Vagyok, mit érdekelne1

 

 

 

 

Lassan

Lassan, anyám, mindegy lesz nekem,
hogy mit beszélnek rólunk a „házban”,
hogy kivel élek én, ki él velem.
Befoghassák – ha szabad így kifejeznem magam –
a… bagólesőjüket; kussoltassék.
(Nem imperativus ez, csak optativus.)
Éppenséggel mesélhetnék én is róluk.
És ha nem teszem,
ez csak azért van, mert most
(mint máskor se)
nem lüktet az epikai vénám. Pedig!
Ha én egyszer kinyitnám a számat.
De nem nyitom ki. Beérem
a kinyithatás elő-kéjével.
Meg különben is: többségükben
nincsenek már az élők sorában,
vagy ha vannak is: csaknem
elhalálozófélben.
Ami pedig a „házat”
illeti – az se lesz soká:
a kígyóbőrből kihal a kígyó,
s beléköltöznek szélhordalékok:
homokszemek, szunyogszárnyak,
korhadékok, menyasszonyi csokor –
maradványok, papírszalvétafosz-
lányra szárad marhapörkölt emlékek.
De mint kezdtem: lassan
szétrohad ama ház,
ahol egyesek még beszélnek rólunk.
(R? Ó? L? U? N? K?…?)
Bauxitbetonból épült,
rossz az alapozása,
épületgépészetileg katasztrofális.
Ne is beszéljünk róla.
Csak vésd eszedbe, hogy mindaz,
ami a fentiekből
következik, csak lassan következik be.
Nem lavina, sem nem tájfun.
Nem akkumulálódik, nem is támad hirtelen.
Csak: (szívedre ne vedd!)
VAN.

 

 

 

Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek

Nem a halottak élén, csak a hátuk megett
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,
s vadásznának reánk. Ne legyen így.
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz
apellált,
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.

 

 

 

Egy szimpozion után

Ó, végeérhetetlen középkelet-
(Vagy keletközép? Néha már
belezavarodok.) európai diszkussziók!
(Miközben jó esélyeink vannak
arra, hogy egy – mint mondani szokás:
„szép napon” Közelkelet-
Európában találjuk magunkat.)
A könyökömön jöttök ki!
És kezdek aggódni az elmeállapotom miatt,
tudniillik mindgyakrabban
kapom rajta magam, hogy
magamban diszkutálok,
szerencsére még nem fennhangon az utcán,
de szinte megállás nélkül:
Bevezetésképp felteszem a kérdést,
hogy forradalom volt-e (ha igen:
bársonyos? daróc? habselyem?
abaposztó? lastex?),
vagy mindössze változás?
Az viszont strukturális! Abból nem engedek!
De radikális rákérdező énemnek
(hivatásos hozzászóló, rendezvények réme) van egy felvetése:
hogy voltak-e (patinásabban: voltak-é?)
egyáltalán változások? Hogy a változás
fogalma igencsak rászorulna egy kiadós elemzésre, a logikai
zártosztályon volna a helye
(ha szabad így kifejeznem magam)
és ezenközben itt ágál! Továbbá:
a pártok, protopártok, parainformális
csődülések, intézményutánzatok,
kőkorszakszervezetek
LEFEDIK-E (Lefedni: ez a
szalonképesség minimálfeltétele.
Legitimitás lefedés nélkül? Egy nagy túrót!)
Szóval lefedik-e a – mit is? –
ne hasogassunk szőrszált:
a lefedendőt!
Moderátor-énem
az órájára néz, s gyorsan mederbe terel:
„Az idő megy, barátaim (hölgyeim és uraim,
skacok – az alkalomhoz illően)
és még mindig nem hasonlítottunk össze.
Nem vetettünk
össze közelmúlttal messze…
Igen… (tisztelt centrumbaloldali
énem jelenkezik), tessék!”
Övém a szó:
Volt ugyebár: relatív biztonság
(ez az énem a relatívat hangsúlyozza
– különben kifütyülnék – de azért érezteti,
hogy jobb tegnap egy biztonság,
mint holnap egy munkanélküliség),
továbbá: nem volt ilyen kiáltó az egyenlőtlenség,
az akkori elit nem volt annyira gazdag,
hogy egyesek forgótornyos harckocsival
irtották a szalonkát, ezt a wartburgosok, ha
kényszeredetten is, de tolerálták.
Igaz, persze, nem is tehettek mást,
de: nem is tettek. Így tehát valamilyen
egyensúly mégiscsak. Persze, igaz az is,
hogy valamilyen egyensúly most is
csak. Másfelől azt is tudjuk,
hogy az akkori egyensúly hová
vezetett: nevezetesen, ide. De…
Ekkor a radikális rákérdező
közbevág: van-e értelme egyáltalán a
kelet, közép, európ és hasonló
általánosságnak?
Ugyanazt jelenti-e a (tetszőleges
fogalom, pl. legitimitás, méhpempő,
farmergazdaság, joghézag, árrés, tejpor)
Litvániában, Magyarországon, Szlovákiá-
ban, az Egykori Jugoszláv Macedon
Köztársaságban, az ENSZ-be felvételét
éppen most kérő Acquincum Repub-
likánus Császárságban (ARCS)?
Majd hirtelen megszégyenülten elhallgat.
(Porcelánelefánt ő porcelánboltban.)
Beléhasít a szörnyű felismerés,
hogy igenis, sajnos van értelme.
Ugyanazt az irreálisan létező
műcsontot rágjuk Vilniuszban,
Zágrábban, Budap- és Bukar-
est(b)en, sőt mikor csak tehetjük
(szimpozion, ösztöndíj, keményvalutára váltott filozófia, líra)
térségünkön kívüli fővárosokban,
mert nem tudunk mást tenni:
visszakérődzzük, amit lenyelni se
tudunk, kiköpni se.
Rágjuk, ami a torkunkon akadt,
és széjjelfeszíti az állkapcsunkat is,
szájüregünket pedig gipszkásaként kitölti.
Élő táplálkozásélettani paradoxonok,
így emésztünk tátott szájjal
negyven év gyomorűrt
és telítettségérzést.
(Miközben heroikusan disszimilálunk,
többé-kevésbé flottul
beszélünk össze-vissza,
van magunkhoz való eszünk és
jól-felfogott-érdekünk. Ezért tudjuk,
nagyon is jól, hogy a
 
