A végén

A végén idejut az ember megtelve minden förtelemmel, nem vágyik élni már tovább, ámde mégis valami vágy, bár nem tudni hova, tovább… Maradjunk-e avagy menjünk, hiszen itt volt poklunk és mennyünk, és nincsen elődöm, utódom, kihez kötődöm, kitől meghatódom, solus ipse vagyok, szólózó ipse, együttműködni és érezni képtelen, egy lavór szennyes víz neki a végtelen, kiöntendő, akár egy éjjeliedény: lehetőleg az ablakon át, ahogy egykor a franciák, a húgy a személyiség, a szar az én, az utóbbi ezért oly rekedéses, kemény, klozettköltészetet azért művelni mégse szándékozom, még akarok magammal kezdeni valamit, vagy mondjuk használni magamat valamire, mégiscsak jobb fel-, semmint elhasználódni, mégha amit mondok, nem is lesz igazi, csak valódi. Halok lassacskán meg. De kéretik nem meghatódni, ha szabad kérnem, annyi hadd adassék nekem, hogy félreérteni ne tessék. A félelem meg ne osztassék, már csak azért se, mert én tényleg nem félek, tehát nem lenne fair a play, ha nem terülnék megadón a semminek elébe, ha nem úszkálnék „étvágygerjesztőként” e gyanús lében, s nem lennék ugyanakkor minden lében kanál, mint a költők és filozófusok általában, rágom úgyis magamat bévül mint a féreg, de kifelé vagyok mint fán a kéreg, vagy mint hüllőn a pikkely, hülő hüllő, játszom az életemmel, amíg lehet, amíg kell. És hogy meddig kell, azt én döntöm el: amíg a felelőtlen nyirkos, nyálkás, hanyag lélekben található még száraz vagy szárítható táp- avagy fűtőanyag vagy jobb híján épület- alapozáshoz használható salak.