Kívül

Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?
előkúsznak a repedésekből,
a tavaszi nagytakarításkor megfordított,
kiprakkerolt matracokból)
a tányérnyalók, a tényárnyalók.
A „nem egészen úgy volt”, meg a
„dehogynem, még úgyabban volt”
íródeákjai. Felhallik szobámba
darutollaik szapora percegése.
Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.
Pedig lehettem volna az előzőnek is.
Ismertem az észjárásukat, a modorukat.
Nyelvhasználatuk nüancairól
órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot”
tarthattam volna. (Mellesleg:
kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:
a szókincs numerus claususa
(zárt szám) folytán az előfordulási
gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.
Olykor egyes szavak tisztázatlan
körülmények közötti eltűnése
valóságos pánikhullámot kelthetett
volna bennem
– ha képes volnék egyáltalán megijedni.)
Visszatérve: lehettem volna.
Az egész etikettet gyerekjáték
lett volna elsajátítanom. Dehát
a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem,
és külöben sem játszani születtem
Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok.
Bystander – mégha nem is éppen innocent.
Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett,
olvas, körmöl, elmélkedik, bambul.
Három napot tölt egy négyszemélyes
vacsora kiötlésével;
rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet
– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon.
Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy.
Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.
Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat,
meleget, még mielőtt testem kihűl.
És ezt magyarázatként mondom,
semmiképp sem mentségemül.
Arra nem szorulok.
Egészen máshol szorul a hurok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]