A költő Sz. L. kollégájára gondol

Már rohadtul unom, hogy itt vagyok, de hogyha abba belegondolok, hogy még egy hétig itten kell maradjak, akkor inkább tömegsírban rohadjak. Nem is értem, hogy kerültem ide. Folyton zabálni kell. Seregnyi hülye vartyog köröttem. Már unom iszonyuan. Legszívesebben agyonlőném magam. Bizony Lőrinces vagyok, mint a dinnye, ha az Úristen jól belépisált: meddig kell még ezt tűrni itten? Hinnye! Döglesztő hőben várni a halált. Kedves Lőrinc, te már megboldogultál, merő sárrá lett hemzsegő agyad, ha nem soká’ majd értem szól a zsoltár, fogadd szívesen költőtársadat. Bár én nem hiszek a halál utáni találkozásban, de tegyük föl, hátha esik olykor ily misztikus akármi, és kiújulunk, mint a szénanátha. Elszidjuk majd Illyést meg Babitsot, égi mezőkön szedünk pipacsot, s egy bárányfelhőn téged Erzsébet vár s a Klára, engem egy viharfelhőn Maya, Sára. De addig, sajnos, Mari itt-nem-léte borul reám, mint sajtra a harang. Ó, bár csapna partjain túl a Léthe, s hívna magához engem égi hang. Szigliget, 99. 05. 30., 18’ 03’’