Ha minden kötél szakad

„Nem tudtam mire menni Stanley-vel.” Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se. Mondom én most meglehetősen utólag és meg késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi, mint most a vékonybelem). Nem sok időm van … hová is, ja igen előre, mert hátra, az kérem szépen: roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott. Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol? valaha?). Kinek mi köze hozzá? Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem. Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok. Hát eképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok (a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva. Mint a boltok vasárnap délután. Az összes lehetőség már kizárva: anyám még él, így nem lehetek árva. Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok, félelmemben el-eldalolgatok; voltaképp azt akartam csak mondani: hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél akasztott ember nyakán, vagy kötéltáncos lába alatt szakad.