Vagyok, mit érdekelne

Mikor nem írok verset: nem vagyok. Illetve úgy mint hulla körme és haja, valami nő tovább, de nincsen valaki, nincs centrum, én, nincs „szervező közép”. A versen kívül nincsen életem: a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok, s elég ritkás, fogyatkozott e létezés: füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés – az is mind ritkábban. Torkig vagyok, és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is. Persze egy fácán vagy egy őzgerinc, vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac, citromszelettel a szájában egybesütve, netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak, fokhagymával pirított osztriga (persze csakis aznap halászott, friss sellőpicsa). De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából mégiscsak költő volnék – hogyha lennék. Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett (na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt). Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel: az elméleti politizálás meg… mit mondjak, olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába: költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.) És mi az, hogy „mit érdekelne…”? Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne? Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát, de nékik is csak mint költő létezem, illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra. Költőnek lenni: örökös rettegés. Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték. Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek küldetett el e lélegző világra. Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager, nem eszközölheti a stadionban a kezdőrúgást.