 VAN-E EGYÁLTALÁN ÉRTELME?
folytatás nélkül nem hangozhat el,
mert akkor aztán – „megnézhetnénk magunkat.”
Viszont eszünk ágába
sincs megnézni magunkat.
Nem ettünk kefét:
Maradjon köztünk:
Információ is lehet káros)1

 

 

 

Antropozófia

(Gömbvillámtréfa)
Nincs filozófiám, semmi
határozott képzetem az emberről.
Vannak emberek.
Ennek hol örülök, hol nem
– emberük válogatja;
többségük, persze csak olyan das Man
Heideggerrel szólván,
dehát őrájuk is szükség van:
ők a bankigazgatók, meg az utcaseprők,
a demokratikus többség.
De lássuk be, drágáim,
hogy ők merő szívességből vannak többen,
csakis azért, hogy mi lehessünk
a választott kevesek.
Részükről ez felfogható
aritmetikai előzékenységnek.
Nincs filozófiám. Ez tekinthető
hiányosságnak. Végülis az államnak
az anyámtól (később meg
tőlem) fizetés formájában megvont
pénzén ingyenesen okulhattam.
De mégiscsak: tanulhattam filozófiát
(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól,
akik egy európai népiskolában
pedellusi állásért sem
folyamodhattak volna siker reményében).
A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam.
Akadtak köztük kiválóak is.
Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból,
vagy – mint szegény egyiküket –
kinevezték párttitkárrá,
hogy rövidesen belehaljon szégyenébe.
Igazában Fichtére és Hegelre vagyok dühös.
Két ilyen csiszolt elme,
aki úgy billiárdozott a fogalmakkal.
Duplafals! Mandiner!
Úgy tudtak korcsolyázni
az emberi szellem befagyott taván,
micsoda Rittbergerek, Pas-de-deux-k!
Hogy nem voltak képesek előrelátni,
hogy ők a fasizmus előfutárai?
(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.)
Rousseau-ról nem beszélek.
„Vallomás”-ait nem lehet kézbevenni,
ezt a látszólag könnyekkel telesírt,
valójában takonytól tocsogó
női zsebkendőt.
Zsebében pedig a Kontraszociális szerződés,
meg egy kis kígyótojás: Robespierre.
(Rovására legyen írva: ő nemhogy
előrelátta, egyenest ezt akarta.)
Visszatérve az emberekre,
vagyis énrám:
nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám.
Annyi mindenem nincs!
Zsebórám, trezorkulcsom, Uzi-géppisztolyom,
hétvégi házam, horgászengedélyem,
harzi kanárim, logarlécem, gégetükröm.
Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg,
legyen az embernek tiszta inge,
a bécsiszelet mellé legyen citrom,
a felesége örüljön az új blúzának,
a nap süssön, de módjával,
járjon a szellő… néha egy futózápor
permetezzen be minket…
A többi? A többi?
Elintéződik majd magától.

 

 

 

Ez van

Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk,
de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk.
És a legvégén, talán jóllehet tétován,
mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll
egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál;
hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók,
halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”,
meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók
– nemi hovatartozásának megfelelően,
az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen.
Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben.
Az végülis jó érzés, hogy ő halt meg, nem én
(bár ő a főszereplő, abszolute övé a placc,
én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc.)
Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani,
csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami.

 

 

 

Love story

Dalos Rimmának

 
Még nem. Most nem. Már nem.
Mígnem
elveszejtjük aktualitásunkat.
(„Ha akkor nem, akkor most már nem.”
Te mondád.)

 

 

 

Szerelmeink

Leginkább az ad hoc félrebaszások,
hézagkitöltés két unalom között,
egymás partnereinek elcsábítása
(csak hogy mégis legyen valami sava-borsa
a szexuális üzemi konyha főztjének).
Meg bennrekedés, ottfelejtődés
másfélévtizedes házasságokban,
szórakozottságból, lakásmizériából,
vagy a nagy édesmindegyből kifolyólag.
Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet,
megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt.
Egy naptár névnapjegyzéke segítségével
beazonosítottam százötven valahány nevet.
Ez ment. A névmemóriám még mindig kiváló.
Csak éppen arcokat nem tudtam hozzárendelni
a nevekhez, sőt helyet, időt, alkalmat sem.
Ez hát az én regiszter-áriám, amit,
Leporellóm nem lévén, magam dallottam el,
snassz időszak adekvát donzsuánja.
Szerencsére, ebből is kivénhedtem,
már csak a szívem, májam, prosztatám,
satöbbim álapotával foglalkozom;
az öngyűlölet is alábbhagyott,
(ami mellesleg a gőg és becsvágy álorcája volt csak:
egyszerűen nem bírtam beletörődni,
hogy én sem vagyok különb, mint a többi szar.
Mint embertársaim.) Mindezen túlvagyok.
Már csak a már csak van:
a feleségem, a gondolkodás meg az írás.
S ha meggondoljuk, ez nem is kevés.

 

 

 

