Sár

(1993)

 

 

 

 

Megint megyünk

Megint megyünk. Vagyis állunk tovább.
A többesszám ezúttal téged ölel (fal?) fel.
De KI? Vagy mi? Egy szelíd tétovahovább?
Tűzvízözön azonnal és ezennel?
De ki az… No, álljon meg a menet!
Hogy értsük a „téged”-et, „engem”-et?
Mintha egy rejtett birtokos eset
fejlene ki a többes számból, jóllehet
azt sem tudhatni, ki az alanya
a mondatnak. Aki szól? Akikről szól?
A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé-
szik a fölény. A költészet: anómia.
Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol
időtöltés végett az emberfia

 

 

 

Őszi nagytakarítás

Mindinkább egyfajta
esztétikai miszticizmusra hajlok
(ha ez a két szó egyáltalán
kijön egymással). Bárcsak igen!
Ha ez így megy tovább,
újra tele lesz a kalucsnikovunk
miszticizmussal,
mint minden sötét korokban.
Közel az idő, amikor
felpezsdül az általános elernyedés,
hinni kezdjük, hogy itt a Világvége,
és várni a Messiást.
Ámde
minden teológiai
megalapozottság híján
mire támaszkodik ez az egész
Schwarmgeisterei?
Egyesek afro-, mások
eurodiziákumok után néznek,
megint mások garantáltan antik
darabokkal bútorozzák be lelküket
egyenesen a HitBizományiból.
Vagy művészettel. (Az egy nagyon szép dolog!)
Szörnyű vendégszöveg reng
araszos vállamon,
a kezemet pedig lehúzza
két nejlonzacskónyi Lencsefőzelék kolbásszal,
Pork Luncheon Meat, vulgo: Uzsonnahús,
Sardines en huile, Erőleves Kocka,
Tordai Kelpástétom.
„Ez mind konzerv” – mondom halkan, udvariasan
a paralegális hulladéklerakóhelyen
a két ott szorgoskodó
másként-nejlonzacskósnak.
Így nagytakarítás után, festés előtt,
ennyi rumli közt,
jólesik egy sör. Lehetne hidegebb
(s a tévé halkabb), de megjárja.
Az emberélet útjának
kétharmadán – minimum – túl
mind nehezebben tulajdonítok túl nagy
jelentőséget annak, hogy úgy vannak-e
a dolgok, ahogy lenniük kellene.

 

 

 

Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:
hol símogat, hol üt
(új gép: alig lelem az ü-betűt);
mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:
mindennapi és szembesüt.
Kedélyem így mostanában fanyar,
talpam alól az út: kifut.
Holott én azt hivém, egy-két kanyar
még így-úgy kijut.
(Nem arra gondolok, amire te nem.
Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!
Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben
– ami nincs a gépeden.)
De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde?
egy ilyen élet után megilletne – – –
Mi is? Új hibridek-Hebridák?
Barikák? Barrikád?
És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet?
Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem…
Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten.
(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,
gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát,
saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg!
Már akkor sem volt egy „mai gyerek”,
mielőtt ész nélkül teremtgetett.
Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.
– Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe
fakerék forog – ő csinálta – körbe:
forgunk Gondviselés-kerékbetörve;
Szentlelke rajta, viselje a Gondot.
És innentől már egyszerű, amit mondok:
Háljunk egymásba járni, mint a lélek.

 

 

 

Helyett

Eldöntöttem. Nem írok levelet.
(Ja k vam pisu csivo zse bolje…)
Fel se hívlak. Minek? A dolgoknak az a dolguk,
hogy tönkremenjenek.
Az ilyesmiket
(természetüknél fogva)
megbeszélni sem lehet.
Kezdeni pedig
mit lehetne velük?
Kezdeni a végüket?
Kikezdeni
mint nővel,
vagy mint vasat a rozsda kezdi ki?
Minden kapcsolat tartam-egyenletében
szerepel egy p pusztulékonysági együttható,
ez bátran (vagy gyáván) posztulálható.
Hogy miért? Ne kérdezd.
Tudja a…
Mindenható.
Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná!
Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg,
a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva
jobb kézzel vakarja meg.
Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?),
tanulmányozd a theonómiát.
Ám elkalandoztunk.
Hova is a tovább?
Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom.
Minden gondolat megáll félúton,
hőköl vissza, hisz nincsenek hovák;
szakadék szélén, párkány peremén
visszaretten a mélységtől az Én,
no, csak metafizi-
kai mélységre gondolok, ilyen izé
hogyishívjákokra: Kimért chimérák,
etc., etc., ecet, ecet, amikbe nem kell beleugrani.
Szóval, magyarán, Unbehagen, kognitív disszonancia.
Ennyit egyelőre. Szia.

