Göröngy

„Végre egy nő, akinek a halálában abszolút vétlen vagyok.” Tulajdonképpen ez volt az első gondolatom, de a fiamnak, aki a hírt közölte, a telefonba valami olyasmit mondtam, hogy „Holtában sem tudom kevésbé nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.” Igen, nagyjából ezt, vagy valami ekvivalenset. Maréknyi fagyos, szétpergő homokot hullajtottam képzetes sírgödörbe, a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át fiam fülébe. (Nem akarok jobbnak látszani, mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem. Igyekszem pontos lenni. Bizonyos dolgokhoz viszont egyszerűen (?) nincs érzékem. Ezek a dolgok – sajnos vagy sem – elég sokan vannak. Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”. Pedig az egész, amit csinálok, nem valami jajde személyes. Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb, legmindközösebb, mint az emésztés, mint az endokrin funkciók. Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns tudomásul venni. Bár tudnám: miért?) Nyúzott és visszataszítóan elesett volt, amikor utoljára találkoztunk, a járomcsontjára szikkadt bőrével: ennyi maradt az egykor kedvesen telt foszlós-kalács arcból. Fogyatkozó haját nézegettem, amig ő az üres kávéscsészéjébe meredve beszélt halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján. Valamit tisztázni vagy kérni akart. Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban, mintegy önkéntelenül kézfejemre tévesztette a tenyerét; nem húztam el a kezem, néztem a lakkozott körmű ujjait: öt rúzsos csikket egy emberbőr-színű hamutartóban.