Smiley reggelije

Ó, ez a foszlós semmi! Elomlik az ember szájában, mint a tejeskalács. Új év, új gyilkolások, cselszövések, amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek; hiába becézik ma logisztikának: kés, damil, hangtompítós pisztoly, jégcsákány, cián – ebben végződünk, mint körömben az ujj. Egy „helyi” háborút kirobbantunk a saját helyi érdekeink védelmében. Hergelj fel pár száz hülye indiánt, kicsit lövöldöznek, azt hiszik… Aztán jön a hadsereg hernyótalpa. Nem is olyan nagy baj, egy kicsit éltek. A külügy elhatárolja magát (mellesleg tényleg nem emlékezik, hogy mit is gondol tulajdonképpen, mert közben a politikai mező merőben átrendeződött. Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik, szőlő szemez velem, vajgolyócskák, friss füge Tuniszból, piritós damasztszalvétában, kávé illatozik. Ülök a téliesített verandán, kockás skót takaró vén térdemen. Az ablakon át mókusokra látni, fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak. A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem! Meg a tizenkét hamis útlevelem, amit basztam leadni, amikor úgymond bejöttem a hidegről. Seggfejek. Van pár tízezer fontom. Ez az én akcióm lesz. Senki Sir Ez meg Az. Most majd meglátják. Végre valamit majd jóvá teszek. Mindig csak a parancsok, most egy uram lesz, a lelkiismeret. Nem ismerek többé Istent, csak embert… Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad! Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek. Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket, majd azt hiszik, meghülyült az öreg, nyilván lábába száradt az esze, de ha adok ezer fontot, nesze, nesze! Akkor lesz hálózat, infrastruktúra, TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell, dezinformátorok, kettős ügynökök, szükséges áldozatként bájos kicsi nők, és akkor elbánok akárkivel. Miket is beszélek itt össze-vissza? Hogy nem szégyellem magam? Egy életen át áltattam magam. De akkor legalább nem holmi eszmét szolgáltam, csupán csak egy hivatalt; jóllehet akkor is áltattam magam, azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó, így lettem odvas, szárazon koppanó dió. És ez a reggeli is! Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók! Megposhadt a posírozott tojás is, s az egykor pompás piritóskenyér, mint vénember- vagy csecsemőtenyér, a szilkében megikrásodott a méz. És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész. Az egész világ megpenészedett, de alant forr valami, nem tudom, hogy mi, vagy inkább nem akarom tudni, mivelhogy nagyonis tudom. No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek, ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult, tolong a jelen, üres urna a múlt. Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába, elintézzük a könyvtárszobába’