Tévutak és zsákutcák

Tévutak és zsákutcák, mondanám
most, de nem így vélte absztrakt eszünk ezt hajdanán:
mint a szellemi rákkutatás pioneerjai
Occam borotvájával hittük a fölös lényegeket irtani ki.
Viviszekáltuk gyógyulása érdekében a marxi tant,
micsoda konzílium volt: Descartes, Hume, Berkeley, Kant!
Samuelson, Keynes, August von Hayek – micsoda nagy nevek –,
de az Istennek sem akart gyógyulni az öreg;
próbálkoztak – nevetség! – a Lenin Fohászati Művek
sarlatánjai is, de csak szaporodtak a cerebrális nyűvek.
Meg kellett vizsgálnunk gnoszeológiai nyirokcsomóit
– aggasztóan duzzadtak –, hogy eljussunk a gócig
„és tovább”. Eljutottunk. Sóhajtva kiszedtük a tupfereket,
az érlefogókat, a kendőket, a csipeszeket;
egy nyílást, sipolyt azért
hagytunk, hogy a fakadásig megért
fekélyből kifakadjék a sárgás inkonzisztencia-váladék:
gondoltuk: hátha még…
S aggódva hallgattuk a visszavarrt
szervekből morajló logikai üzemzavart.
Próbálkoztunk sajátvér-infúzióval is:
hátha az ifjúmarx-plazmától lesz az agg újra friss.
Ha jól meggondolom: futottunk a szellemi Tőkénk után,
vertük tudományelméleti mellünket, mint egy orángután.
Nagyon okosak voltunk: ebben állott a hülyeségünk.
Habár: veszélyes esélyességünknek köszönhettük méltó végünk,
meg persze annak, hogy voltak tanult ellenségeink,
akik tudták, veszélyesebb a tömjénnél a fing.
És akkor villámcsapásszerűen beért:
hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék.
Tudom jól, hogy senki nem tud „villámcsapászerűen beérni”:
mi mégis így lettünk kölyökből férfi,
behajtottunk vadul egy zsákutcába,
aztán mögénk álltak félelmetes fehér Ladák,
kérdésessé vált, hogy jobbra át? balra át?
S bizony férfimunka volt hátramenetben kiférni.
(Közben hős, álszent, bigott Mesterünket visszazárták a pártba,
de ettől még a gyakorlat filozófiája a gyakorlat részéről maradt pártában.)
Kezdett átlépni rajtuk a rossz értelemben vett élet,
de az utolsó utáni pillanatban még kétségbevonatott a kritikai elmélet:
megiratott az Ueberhaupt,
ez a tudományelméleti knock-out,
a dolgozat remekbe sikerült,
Marx Károly Tőkéstül a padlóra került,
ám a pártos boxbíró mégis rájuk számolt tizet:
a kenguruk országába kénytelenült távozni a Tiszta Ész,
a szerzőtársaknak is kijutott itthon ázott lódenkabátként kőnehéz
majdnem két évtized.
Én, szégyellem, de megúsztam aránylag jól: mire
kirúghattak volna a filozófiából,
áteveztem a líra hullámtalanabb vizeire.
(A magamfajta vén zsidó száraz lábbal átlábol
a legvérvörösebb tengeren is.)
Epilóg: Hetvenkettő tavaszán
ültem az Európa teraszán,
az Ueberhauptot rágtam mintegy két hónapon át,
csócsáltam, emésztettem a művet – és magamat,
míg végre fölleltem a rejtett hibát:
hogy ugyanis überhaupt nem lehet
létrehozni egy kritikai elméletet.
Mivel az elmélet bármily igaznak bizonyul,
ebből cselekedet sehogysem sequitur:
feltündökölhet vakító fénnyel az Igazság,
lehet gyönyörűséges, plasztikus vízióm,
de ettől még marad szabad decisióm:
a tevőleges faszság, vagy gazság.
A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad:
sajnos van szabadság, van szabad akarat.

 

 

 

A felismerés

 

1.

Cserzettbőrű propellerkapitány
voltam a történelem egyik helyi járatán.
Révbe értem. De ez kötelesség, nem érdem.
Itt vagyok, és az egészet nem értem.
 

2.

Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak.
Elvették a kedvenc játékomat.

 

 

 

Alternatíva

„Jobb
félni, mint megijedni.” Biztos?
Ne hamarkodjunk el semmit, és főleg
ne bízzuk magunkat avatag közbölcselemre,
mely látszatra: ropogós sósmandula,
ám ízét illetően: avas vízilófülzsír.
Mérlegeljünk tehát. Igen, mint a kalmárok
tudtak volt mérlegelni össze régvolt piacokon
különnemű valókat:
pézsmagereznát pengeacéllal,
tokhalikrával; nemkülönben
régvert ezüstdinárt fiatal datolyával,
szívós szűzhártyát brabanti csipkével,
egy font pávaszemlepkeszárnyat
egy font ólommal, kínai napernyőt
az árnyékával. Mármint nem azzal,
amit ád, hanem azzal, amit vet.
Mérlegeljünk tehát:
1. Félni mindig lehet. Huzattól, például,
vagy hogy lekéssük a közelekedési eszközt,
vagy hogy a feleségünk félrenyel,
torkán akad a csirke törőcsontja,
beléfúródik a nyelőcsövébe,
s miközben mi komótosan hörböljük
jéghideg sörünket, pozitív életérzés!
a narancssárga ponyva alatt és által
finoman beállított verőfényben,
a napisajtót is unottan már félretolva – –
esetleg hajmosás közben
egy tőle megszokott
szertelen mozdulattal
beverte a fejét a csaptelepbe,
elvesztette az eszméletét, és a
zuhanyrózsából oly szerencsétlen szögben,
hogy az orrlikaiba és a szájába.
Hagyom oda a söröm (futtában azért fizetek),
jól bevágom a fejem a kertajtóba.
Gyorsan fel, két emelet! Mi az
egy ilyen helyzetben?!
Töketlenkedés a kulccsal. Nincs kulcsrazárva…
ÜI a kompjuterénél, és kávézik a drága.
(Korollárium ad 1. Félni nem nagyon szoktam,
nagyon még soha. Ez nem erény. Inkább
egyfajta adottság, úgy értem: hülyeség:
„pillanatoknak élés” – beleértve, természetesen,
a saját utolsó pillanatomat. Azt meg
nyilvánvalóan megérem.
Bátorságosdim tehát tétnélküli.
Ja, hogy a közbeeső pillanatok?)
2. Mint a fentiekből kitetszik:
félteni viszont tudok. Ez pedig
veszélyes vagy legalábbis gyanús képesség
(szülők, utópista diktátorok),
menjen mindenki a maga útján,
fűrészelje maga alatt a fát,
ássa ennen sírját – –
abba viszont igyekszem beavatkozni,
hogy kapjanak-e fűrészt, ásót,
és kikötöm, hogy hagyják békén a fát.
3. Megijedni olykor helyénvaló.
Feltéve, hogy mérlegeltük a megijedés
helyén- s idejévalóságát. Például:
Skorpiót észlelek a hotelszoba
fürdőkádjában – amikor épp belelépnék
a ballábammal, és visszarántom, mielőtt…
Ilyen esetben még egy kis cirkuszt is lehet
csinálni: hívni a recepciót
(bemutatni a fapapuccsal agyonütött skorpiót),
ebből kijöhet egy mély bocsánatkérés
vagy egy híg kártérítés az elszenvedett
ijedelemért. (Prémium azért,
hogy nem náluk kaptál szívrohamot.)
Viszont: megijedni olyankor,
ha jobbról előznek, s a szembesáv telített,
az férfiatlan volna:
szarjunk be nyugodtan.
Haljunk meg méltósággal.
(Korollárium ad 3. A megijedés feltétlen előnye
a félelemmel szemben, hogy rövidebb ideig tart.)
4.Most persze passzolna ide egy olyasféle zárókorál, hogy
 
 De jó is volna, olyan korban élni,
 
 hol ijedségre nincsen semmi ok,
 
 ahol majd nem kell semmitől se félni,
 
 hol nincs hideg, és nem vacog a fog.
 
Ó, jöjjön el az Operettfinálé,
Ó, jöjjön, drága Világegyetem,
ígérem most már nem leszek oly málé – –
hanem azt mondom: Kuss! Elég legyen!

 

 

 

Bosznia

minden irány ködbe vész
tömegsír és oltott mész
és a kutak dögszaga
éjszaka van éjszaka

 

 

 

