Római elég

Mostanság hallgatok, eltűnök, eltünődöm, töpök és rengek, olykor – önnön agyrémem – földerengek kimért chiméraként öfényesítő lakkcipőmben, osztrigát szürcsölök e zord időkben – éheztem eleget ifjúkoromba’ hadd legyek most már én részvétlen és goromba, éppen elégszer kisemmiztek, megaláztak, a világ úgy viselt el, mint hőmérő a lázat, hülyének véltek, mikor a szívem lázadt, ezért növesztek tehát csigaházat lelkem köré, hogy ne lássék az alázat, az inkorrekt szenvedés, az öntetszelgő szégyen, hogy hajh miért, miért, miért nem éppen én vagyok a szenvedő alanya ennek a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved embertársaim bő egyharmada, gyerekek, nők, csecsemők garmada, ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen, (talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen). Egyenlőtlenség! Testvérietlenség! Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék!