„Eszmék és tánclemezek”

És Vas Istvánból mi maradt? Már úgy értem, hogy a művein kívül, de most éppen nem a műveiről szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak? Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak? Mértéktartó, mondhatni szabatos vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap. De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen? akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen, ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út, aminek a végén az ember egy gödörbe jut, illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák, elkészítik neki az ő végső házát, rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik, kaphat egyszerű fenyőt vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit. És így abban sem hihetek, hogy „odafenn találkozunk”; énnekem mínusz 270oC a menny. A mű, az persze, fennmarad, no igen. De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott, a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok, pedig, jaj, hány ostobán elmaradt találkozásunk fantom-fájdalma sajog, ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok! De mindegy. Meg kell szokni, egyre több lesz csak a Nélküled, a Nélkülük, eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt, néhányan még élősködünk álnokul itt – mert a túl– avagy továbbélés számomra jó ideje a vastagbőrű pofátlanság egy neme (a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene) – de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene: hangok igyekeznek hangzani – nem Neked. Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek. Forognak egy őrült hangraforgón forognak kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek.