Álljon meg a menet!

Védőszentjeimnek   „Engem egy pillanat megölhet”? „Nekem már várni nem szabad”? Bizti? Nincs az egész egy kicsit – L. Gy.-vel szólva – felsti-hi-li-lizálva? Nem ahelyett állnak e lázas szavak, hogy „Nem volna három rongyod, garantáltan folyó hó 15-ödikéig amikoris nekem befolyik egy nagyobb… értem, kettő is elég, vagy annyi amennyi. De azt prompt!” Nem ahelyett? Tedd „fekély, galád” szívedre kezedet. Gefrorne Tropfen fallen von meinen Wangen ab – – – Franzl, Franzl, hogy is van ez? A megfagyott cseppek mi módon hullanak alá? Rendben: először szomorú szemeidből az orcádra potyogtak, aztán ottan megfagytanak. Cseppalakban. Kb. így:  Figyelembe véve egy könnycsepp térfogatát és néhány triviális termodinamikai megfontolást: amikor fallen, akkor vagy nem gefrorne, vagy nem Tropfen. (Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont. »Peremfeltétel«). De szépnek szép. Mi több, gyönyörű! (Most is a Winterreisét hallgatom.) Mégis szóvá kell tennem: amire a szövegíród gondolt: minimum jégcsapretek méretű szerelmi bánat.   „Az ember végül homokos” – – sorvégen, rímkényszerben, de nem okvetlenül. Én például buta fejemmel nem biccentek. Ezeknek? Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás, ebben egyezünk. „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetében hányni…” Mir gesagt. Néha én is hol így, hol úgy vagyok ezzel: Vetni. Meg. Száz. Bajunk.