Smiley reggelije

Ó, ez a foszlós semmi!
Elomlik az ember szájában,
mint a tejeskalács.
Új év, új gyilkolások, cselszövések,
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;
hiába becézik ma logisztikának:
kés, damil, hangtompítós pisztoly,
jégcsákány, cián –
ebben végződünk, mint körömben az ujj.
Egy „helyi” háborút kirobbantunk
a saját helyi érdekeink védelmében.
Hergelj fel pár száz hülye indiánt,
kicsit lövöldöznek, azt hiszik…
Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.
Nem is olyan nagy baj,
egy kicsit éltek.
A külügy elhatárolja magát
(mellesleg tényleg nem emlékezik,
hogy mit is gondol tulajdonképpen,
mert közben a politikai mező
merőben átrendeződött.
Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik,
szőlő szemez velem, vajgolyócskák,
friss füge Tuniszból,
piritós damasztszalvétában,
kávé illatozik.
Ülök a téliesített verandán,
kockás skót takaró vén térdemen.
Az ablakon át mókusokra látni,
fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak.
A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem!
Meg a tizenkét hamis útlevelem,
amit basztam leadni, amikor úgymond
bejöttem a hidegről.
Seggfejek. Van pár tízezer fontom.
Ez az én akcióm lesz. Senki
Sir Ez meg Az. Most majd meglátják.
Végre valamit majd jóvá teszek.
Mindig csak a parancsok, most
egy uram lesz, a lelkiismeret.
Nem ismerek
többé Istent, csak embert…
Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad!
Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek.
Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket,
majd azt hiszik, meghülyült az öreg,
nyilván lábába száradt az esze,
de ha adok ezer fontot, nesze, nesze!
Akkor lesz hálózat, infrastruktúra,
TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell,
dezinformátorok, kettős ügynökök,
szükséges áldozatként bájos kicsi nők,
és akkor elbánok akárkivel.
Miket is beszélek itt össze-vissza?
Hogy nem szégyellem magam?
Egy életen át áltattam magam.
De akkor legalább nem holmi eszmét
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt;
jóllehet akkor is áltattam magam,
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,
így lettem odvas, szárazon koppanó dió.
És ez a reggeli is!
Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók!
Megposhadt a posírozott tojás is,
s az egykor pompás piritóskenyér,
mint vénember- vagy csecsemőtenyér,
a szilkében megikrásodott a méz.
És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész.
Az egész világ megpenészedett,
de alant forr valami, nem tudom,
hogy mi, vagy inkább nem akarom
tudni, mivelhogy nagyonis tudom.
No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek
igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek,
ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult,
tolong a jelen, üres urna a múlt.
Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába,
elintézzük a könyvtárszobába’

 

 

 

Nemnemnem

Itt most a nincs van.
Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek
virágkora. Nem! Nem! Nem!
Ez nem kell nekem, ezt nem akarom!
Sok a felkiáltójel.
A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének.
Kérdésessé vált
létezésem értelme.
Az öngyilkosság viszont nem kiút.
Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út.
Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább.
Valamikor akartam valamit többedmagammal.
Már nem akarok semmit.
Egymagam vagyok.
Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok,
ténykedem. Tehát tényező vagyok.
Ha akarom, ha nem. Vagyis, gyáva vagyok.
Nem merek a belső sötétbe ugrani.
Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán,
és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem!
Iszom a sörömet, és verset írok,
élvezettel szívom a cigarettám
(vagy ha nem is élvezettel, de szívom).
És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet.
Ez még aránylag jó. Egyébiránt:
minden mállik és széled.
És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem!
Feloldódik minden egy nemigenben.

 

 

 

Római elég

Mostanság hallgatok, eltűnök, eltünődöm,
töpök és rengek,
olykor – önnön agyrémem – földerengek
kimért chiméraként öfényesítő lakkcipőmben,
osztrigát szürcsölök e zord időkben
– éheztem eleget ifjúkoromba’
hadd legyek most már én részvétlen és goromba,
éppen elégszer kisemmiztek, megaláztak,
a világ úgy viselt el, mint hőmérő a lázat,
hülyének véltek, mikor a szívem lázadt,
ezért növesztek tehát csigaházat
lelkem köré, hogy ne lássék az alázat,
az inkorrekt szenvedés, az öntetszelgő szégyen,
hogy hajh miért, miért, miért nem éppen
én vagyok a szenvedő alanya ennek
a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved
embertársaim bő egyharmada,
gyerekek, nők, csecsemők garmada,
ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen,
(talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen).
Egyenlőtlenség! Testvérietlenség!
Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék!

 

 

 

Csak a Mari maradt

Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt,
itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat,
holott pimasz harkály, holott ázott veréb,
randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp.
Alapjában véve nem énekesmadár,
mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár-
ja énfelém, ha fele lehetek,
miértvoltomra ő, csak ő a felelet.
(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?)
Ezért udvaroltam meg kiskegyed,
hogy legyen nekem egy gótikus kastély,
ám belsejében egy rokokó estély,
legyen misztériumjáték és maszkabál,
féltékeny férfi, aki ordibál;
kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj
– érintése életveszélyes, hozzá ne érj.
Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz,
legyek neked a sör előtt a sósperec.

