Best before end

Mint tönkrement kereskedő a csődtömeggondnokokra várva, a halszálka-mintás öltönyű, halhólyag-tekintetű zárgondnokokra várva bolyongok szórakozottan és mégis kíváncsian e most még enyém lakásban. Olykor kitekintek az ablakon: a felhők, mint a folyékony ólom, fehéren izzanak, ahogy hevíti őket a koratéli Nap. Odakünn is minden az enyém: a piros telefonfülke, az áramátalakító doboz, a szürke, meg a sok sárga pad. Tudom, mindez hamarost tőlem elvétetik, de most, de most még az enyém. Hetekig? Hónapokig? Sőt, ki tudja, talán (s számít az, hogy megszámlált?) évekig, évekig! No de hát jöjj és nézz szét szobámban könnyed pillantással: egy mennyezetig érő, faltól-falig polcon könyvek; s hol teljesültek hajdan kevésbé szellemi vágyak, ott hagyatott hely az impozáns dupla („francia”) ágynak; ma már inkább csak alvás, olvasás, terefere komótos színtere. Nappalonta madármotívumos tarka szőttes borítja. Már engedelmet, hogy így felrúgok minden ökonómiát, önfegyelmet. Okom van rá. Búcsúzom. Egyelőre még csak egy életmódtól. Hogy lehessen módom próbálkozni másikkal. Mégis egy kissé azért meghatódom önmagamtól, ahogy egy alkoholmentes sörösdobozt babusgatok, és rajta a talányos feliratot: Best before end – Hát, nem is tudom. Jómagam eddigelé nemigen tapasztalom. (Persze, ez csak egy vicc. A trükkös angolok. A folytatás ugyanis: See base of can, vagyis: a szárazabb magyar változat szerint: Minőségét megőrzi: lásd a doboz alján.) Szóval, hogy búcsúzom, s persze az időt húzom, mert nem akar sehogy rám jönni a mehetnék, mint ajtóban a modortalan vendég fecseg, locsog: pontosan ilyen vagyok, tudom holott: az Ismeretlen Úr egy szóval sem marasztal, a szobában leszedve már az asztal, csak a csikkel púpozott hamutálak bűzlenek komoran. Csak a mozdulatlan füst várakozik némán. Csak egy csonk gyertya kanóca izzik még. Éjszaka van.