„Ötven felé”

Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam állapotát, hatvanhárom (pluszminusz két) évek gönnolok, valószínűsítek magamnak. Az utolsó három ezekből vagy nagyon gyötrelmes, vagy nagyon önfeledt lesz. Az áhított tökélyt elérni nem fogom. A kritériumaim szerint elismerhető igazságnak közelébe sem férkőzhetek. Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem kecsegtettem magam; illetve igen (hogy még ilyen vénen is hazudok!): erre ment rá, pazaroltatott el az említett ötven év; de azt tényleg nem gondoltam, hogy közvetlenül elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”, most már tudom: közvetve sem. Véltem volt ifjúkori szertelenségnek hinni, hogy ami rögtön nem az, ami, soha nem is lesz azzá. Most már tudom, hogy igazam volt. De megváltozni mégse nem tudok. Köpönyeg előtti esőre várok az időt-látott pásztorok szerinti évszázados aszálynak közepette. (Bár néha-néha esik, van úgy is, hogy nem süt, hol északi, hol délszaki szél fú, májusban havazik, novemberben rügyezik: és mégis, mégis ezek a túlzások folyton! A költőket be kéne tiltani.) Higgadjunk vissza. Mármint a múltba. Ha már így szóba hoztam az ötven évet, akkor ez illendő, sőt némileg elváratik. Nos, hát tessék: egy igen híg, mócsingokat is csak módjával úsztató badella-gulyást látok magam előtt, amiben néhány fagyos, szétfőzhetetlen, édeskés-üveges burgonyahasáb bukdos le-föl: szülők, tanári karok, lányok, később: nők (még később: gyerekek, következményként, súlyként; terhükre csak az anyjuknak voltak; ennyit a pontosság kedvéért). Igen. Ennyi volt. Tudok főzni, szeretek még… – de már nem(igen) tudok, valaha verset írni is tudtam. Mindenesetre: mondták. Látásom romlik, autót, országot vezetni már nem mernék, egy alkonyati lépcsőn is óvatosan botorkálok már, félek minden meredélytől (20 centitől fölfelé), és nem bírom a csípős ételeket. Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik. (Pláne, hogyha félszáznak mondanám, vagy 0,05 évezrednyinek.) Holott: hullong, mint a pernye, avarégetés után, nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál. Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon, pedig valami telítettnek-szépnek gondoltam ezt a kerekded számot, jóllehet tudhatnám: mindig tévedek, ha megtagadom magam. Ez csak egy szám a számegyenesen, folytonosság, monotónia, megbízhatóság, pozitív egész szám. A többi: néma ujjongás, jajgatás.