Interjúrészlet

Hogy mi van a hallgatásom mögött? Na, idefigyelj! Egy. Nekem semmiféle alkotói válságom nincs. Az elmúlt két évben, de ezt úgy értsed, ahogy mondom, minden áldott nap legalább egy verset nem írtam meg, ha esett, ha fújt. De volt olyan például, amikor három verset nem írtam egy délelőtt leforgása alatt. Hát persze az ilyen én úgy nevezem „rohamok” ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív. Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött valami van. Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek, ott hallgatás van. Ameddig a fül elhall. De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után, vagy mint egy halott csecsemő agyában, vagy mint az első csók után, mikor még nem illik megszólalni, mert a szájak még magdeburgi féltekéknek érzik magukat: ha ezt a megfeszített bambaságot ismered, a minden másodperccel tűrhetetlenebb s törhetetlenebb csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak, hogyhát megint így egymásratalált két s önmagát illetően legalábbis mindegyik tudja: két mi talált egymásra. Nos, ezek persze csak metaforák. De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni, s ma még egy szonettet kell el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra. És ez a legnagyobb felelősség: el nem kezdeni. Ilyenkor még annyi támpont van – – –