 

 

 

Mari bűnei

Mari mindig betöközi a cigarettát,
reggelente túlteng,
vadul mosogat, ágyaz,
ez még úgy-ahogy megbocsátható lenne,
de másfél perc alatt megfürdik,
és tíz másodperc alatt fel van öltözve.
Ez az activité-rapidité ejt engem mibe is?
Hát leginkább kétségbe. Én egy fél pohár sört
vagyok képes meginni, amíg ő
megszervezi a hátralévő életet.
Így odietamózok vele, magyarán gyűlölöm és imádom:
hatékony dög. De azért én is vagyok valaki,
és mondhatni: nem játszani születtem.
Sapienti sat. Bízom, hogy ért a szóból.
Mert eltekintve az eltekintendőktől
tényleg imádom.

 

 

 

Csakamari

Ez első hallásra olyan,
mint egy japán küzdősport
(vagy ételspecialitás) neve,
holott csupán egy tóteredetű
kis hölgy iránti szenvedélyteljes
és kizárólagos elkötelezettségemnek
óhajtottam hangot adni.
Elferdült hajlam is tuladjonítható nekem,
mert az említett nő elég csámpás,
márha vonatkozásában lehet
egyáltalában lábakról beszélni.
De köze van! És bokáig érő
szoknyában szalonképes, mi több, reprezentatív.
(A közét úgy értettem, hogy mindenhez:
közügy, közüzem, közjó, Közért, Köjál
és minden „köz”-zel kezdődő dologhoz
/például: közöny/ köze van.) De ilyennek szeretem.
Hiszen, ha másvalamilyennek szeretném,
értelemszerűen nem is Őt szeretném.
S ez okot adna a találgatásra.

 

 

 

Tengerparti elég

Te női mivoltod fogyatkozásával
küszködsz verejtékezve – hosszú kín,
mert nagyon nő vagy –, én meg a
férfiasságom maradékát őrizgetem:
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,
ilyesmikre gondolok csupán, a hím
elrestült bennem, és nem is restelkedik
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom
szorítkozni a természetes önzésre
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,
vagy pedig csak a pénzemre pályázik.
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott
szerelemnek megemésztő tüze bánt,
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,
nem a gümőkór lázhullámain.
E sorokat is egy olajfák övezte,
tengerre néző teraszon írom.
Petőfi meg sohasem látott tengert,
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság
(már ha volna értelme beleüvölteni
Isten vattával bedugott fülébe.)
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.
Van étvágyam és ízlésem, szeretek
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,
mert negyvenhármas lábam van), sőt,
minden megszorítás és peremfeltétel
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.
Ráadásul a haláltól sem félek.
Egyfajta orvosi kíváncsisággal
regisztrálom az életfunkciók
fokozatos apadtát/megszűnését.
Wittgenstein megkerülte a problémát
(„A halál nem eseménye az életnek.”)
a lapos definíciós megoldásával.
Na de a haldoklás. Az bizony
esemény. Méghozzá a javából!
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!
Hozzá fogható csak egyszer akad.
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom
s e törekvő világban lehetek
szándéktalan, szelíd és élveteg,
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,
és a megérdemelt büntetés elmarad.

 

 

 

A történő semmi

Napfény, lombzúgás, szellő,
nyírott pázsit, a cseresznye érik:
kutyák, macskák, galambok
(és persze a respektív ürülékek),
pacalt is lehet kapni,
a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb.
Van minden, és van úgyis, hogy.
Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam
koromhoz éppen illően ezüstös.
A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is
sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni.
Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban.
Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-).
És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet.
De mi után? Ez itten a bökkenő.
Hisz mindenkit a pokolba kívánok,
s az égvilágon semmire nincs szükségem.
Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben?
Meg különben is: bonyolítsam az életet?
Hát nem elég az, ami van: a történő semmi?
Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv
izzad, mint a ló, s kedvdús mint egy hintaló.
A külhoni történések az emberi nem
globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak.
Javakra nincs szükségem, anyagcserém
oly szerencsés, hogy a levegőből (meg némi sörből)
is megélek, és mégis! Mégis úgy érzem,
hogy nagy folyamatoknak álcázott SEMMI történik.
Persze lehet, hogy nem látom a fáktól az erdőt,
(igaz, hogy fákat sem látok). Lehet, hogy
látszerészhez vagy lélekbúvárhoz kéne mennem.

