A történő semmi

Napfény, lombzúgás, szellő, nyírott pázsit, a cseresznye érik: kutyák, macskák, galambok (és persze a respektív ürülékek), pacalt is lehet kapni, a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb. Van minden, és van úgyis, hogy. Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam koromhoz éppen illően ezüstös. A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni. Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban. Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-). És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet. De mi után? Ez itten a bökkenő. Hisz mindenkit a pokolba kívánok, s az égvilágon semmire nincs szükségem. Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben? Meg különben is: bonyolítsam az életet? Hát nem elég az, ami van: a történő semmi? Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv izzad, mint a ló, s kedvdús mint egy hintaló. A külhoni történések az emberi nem globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak. Javakra nincs szükségem, anyagcserém oly szerencsés, hogy a levegőből (meg némi sörből) is megélek, és mégis! Mégis úgy érzem, hogy nagy folyamatoknak álcázott SEMMI történik. Persze lehet, hogy nem látom a fáktól az erdőt, (igaz, hogy fákat sem látok). Lehet, hogy látszerészhez vagy lélekbúvárhoz kéne mennem.