 

 

 

Adjátok meg az adott pillanatot

Kérdezik tőlem hogy most hogy is
lészen itt nekem velem mindezek után
amiket elszenvedtem lébecolok-e
szóval olyan belevalóan márminthogy politikailag
mondom hogy mostanság éppenséggel
engedtessék meg nekem
nem nem nem nem nem az Istenért
nem tudhatjátok hogy mire nem gondoltam
adjátok meg az adott pillanatot
hogy félrenézzek felejtsek
essen az esnivaló ROHADTUL UNLAK MINKET
csak tisztesség ne essék szólván
eshessék szó ne tégla úgy értem
félreértés se essék: a MINKET-et
úgy értem: párt haza család.
Istent hagyjuk ki ebből a játékból.
Még nem mindegy minden. Vagy már nem?
Nenenem tututudom
Ezüstös fejszemosoly játszik a nyárfa levelén.
Nem az enyém.
(Antiklimax: utódja
kell hogy legyek valakinek – szűznemzés kizárva,
érett megfontolásból – őse meg vagyok
utódaimnak. Hacsak? De ez már nekem is, nekik is:
mindegy.)

 

 

 

Grammatica Universalis

Kő kövön nem marad.
Kő kövön marad.
„Lesz maradása.”
De milyen maradás az,
ami csak lesz?
Az Ige
– alvadásgátló híján –
percek alatt
főnévvé kocsonyásodik.
Minden:
-ás, -és.
Létezés-aszpik.
Dörzsöli
pici markát
kéjesen a
deverbális
nómenképző.

 

 

 

Egy törvényre

Köztársaságunk koronás címere.
Neomagyar. Félreértés ne essék:
meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.
És meleg öröm
tartozik általjárni
szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és
mindazonáltal (tá titi tá tá).
Én törvény… – mit tisztelő! –
törvény-mániás vagyok. (Tényleg.)
Mondd, Szoki, öreg szaki,
nem maradt egy korty
véletlenül a bürökpohár alján?
Elszopogatnám.

 

 

 

Jobb-e az undor, mint a harag?

Fodor Gézának

 
Roppant elődöm apodiktikus
álláspontja – legalábbis orvosi szempontból
több mint problematikus (1. még „vitatható”).
Tudniillik a kérdés az,
mikor, hogyan és miben
akarunk kiszenvedni.
(A halálnem – haláligen –
ízlés és szerencse dolga.)
Az undor inkább a gyomorra megy,
az ún. gastrointestinalis rendszert
veszélyezteti közvetlenül
(fekély, „táplálkozási negativizmus,”
bélbolyhok károsodása
– undor sajt– és sajtótermékektől),
közvetve: mindent
– hipochondriánk szerint.
A magvak mindenesetre
(állítólag) nem ártanak,
de a magvas gondolatok
könnyen agyunkra mennek.
És itt áttérnék a haragra.
Az viszont az agyvér
ellátását fokozhatja (erősen!)
túl, illetve a szívszél
(kívánatosnál korábbi)
hűdéséhez vezethet.
Javaslatom: rák, Marcus Aurelius,
végelgyengülés, nagy szerelem,
kopaszodás
elleni szerek használata (intravénásan).
Közszereplés. Vízkereszt.
Vagy amit akartok.
 
(Exeamus.)
Vulgo: mindenki megy a.

