A Dunánál

Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték, úsztak lótetemek, hullák ’44-ben, szovjet hadiszállítmányok később. Jött azután Bős-Nagymaros, így aztán elúszott a Duna is. Kedves Attila, Duna nincs már. Hol vagyunk már attól, hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny. A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út. Nem lehet, nem érdemes már odamenni. * Dunaalmás sincs már, ahol oly sokat ültünk Mayával a „Zúgónál” – ez egy hajdanvolt vízi malom környéke –, ahol (ésszerű mértékben!) duzzasztották a vizet. Dölyfös weekend-falu lett. Ujgazdagok lepték el. Úri tahók. Csupán a temető! Az még olyan, amilyen volt. És még mindig ott van Csokonai Lillájának a sírja.1 * A múlt századi szép álmok: Duna-konföderáció! Értelmesek voltak. Éppen ezért elvetendőek. Térségünkben soha nem tengett túl a racionalitás. Ésszerű megbékélésre semmi remény. Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő nyomor közepette, a nemzeti tébolydák. De azért…! Én azt mondom, hogy NEM. Hagyjunk már végre föl a reménnyel. Lehet élni hit és perspektíva nélkül. Már Horatius is megmondta: „Carpe diem!” Vagyis: éljünk egyik napról a másikra. Jövő nincs.