Tetemes a corpusunk

T. D.-nek, 60. születésnapjára

Kortársiasság. Feledhető urak (?)

egyformán utáltak

mindkettőnket. Mit számít ez ma már.

Nekik nem voltunk mások

egymáshoz, csupán hozzájuk képest.

Egy túladminisztrált tér

micsodái is? voltunk mind a ketten.

Nem túlpolitizált – mert nem volt polisz.

(Az sem volt. Többek között.)

*

Még megméretünk majd.

De egymást nem mérjük.

Nem a mi dolgunk.

*

Az élet túl komoly dolog

ahhoz, hogy írjunk róla.

(Ez olyan ovis – Oscar Wilde-os,

de hagyjuk így.)

*

Tegyük föl: Isten

művészkedő szabómester vagy fodrász.

Méricskél, összehúzott

szemmel nézeget: lehetne

kicsit hosszabb?

Vagy rövidebb?

Ha szabó: felhajt.

Mekkora felhajtás!

Ha fodrász:

már csak kővendéghaj jöhet szóba:

kemény nyakbőr,

mint egykor lédús

avocado kiszárított héja,

andalúz andalodás

után a rájövetel

arra, hogy mire is.

Korszerű kemizált

tisztítótűzben

műszerezett ultrasteril

csontigcsupaszítás.

*

Jut eszembe, én minden este

a Kővendéggel vacsorázom.

Már egyikünk sem a régi:

ő mállik-porlik,

ha lesegítem

a köpenyét, mindig lejön valami,

hol egy vállrészlet,

hol egy könyökcsontszilánk.

Én meg reménytelenül

felejtem a regiszter-áriát:

Donna?

Anna?

Ahhatna.

De nem ah. (Ő az erényes.)

Don Octav? Ő csak a párhuzama.

Elvira? Elvirágzott.

Zerlina? Meghagyom Masettónak.

Ha kell neki: még maradt belőle.

Csak a szűzi hamva nem… de az

valószínűleg már rég hibádzott,

és különben is leírható

az adóból, nostr’amortizálódik.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]