 

 

 

Kívül

Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?
előkúsznak a repedésekből,
a tavaszi nagytakarításkor megfordított,
kiprakkerolt matracokból)
a tányérnyalók, a tényárnyalók.
A „nem egészen úgy volt”, meg a
„dehogynem, még úgyabban volt”
íródeákjai. Felhallik szobámba
darutollaik szapora percegése.
Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.
Pedig lehettem volna az előzőnek is.
Ismertem az észjárásukat, a modorukat.
Nyelvhasználatuk nüancairól
órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot”
tarthattam volna. (Mellesleg:
kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:
a szókincs numerus claususa
(zárt szám) folytán az előfordulási
gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.
Olykor egyes szavak tisztázatlan
körülmények közötti eltűnése
valóságos pánikhullámot kelthetett
volna bennem
– ha képes volnék egyáltalán megijedni.)
Visszatérve: lehettem volna.
Az egész etikettet gyerekjáték
lett volna elsajátítanom. Dehát
a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem,
és külöben sem játszani születtem
Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok.
Bystander – mégha nem is éppen innocent.
Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett,
olvas, körmöl, elmélkedik, bambul.
Három napot tölt egy négyszemélyes
vacsora kiötlésével;
rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet
– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon.
Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy.
Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.
Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat,
meleget, még mielőtt testem kihűl.
És ezt magyarázatként mondom,
semmiképp sem mentségemül.
Arra nem szorulok.
Egészen máshol szorul a hurok.

 

 

 

N. L. emlékére

Tyihihú, rókaprém
más is kurva, nemcsak én.
Nem, Laci. Nem mindenki.
Voltak köztes lények,
voltak igazak is,
meg olyanok is,
akiknek igazuk akaródzott lenni,
igazhatnékuk volt.
Nem, Laci, én nem akartam,
amire te
mentél,
a józsefattilai sínre.
Odakecmeregni sem. És ha végez
velem szívelégtelenség, tüdővizeny,
vesezsugor, hererák, felfekvés,
hadd ne folytassam – – –
Laci, a Badacsony is
lávatakonyból lett.
Örülök, hogy már nem élsz.
És a drága Margit sem.
J. F. még megvan,
szívós fajta, minden rendsz…
Naívitásod örökre hiányzik.
Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naív.
Mintha az ablakon át tükörbe.

 

 

 

Levéltöredék

Danilo Kiš, Danilo Kiš, Danilo Kiš,
Kis Dani,
halálodra rátehetném az én kis
halálomat: életművemet
(egy kis kupacnyi kakát,
köztünk szólva),
ha te, öreg firkás
nem tettél volna rá
kelletekorán
egy lapáttal
az én
majdani halálomra:
HALÁL PÁRIZSBAN” –
kész regénycím,
majdnem mint „…Velencében”!
De Budapesten?!
Ebben a le-nem-húzott-wcnyi országban?!
Most mondd meg…
Nem mondod meg. Én se neked.
Hátha még tudnád, hogy délebbre tényleg az lett:
állítom: betegre röhögnéd magad.
Ám te, halállátó szemeddel
keresztülláttál rajtunk,
leléceltél
innen is, onnan is és mindenhonnan.
 
Nekem már késő.
PS.: Különben azért hallok rosszakat is rólad.
Máriáshuncutot játszani Trockijjal? Te tudtad a
legjobban, mekkora pechvogel. Hagyd néha csalni.

 

 

 

Hommage à Wittgenstein

„Worüber man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.” Drága Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt a sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak akkor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll választani legkevesebb két alternatíva között. Szóval, mi is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye? Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Hogy mint filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen? Mindenesetre eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod. Azt nem merészelem föltételezni Rólad, hogy ezt a szembeötlő (igaz: nekem 25 év után ötlött csak a szemembe) logikai hibát ne tudtad volna eleve.

Választ nem várva

síron inneni híved

Petri György

 

 

 

Interjúrészlet

Hogy mi van a hallgatásom mögött?
Na, idefigyelj! Egy.
Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.
Az elmúlt két évben,
de ezt úgy értsed, ahogy mondom,
minden áldott nap
legalább egy verset nem írtam meg,
ha esett, ha fújt.
De volt olyan például,
amikor három verset nem írtam
egy délelőtt leforgása alatt.
Hát persze az ilyen
én úgy nevezem „rohamok”
ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.
Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött
valami van.
Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek,
ott hallgatás van.
Ameddig a fül elhall.
De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,
vagy mint egy halott csecsemő agyában,
vagy mint az első
csók után, mikor még
nem illik megszólalni,
mert a szájak
még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:
ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,
a minden másodperccel
tűrhetetlenebb s törhetetlenebb
csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,
hogyhát megint így egymásratalált két
s önmagát illetően legalábbis
mindegyik tudja: két mi talált egymásra.
Nos, ezek persze csak metaforák.
De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,
s ma még egy szonettet kell
el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.
És ez a legnagyobb felelősség:
el nem kezdeni.
Ilyenkor még annyi támpont van – – –

 

 

 

Álljon meg a menet!

