El nem küldött levél

Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök, reszelős hangod, általában és engem különösen korholó pillantásod az üvegpajzs mögül, komótos megbízható rosszkedved; nejed főápolónői méltóságtelje is, amint derengő mosollyal áthalad e túlzsúfolt rákkórház bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér. Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is notórius hiányzó voltam, és ahogy az évek telnek-múlnak, ez (mármint a hiányzás) előbb-utóbb visszavonhatatlan és abszolút képességemmé leend. A jelennemlét. Addig is: Drágáim, ide s tova a szél lótása-futása, céltalan, mint az ebeké az irdatlan, gazos kertben, változatok, ecsetre-száradt esték, reggelek ragyogása. Magányunk szurokéje. Napszakok, holdszakok. Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!” – gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet a Ferenc József (Szabadság) -híd felé haladtunkban szóvá tettem V. I. londoni verseiben a tőkés társadalom ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem! Hatvanvalahányban; utóbb alaposan (gyökeresen, tövestül – mondhatni) leszámoltam ezzel a korszakommal. Hát ez. Tanulság: nuku. Csak üdvözlet és kézcsókom.