogy ezúttal a költő kéziratban maradt lírai darabjai is megjelennek. Előbb a diákkori zsengék szerepelnek (közülük hármat Tüskés Tibor publikált a Kortárs 1994. májusi számában), majd azok a kései versek következnek, amelyek korabeli megjelenéséről nincs tudomásunk (ezek egy kivételével a Vigilia 1995. februári és decemberi számaiban jelentek meg nyomtatásban először), végül pedig a fennmaradt töredékekből olvasható egy bő válogatás.

A műfordítások között ugyanazok a versek találhatók, mint a korábbi kiadásokban. Itt kell azonban megemlíteni, hogy időközben (főként Bende József jóvoltából) előkerültek újabb darabok, ám ezekről a kötet sajtó alá rendezéséig nem sikerült megnyugtató módon eldönteni, hogy mennyiben tekinthetők Pilinszky saját fordítói munkájának. Ha e kötetből kimaradnak is, megadjuk lelőhelyük pontos adatait: Alexandru Vlahuta: A győztes türelem, in: Román költő antológiája, Szépirodalmi, Bp., 1951. 116. p. Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov: A „Szerencsétlenek”; Jelenetek a Medvevadászat című lírai vígjátékból, in: NY. A. Nyekraszov: Versek, elbeszélő költemények, Európa, Bp., 1962. 148–171. ill. 371–378. p.

A szöveggondozás továbbra is a költő életében utoljára megjelent változaton alapul. A kéziratból közölt versek, töredékek hagyatéki jelzetszáma (MTA Kézirattár) az egyes darabok után olvasható.

H. Z.

[1996]

Utószó a második kiadáshoz

A jelen kiadás kiegészül három diákkori verssel, amelyeket Jelenits István adott közre a Vigilia 1996. szeptemberi számában. Az első kettő (Maradjál te örök ének, Hétlakatú Titok) Pilinszky diákkori barátjának, önképzőköri elnökének, Gervay Miklósnak a hagyatékában maradt fenn; jelenleg húga, Kosztolányiné Gervai Auguszta tulajdonában található. Az Áldott szédület című vers eredeti példánya Ponori Thewrewk Aurél tulajdona.

További eltérés két részben ismert verssel kapcsolatos. Az Ecce homo, korábban töredéknek hitt versnek előkerült egy végleges változata, Németh Lászlónak szóló ajánlással. Ezt Tasi József adta közre az Élet és Irodalom 1996. november 22-i számában. A Hol és mikor? című verset eddig csak a hagyatéki anyag alapján ismertük – ennek megfelelően korábban a Hátrahagyott versek között szerepelt. Utóbb kiderült, hogy rövidített változatát Pilinszky a Tiszatáj 1972. októberi számában A mi napunk, a Meditáció, és a Ki és kit? című versekkel együtt publikálta. Így ez a vers átkerült a Kötetből kihagyott versek ciklusába.

H. Z.

[1998]

Jegyzet

A KZ-oratórium mesebetétjét Fabula címmel többször szavalta önálló versként Pilinszky, és az idegen nyelvű köteteiben is ekként jelent meg néhány alkalommal. A közelmúltban több kéziratban is előkerült a vers, ezért most a Kötetből kimaradt versek között adjuk közre.

Felvettük a jelen kiadásba az Alkohol (2) című verset, amely ugyan csak az utolsó sorában tér el a korábbról ismert verstől, mégsem variáns; ezt jelzi a címbeli, Pilinszky által adott sorszám, valamint igazolja a vers – kéziratban végigkövethető – keletkezési körülménye.

A költő unokahúgának, Kovács Erikának a jóvoltából közöljük a Jézus a keresztfán című, eddig kiadatlan verset és a Mi mindig itt volt… kezdetű verstöredéket.

Ezenkívül javítottuk a korábbi kiadások néhány apró sajtóhibáját.

[2003]

H. Z.

Pilinszky János összes versei

Kráter

[Összegyűjtött és új versek; 1976]

Trapéz és korlát

1940–1946

Halak a hálóban

Te győzz le*

Éjféli fürdés*

Halak a hálóban*

Könyörgés*

Távozó sereg*

Magamhoz*

Trapéz és korlát

Őszi vázlat*

Stigma*

Tilos csillagon*

Gyász*

Trapéz és korlát*

Téli ég alatt*

Miféle földalatti harc

Késő kegyelem*

Mert áztatok és fáztatok*

Kánikula*

Mondom neked*

Ne félj*

Miféle földalatti harc*

Harmadnapon

1946–1958

Senkiföldjén

Parafrázis*

A tengerpartra*

Sírvers*

Egy szenvedély margójára*

Bűn*

Tanuk nélkül*

Két szeretőre*

In memoriam N. N.*

Kihűlt világ*

Piéta*

Panasz*

Örökkön-örökké*

Mire megjössz*

Senkiföldjén*

1

2

3

4

5

6

Ama kései

Egy KZ-láger falára

Harbach 1944*

Francia fogoly*

Egy KZ-láger falára*

Ravensbrücki passió*

Harmadnapon*

Frankfurt*

Aranykori töredék*

Impromptu*

A szerelem sivataga*

Dél*

Jelenések VIII. 7.

Apokrif*

1

2

3

Négysoros*

Egy arckép alá*

Agonia christiana*

A harmadik*

Hideg szél*

Félmúlt*

Novemberi elízium*

Nagyvárosi ikonok

1959–1970

Introitusz

Utószó*

Introitusz*

KZ-oratórium*

Nagyvárosi ikonok

Te győzz le^*

Éjféli fürdés^*

Halak a hálóban^*

Könyörgés^*

Távozó sereg^*

Magamhoz^*

Őszi vázlat^*

Stigma^*

Tilos csillagon^*

Gyász^*

Trapéz és korlát^*

Téli ég alatt^*

Késő kegyelem^*

Mert áztatok és fáztatok^*

Kánikula^*

Mondom neked^*

Ne félj^*

Miféle földalatti harc^*

Parafrázis^*

A tengerpartra^*

Sírvers^*

Egy szenvedély margójára^*

Bűn^*

Tanuk nélkül^*

Két szeretőre^*

In memoriam N. N.^*

Kihűlt világ^*

Piéta^*

Panasz^*

Örökkön-örökké^*

Mire megjössz^*

Senkiföldjén^*

Harbach 1944^*

Francia fogoly^*

Egy KZ-láger falára^*

Ravensbrücki passió^*

Harmadnapon^*

Frankfurt^*

Aranykori töredék^*

Impromptu^*

A szerelem sivataga^*

Dél^*

Apokrif^*

Négysoros^*

Egy arckép alá^*

Agonia christiana^*

A harmadik^*

Hideg szél^*

Félmúlt^*

Novemberi elízium^*

Utószó^*

Introitusz^*

KZ-oratórium^*

A tenger^*

Nagyvárosi ikonok^*

Van Gogh^*

Kis éjizene^*

Fehér piéta^*

Önarckép 1944-ből^*

Különitélet^*

Egy sírkőre^*

Passió^*

Akár a föld^*

A hóhér naplójából^*

Merre, hogyan?^*

Szent Lator^*

Amiként kezdtem^*

Juttának^*

Azt hiszem^*

Mielőtt^*

Monstrancia^*

Háromszínű lobogó^*

A mélypont ünnepélye^*

Majd elnézem^*

A hóhér szobája^*

Példabeszéd^*

Kőfal és ünnepély^*

Halálod és halálom^*

Bűn és bűnhődés^*

Örökmozgó^*