Védőszentjeimnek

 
 
„Engem egy pillanat megölhet”?
„Nekem már várni nem szabad”?
Bizti? Nincs az egész egy kicsit
– L. Gy.-vel szólva – felsti-hi-li-lizálva?
Nem ahelyett állnak e lázas szavak,
hogy „Nem volna három rongyod,
garantáltan folyó hó 15-ödikéig
amikoris nekem befolyik egy nagyobb…
értem, kettő is elég, vagy annyi amennyi.
De azt prompt!” Nem ahelyett?
Tedd „fekély, galád” szívedre kezedet.
Gefrorne Tropfen fallen
von meinen Wangen ab
– – – Franzl, Franzl, hogy is van ez?
A megfagyott cseppek mi módon hullanak alá?
Rendben: először szomorú szemeidből
az orcádra potyogtak, aztán ottan megfagytanak.
Cseppalakban. Kb. így: 
Figyelembe véve egy könnycsepp térfogatát
és néhány triviális termodinamikai megfontolást:
amikor fallen, akkor vagy nem gefrorne, vagy nem Tropfen.
(Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont. »Peremfeltétel«).
De szépnek szép. Mi több, gyönyörű!
(Most is a Winterreisét hallgatom.)
Mégis szóvá kell tennem: amire a szövegíród gondolt:
minimum jégcsapretek méretű szerelmi bánat.
 
„Az ember végül homokos”
– – sorvégen, rímkényszerben, de nem okvetlenül.
Én például buta
fejemmel nem biccentek. Ezeknek?
Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás,
ebben egyezünk.
„a hozzáértő dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni…” Mir gesagt.
Néha én is
hol így, hol úgy
vagyok ezzel:
Vetni. Meg. Száz. Bajunk.

 

 

 

Regénycímek

Kibúvók és kényszerpályák
Éldegélések és halogatások
Libagágogás és kuss
Psszt! és gőgicsélés
Rabok és gályák
Kötél és általi
Entweder és Oder
(a két nagy excentrikus
helyett:
Weder és Noch)
Lába és közkegyelem
Ön és a fegyelem
Kierkegaard és csirkekór
Tubi, tubi és/vagy not to be
Remény és sóder
Smaragd és encián
Cicc, cicc, cicc és cián
Zaub és Erberg (jiddis beszély)
A   és a lányka
Búvópatakok és egérutak
Dichtung und Wahrheit1

 

 

 

Fogadd őszinte

Gratulálok. Fogadd
őszinte csodálatomat.
Ha engem nem is
– túl nagy falat –
sikerült, őt igen.
És mi maradt?
Se én, se ő, se a fiad.
Falak, falak, falak
vesznek körül, tapogatsz,
alagútban a vak
(hülye vicc! remélem, észrevetted:
hiszen a vaknak mindegy,
de akartam, hogy legyen
egy fakó kis poén,
meghajlás, odahajlás,
mert egykor – tény, ami tény –
nagyon szerettelek én),
megbocsátani még-
sem tudok semmit.
Bár nem is szégyenlem magam.
A legfontosabb
dolgokról nem tehetünk.

 

 

 

Most éppen itten

Most éppen itten nem vagyok sehol,
pedig szeretnék lenni valahol,
szerettem volna lenni, de soha
nem lehettem, és időknek soka
pereghet el, foglyul ejtett homok,
önforgató clepsydra, senkisem
voltam, leszek, bár néhanap vagyok,
vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,
ahogy csöpögve hűtik a Napot.

