Ez van

Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk, de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk. És a legvégén, talán jóllehet tétován, mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál; hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók, halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”, meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók – nemi hovatartozásának megfelelően, az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen. Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben. Az végülis jó érzés, hogy ő halt meg, nem én (bár ő a főszereplő, abszolute övé a placc, én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc.) Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani, csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami.