A költő értesül arról, hogy ő szubjektív idealista

Akkoriban (1958) felvételizni kellett a gimnáziumba. Mivel én már akkor filozófusnak készültem (azóta is készülök), s frissiben olvastam Hans von Reichenbachtól A kozmosz szerkezete című munkát, azonnal nekiültem, és kidolgoztam nyolc irkalapon első ismeretelméletemet. Valami olyasmiről szólt, hogy a sejtek és a molekulák, amennyiben bírnának észlelőképességgel, egészen másként látnák a világot, mint a homo sapiens, nemkülönben az óriások (mondjuk 300 000 kilométer magas képződmények) szintazonképpen egészen másként látnák a világot, mondjuk éppúgy nem észlelnének engemet, ahogy én nem egy levéltetűt. Szerény beszámolóm élénk konsternációt keltett. Virágh igazgató elv- társ bíborvörös fejjel üvöltötte, hogy ez színtiszta szubjektív idealizmus. Nekem ugyan – akkor még innen lévén Vlagyimir Iljics Empiriokriticiz- musán – fingom se volt arról, hogy mi a túró is légyen ez a szubjektív idealizmus, de azt felfogtam, hogy ez valami nagyon tudományos dolog, s ezért igen nagy büszkeség töltött el, hogy alig 15 évesen már ilyen komoly, bár láthatólag hivatalból üldözendő filozófiai álláspontot képviselek. Később, egyetemi tanulmányaim során marxista lettem, igaz, hogy ausztro, ami sokat levont filozófiai szalonképességemből, mivelhogy ez valódi, ütőképes szakszervezetek követelését jelentette. Ezen szakszervezetek természetesen nem jöttek létre, viszont megismerkedhettem az akkoriban még kétségbevonhatatlanul igencsak ütőképes rendőrség népnevelő módszereivel. A nevelés hatékony volt: egyszer s mindenkorra kimutatkoztam a rendszerből, és elindultam a tudatos szubverzív tevékenység rögös, keskeny, kaptatós, de mégiscsak egyedül járható ösvényén.