Lassan

Lassan, anyám, mindegy lesz nekem, hogy mit beszélnek rólunk a „házban”, hogy kivel élek én, ki él velem. Befoghassák – ha szabad így kifejeznem magam – a… bagólesőjüket; kussoltassék. (Nem imperativus ez, csak optativus.) Éppenséggel mesélhetnék én is róluk. És ha nem teszem, ez csak azért van, mert most (mint máskor se) nem lüktet az epikai vénám. Pedig! Ha én egyszer kinyitnám a számat. De nem nyitom ki. Beérem a kinyithatás elő-kéjével. Meg különben is: többségükben nincsenek már az élők sorában, vagy ha vannak is: csaknem elhalálozófélben. Ami pedig a „házat” illeti – az se lesz soká: a kígyóbőrből kihal a kígyó, s beléköltöznek szélhordalékok: homokszemek, szunyogszárnyak, korhadékok, menyasszonyi csokor – maradványok, papírszalvétafosz- lányra szárad marhapörkölt emlékek. De mint kezdtem: lassan szétrohad ama ház, ahol egyesek még beszélnek rólunk. (R? Ó? L? U? N? K?…?) Bauxitbetonból épült, rossz az alapozása, épületgépészetileg katasztrofális. Ne is beszéljünk róla. Csak vésd eszedbe, hogy mindaz, ami a fentiekből következik, csak lassan következik be. Nem lavina, sem nem tájfun. Nem akkumulálódik, nem is támad hirtelen. Csak: (szívedre ne vedd!) VAN.