Nem megyünk ötről hatra

Tisztelhető embert hatalmon egyet láttam, ő is, ő is csak halni tudott vele! Előtte és utána? Egy vigéc, egy bugris, egy történelemtanár (középiskolai). A bugrisra picinyég térjünk vissza: ravasz volt és primitív: a kettő együtt: erő, hajlékonyság, mint a megedzett acél vídiaéllel. Tömeggyilkos volt. Jóvoltából élek. (A történelemtanár is, a középiskolai.) De milyen élet ez? Mint a próbareggeli, nyelek, nyelek, nyelek valami feneketlen bögréből, valami nyúlós, sörétekkel, folyami kavicsokkal, felesborsóval zömített cementkását, és azt mondják: „Vállakat előre, ne lélegezzen, tessék nyelni!” De tényleg, visszatérve a bugrisra: nem mondhatom azt, hogy „egy gyáva szar volt”, azt pláne nem, hogy „ült volna annyi évet börtönben, mint én”, mert hogy én egy minutát sem, tény, ami tény, igaz, le és fel sem ültettem másokat, függélyesebb mozgatásokról nem is beszélve. Tehát a bugris? Mondjuk: senki volt? De akkor kik voltunk mi? Esetleg mondjuk: „Ő történt velünk?” Hová kell tenni a kérdőjelet? Elmúlt az életem. Öreg vagyok? Öreg. A problémáim? A kíváncsiságom? Tátong reám egy ásító üreg, egy szemgödör. (Ami a vitatott-életűt illeti: hát nem is tudom… sakkozott és fokhagymával szerette, én meg mindig szerettem volna azt mondani, hogy végre megdög – – – de talán méltóbb magunkhoz azt mondani: nincs közöttünk.)