Tévutak és zsákutcák

Tévutak és zsákutcák, mondanám most, de nem így vélte absztrakt eszünk ezt hajdanán: mint a szellemi rákkutatás pioneerjai Occam borotvájával hittük a fölös lényegeket irtani ki. Viviszekáltuk gyógyulása érdekében a marxi tant, micsoda konzílium volt: Descartes, Hume, Berkeley, Kant! Samuelson, Keynes, August von Hayek – micsoda nagy nevek –, de az Istennek sem akart gyógyulni az öreg; próbálkoztak – nevetség! – a Lenin Fohászati Művek sarlatánjai is, de csak szaporodtak a cerebrális nyűvek. Meg kellett vizsgálnunk gnoszeológiai nyirokcsomóit – aggasztóan duzzadtak –, hogy eljussunk a gócig „és tovább”. Eljutottunk. Sóhajtva kiszedtük a tupfereket, az érlefogókat, a kendőket, a csipeszeket; egy nyílást, sipolyt azért hagytunk, hogy a fakadásig megért fekélyből kifakadjék a sárgás inkonzisztencia-váladék: gondoltuk: hátha még… S aggódva hallgattuk a visszavarrt szervekből morajló logikai üzemzavart. Próbálkoztunk sajátvér-infúzióval is: hátha az ifjúmarx-plazmától lesz az agg újra friss. Ha jól meggondolom: futottunk a szellemi Tőkénk után, vertük tudományelméleti mellünket, mint egy orángután. Nagyon okosak voltunk: ebben állott a hülyeségünk. Habár: veszélyes esélyességünknek köszönhettük méltó végünk, meg persze annak, hogy voltak tanult ellenségeink, akik tudták, veszélyesebb a tömjénnél a fing. És akkor villámcsapásszerűen beért: hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék. Tudom jól, hogy senki nem tud „villámcsapászerűen beérni”: mi mégis így lettünk kölyökből férfi, behajtottunk vadul egy zsákutcába, aztán mögénk álltak félelmetes fehér Ladák, kérdésessé vált, hogy jobbra át? balra át? S bizony férfimunka volt hátramenetben kiférni. (Közben hős, álszent, bigott Mesterünket visszazárták a pártba, de ettől még a gyakorlat filozófiája a gyakorlat részéről maradt pártában.) Kezdett átlépni rajtuk a rossz értelemben vett élet, de az utolsó utáni pillanatban még kétségbevonatott a kritikai elmélet: megiratott az Ueberhaupt, ez a tudományelméleti knock-out, a dolgozat remekbe sikerült, Marx Károly Tőkéstül a padlóra került, ám a pártos boxbíró mégis rájuk számolt tizet: a kenguruk országába kénytelenült távozni a Tiszta Ész, a szerzőtársaknak is kijutott itthon ázott lódenkabátként kőnehéz majdnem két évtized. Én, szégyellem, de megúsztam aránylag jól: mire kirúghattak volna a filozófiából, áteveztem a líra hullámtalanabb vizeire. (A magamfajta vén zsidó száraz lábbal átlábol a legvérvörösebb tengeren is.) Epilóg: Hetvenkettő tavaszán ültem az Európa teraszán, az Ueberhauptot rágtam mintegy két hónapon át, csócsáltam, emésztettem a művet – és magamat, míg végre fölleltem a rejtett hibát: hogy ugyanis überhaupt nem lehet létrehozni egy kritikai elméletet. Mivel az elmélet bármily igaznak bizonyul, ebből cselekedet sehogysem sequitur: feltündökölhet vakító fénnyel az Igazság, lehet gyönyörűséges, plasztikus vízióm, de ettől még marad szabad decisióm: a tevőleges faszság, vagy gazság. A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad: sajnos van szabadság, van szabad akarat.