 

 

 

„Eszmék és tánclemezek”

És Vas Istvánból mi maradt?
Már úgy értem, hogy a művein kívül,
de most éppen nem a műveiről
szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak?
Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak?
Mértéktartó, mondhatni szabatos
vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap.
De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen?
akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen,
ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,
aminek a végén az ember egy gödörbe jut,
illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák,
elkészítik neki az ő végső házát,
rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik,
kaphat egyszerű fenyőt
vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit.
És így abban sem hihetek, hogy „odafenn
találkozunk”; énnekem mínusz 270oC a menny.
A, az persze, fennmarad, no igen.
De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott,
a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok,
pedig, jaj, hány ostobán elmaradt
találkozásunk fantom-fájdalma sajog,
ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok!
De mindegy. Meg kell szokni, egyre több
lesz csak a Nélküled, a Nélkülük,
eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt,
néhányan még élősködünk álnokul itt
– mert a túl– avagy továbbélés számomra jó ideje
a vastagbőrű pofátlanság egy neme
(a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene)
– de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene:
hangok igyekeznek hangzani – nem Neked.
Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek.
Forognak egy őrült hangraforgón forognak
kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek.

 

 

 

Valószínűleg kora reggel

Valószínűleg kora reggel
fogok meghalni:
(a „valószínűleg” azért túlzás,
én így szeretném… de az én
óhajom, sóvárgásom
nem valószínűsít semmit.
A dolgok történnek velünk,
az események, na ja, az események,
ők meg: megesnek.)
Térjünk vissza a gondolatmenethez.
Kora reggel fogok meghalni.
Mert akkor szeretnék.
Föltéve, hogy napsütéses
lesz ama „kora reggel”.
Amúgy nem ártana
minden szót
idézőjelbe (vagy időző jelbe?)
tenni. Mert azért az is
túlzás, hogy szeretnék.
Mondhatni: overstatement.
Mert délután sem olyan szörnyű,
ki lehet bírni.
3 o’clock p. m., for instance,
drága P. M.,
végleges délutánom.

 

 

 

A Mizantróp átnézése közben

Alceste? C’est moi. És Philinte? Dettó.
Gyűlölettől-szöges selyemdrót gettó.
Az udvar logikáját ismerem,
szabályait (cogito) ergo sérteni is merem.
(Támadt is ebből pár kisebb bajom,
na meg néhány /elmaradt/ párbajom.)
És végül – enfin – volt annyi eszem:
döntöttem: Eliante-ot elveszem.
Így nem kell rohangálni, strapálni magamat,
lehetek komótos, portable sivatag.
És a szegény Philinte? Nos, ő hoppon marad.

 

 

 

Kis éji zene

Először alszom, törpe, nélküled.
(Úgy értve: amióta.
Költői túlzás. Vedd olybá. Virágcsokor.)
Nincsen semmi:
minden nagyon korrekt
és nagyon környezet:
a mosdócsap sem csapong.
Csönd van.
Halogén éjszaka. Tükör és szappan.
A tükör: tükörsima.
Falbacsavarozott,
foncsorozott üveg.
Semminemű richelieu-i perverz
főpapi trükk.
Hogyan is lehetne?
Hol itt a fő-papi?
A főétek-vétek? Hol a  na pi      (sic! )
megszolgált eled/elem
(4 e + 2 rejtett genitivus;
enyém-tied, tied-enyém reláció
– ahogy vesszük).
Hol vegyülsz éppen élet-elemem?
Szabadgyököm?
Most kezd megfájdulni a könyököm,
amin Te jössz ki.
Bocsáss meg, de nékem az egyedüllét:
olyan, mintha zongorán hegedülnék.
Csak a motívum dereng:
szöszi, szöszike, szöszke/
közé, közibe, közte.
Álomelőtti Leitmotiv.
Alulajzott húr: lekonyul az ív.
Lehangolt íjam-lantom dobhatni el,
ideje volna már aludni el.
A nap kel.
Ha kell, ha nem kell.

 

 

 

Elégia és értekezés

Szeretnék zsugorodni mostanában.
Jobb, ha az ember aktívan csinálja,
ami amúgyis történik vele.
A halálvágy a kompromisszumkészség szinonímája.
Csökkenni önmagába véve se rossz:
az ember elfér
baby-kenguruban, sportszatyorban, urnában.
Kevesebb nehézséget okoz.
Bár gravitálni kénytelen. De ez
Newton úr számlájára megy.
Leginkább és végsősoron
önmagammá csökkennék.
(Magamba csődülök. