Kizökkent idő

Előhang egy folytatásos versregényhez

Mielőtt elkezdeném, lemegyek még

sörért, vagy inkább sorbanállásért,

csak el, csak el, nehogy kelljen kezdenem még,

hogy odázhassam el ideidézésedet

e sorokba, melyek között is lehet,

márcsak a régi és rég idejétmúlt

beidegződések céljából is.

Megjöttem. Se sör, se sor. Így hát banállás sem.

A vasárnap bosszantó banalitásai. Térjek

már a tárgyra! Térek. Vers indul! Eleje csapó!

Már a kötetcímek (na, milyen is?!) gesztusa:

„Ha már itt vagy” és „Hátha nem úgy van”.

Úgy érzem, ha a kötetcímeket megérteném

(habár? gyerekkoromban szétszedtem egy órát

– és soha többé nem tudtam összerakni),

akkor a versek „üzenete” is, ami valahol dekkol:

dekódolódna: hangolna fel vagy épp le,

fejbe kólintana, feldobna, mint egy bedobott feles.

Az első: tkp. álfeltételes mód (ha van ilyen), mert:

akkor, akkor mi van? Mintha nem lenne akkor,

mintha az előtag nem implikálna semmit. Vagy éppen azt?

És a „hátha”? Most ez óhajtó vagy gyanakvó mód?

Félre ne érts. Nem verset elemzek. Csupán jelzem,

hogy már itt elakadtam, hogy szavaid elég nehéz

porszemek ahhoz, hogy még engem is, aki: megüljenek.

Verseid – most – csakis mint úgynevezett „életanyag”

érdekelnek. Párlataként életünk rég letűnt anyagának.

(Utólagos engedelmeddel, megebédeltem. Fekete kagylót

provánszi mártással – ha érdekel. Most folytatódunk.)

Ó, az az év! Az az egyetlen év!

Amikor, ahogy mondani szokás, sülve-főve együtt voltunk,

olyannyira, hogy respektív asszonyaink

hovatovább kezdtek féltékenykedni. No, nem úgy, természetesen.

És erre, ezt kimondhatjuk nyugodtan és büszkén,

hogy jóllehet mind a ketten fűvel-fával – én a mennyiségre

hajtottam, minden nőnemű lényre húsz és hatvan között, téged

a kapcsolatok kvalitása vonzott, a szupertitkos (csak a

fél város tudta) keresztbebaszások fondorlata, hasztalan,

de makacs epekedés rejtelmes(nek látszó) hamvas fapinák

iránt, jegelt liaisonok félig-felolvasztása, de főleg: mind e

fentiek műgonddal történő adminisztrálása-

dokumentálása. Néha lehívtál a monumentális adatbázisból

egy-egy értőknek való példányt (ezzel teltek,

többek között, a reggeltől-reggelig együttlétek). Az

egykorú nyugaton zajló szexuális forradalomtól, sőt

az egymáséitól is teljesen függetlenül vívott mozgalmainkba

a buzerancia nem fért bele. A másét, természetesen,

toleráltuk – amennyiben nem velünk. Átfedések egymással

női relációban nem voltak. Nem úgy, mint közös legjobb

barátunkkal. Ki-ki kefélt (vagy volna) a maga útján.

Mégpedig anélkül, hogy felosztottuk volna a piacokat

vagy a vadászterületeket. Csakúgy spontán. Ezt nevezem én

igaz barátságnak. Erről ennyit. Ami sokkal fontosabb,

hogy, mint írtad volt: „Egy darabig azt hittük, /

kezdhetünk valamihez közösen…”. Sőt, kezdtünk is:

volt Lukács-szeminárium (a résztvevők egy része már nem

vagy nem itt él), belevágtunk egy líra-elméletbe,

az félbemaradt, illetve beépült a te szakdolgozatodba.

Én egy másikba kezdtem, de már egyedül. Ahogy már mindent

egyedül csinálok. Nem úgy értem, hogy azt is. Azt azért

inkább, ha még egyáltalán, mégiscsak kettecskén,

másodmagammal, amikor néha futja az… időmből.

Közös legjobb barátunk, nekem: mint a Neptun. Tudom,

hogy van és hol van, de nem látom. Te szabatos bolygóként

kéthavonta látható vagy. Pályánk ilyen időközönként

metszi egymást. De már rég külön-külön csillagképek

pontjai vagyunk, elemei más-más halmazoknak.

Én az Építésszel, a Dramaturggal és a Magánpolitikussal

alkotok számnégyest. Meglehetősen érdekes és gazdag

a műveleti repertoárunk: 4 faktorszorzatánál lényegesen

nagyobb. Amennyivel négy ember számosabb négy számnál.

Te pedig… De erről talán inkább te írjál. Nohát, látod?

A kizökkent időre, amiről pedig irandó lettem volna,

már nem is maradt idő. Kifutottam az időből.

Úgy belebonyolódtam a barátságunkba. Eképp hát mégiscsak

esett szó, sőt, másról sem esett, mint az időről.

Az időről, amelyből kizökkentünk

végérvényesen és mindörökre.