Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: hol símogat, hol üt (új gép: alig lelem az ü-betűt); mi szemnek a nap, szájnak a kenyér: mindennapi és szembesüt. Kedélyem így mostanában fanyar, talpam alól az út: kifut. Holott én azt hivém, egy-két kanyar még így-úgy kijut. (Nem arra gondolok, amire te nem. Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem! Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben – ami nincs a gépeden.) De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde? egy ilyen élet után megilletne – – – Mi is? Új hibridek-Hebridák? Barikák? Barrikád? És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet? Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem… Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten. (félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb, gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát, saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg! Már akkor sem volt egy „mai gyerek”, mielőtt ész nélkül teremtgetett. Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe. – Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe fakerék forog – ő csinálta – körbe: forgunk Gondviselés-kerékbetörve; Szentlelke rajta, viselje a Gondot. És innentől már egyszerű, amit mondok: Háljunk egymásba járni, mint a lélek.