 

 

 

Sáráról

Odafönt, idelent, földön-egen többé sose látlak.
Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap.
Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal.
Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal.
Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat.
Sajnos bűnhődés sincs, csak jártatom itt hiába a számat.
Elúntam a formát is, mindenből elegem van.
Nuku már hevület. Csak izzadok, és melegem van.

 

 

 

Félgyászjelentés

Az ablakból, ahonnan tükröződöm,
egy fáradt, öreg arc néz vissza rám.
Tekintete döglődő légyként ődöng
szemüvegemnek piszkos ablakán.
(Jaj, hány szemüvegtörlőt hagytam el,
dehát vesszen, aminek veszni kell.
Úgysem vagyok semmire tekintettel,
s ami még (egyáltalán) van: az hátra; kint; el.)

 

 

 

Egyszerű, dalszerű

Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak.
Valaki jön? Valaki megy?
Nyitjára nem jutok a kódnak,
és mielőtt még meghatódnak:
az anódnak, meg a katódnak,
sem a többi ilyesminek.
Boldog szerettem volna lenni,
mint mindenki; vágyam csak ennyi,
aztán már boldog sem. Csak Én.
Boldogtalan, vén, hiú lény,
és az értelmét megkeresni,
hogy mért vagyok egyáltalán,
s mért épp fiú, mért nem leány?
Lesz, ami lesz. Van, ami van.
De úgyse hagyjuk annyiban.
Volt, ami van. Van, ami volt.
Tatarozás alatt a bolt
zavartalanul működik.
Mi meg jól elvagyunk. Pedig…
Ámbátor? Jóllehet? Noha?
Nem lesz már semmi úgy soha.
Maradjunk mégis annyiban:
jó is, elég is, ami van.

 

 

 

Semmi se lesz már úgy

Eltelt ismét egy kis darab élet,
rebben a percmutató.
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,
hat könyörtelenül a centrifugális erő,
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,
vége a dalnak.
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.
Minden olyan végtelenül idegen.
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,
sőt már síremlékét is belepte borostyán.
De ne búslakodjatok, édes feleim,
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.

 

 

 

Pályabér

Az „életművemért” a bér?
Néhány rézérme, oklevél.
De majd a halálművemet
rendesen megfizetitek.

 

 

 

Ha minden kötél szakad

„Nem tudtam mire menni Stanley-vel.”
Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se.
Mondom én most meglehetősen utólag és meg
késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi,
mint most a vékonybelem). Nem sok
időm van … hová is, ja igen előre,
mert hátra, az kérem szépen:
roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott.
Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol?
valaha?). Kinek mi köze hozzá?
Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem.
Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok.
Hát eképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok
(a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva.
Mint a boltok vasárnap délután.
Az összes lehetőség már kizárva:
anyám még él, így nem lehetek árva.
Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok,
félelmemben el-eldalolgatok;
voltaképp azt akartam csak mondani:
hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél
akasztott ember nyakán,
vagy kötéltáncos lába alatt szakad.

 

 

 

Vagyok, mit érdekelne

Mikor nem írok verset: nem vagyok.
Illetve úgy mint hulla körme és haja,
valami nő tovább, de nincsen valaki,
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”.
A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok,
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés:
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok,
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is.
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc,
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac,
citromszelettel a szájában egybesütve,
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak,
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis
aznap halászott, friss sellőpicsa).
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék.
Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett
(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt).
Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel:
az elméleti politizálás meg… mit mondjak,
olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába:
költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.)
És mi az, hogy „mit érdekelne…”?
Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne?
Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát,
de nékik is csak mint költő létezem,
illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra.
Költőnek lenni: örökös rettegés.
Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték.
Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek
küldetett el e lélegző világra.
Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager,
nem eszközölheti a stadionban
a kezdőrúgást.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]