Már reggel van

Oh, hol vagyok? A gyertyák tövig égtek le, a rideg hajnal dereng az ablakon, már reggel van, egy új nap, múljon el, mint a többi Bizony már reggel van. A sokadik. A közel ötvenötször háromszázhatvanötödik, pedig nem törekedtem élni minden áron, köhécselve, rekedten, fájó csontokkal, zsigerekkel. Semmi jónak nem kezdete már a reggel. Jobb volna már keveredni a röggel. Higgyétek el, barátaim, nem mórikálok, bár megjátszom magam valami különös (kivel is játszott?) kártyapartiban. Nahát, ami a kártyát illeti, abban is (többek között) elég csapnivaló voltam. Az a sok ostoba, vad licit, amiből teljesen explicit- té vált, hogy minimum ász-fullom van. Barátaim unottan sóhajtottak: még egy ilyen hülyét. Még hogy pokerface! Pókerfasz valék. Ahogy szememben kigyúlt az infantilis öröm. De szemben a közhiedelemmel: hülyének a szerencse nem fogja pártját. Nekem viszont ideje menten e kártya-metaforából kikecmeregnem. Elég toplák toposz. És témám különben is a reg’, ez a hirtelen téli, melyben a sok hajléktalan didereg ködben, hóban, lucsokban, ki a holnapi reggelt talán nem éri meg (és ha mégis, minek?), nekem meg nem éri meg, hogy itten fitogtassam nem létező szociális érzékemet. Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll, mint a hajléktalanok szénája. Én csak írjam a versemet a jó meleg kocsmában, hol forralt bor hevíti véremet. Talán jő majd egy jobb kor, amely nem ismeri a fagyott sebeket, a szederjes lila ajkakat, kezeket. Amelyben az esett embereket Isten hidege nem veszi meg. Talán. Talán nem. Mit tudom én, mi jöhet még e dermedt sártekén. Fejünk fölött mint izzó jégdarab delel a téli Nap.