Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek

Nem a halottak élén, csak a hátuk megett álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek, félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban, amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba, az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak: Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának. Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat: rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt. Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt. Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován, megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek? Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt? Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt. Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre, ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre. Ebben az országban most tisztesség-fogyta van, gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos, segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl, és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint, s vadásznának reánk. Ne legyen így. Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz apellált, vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.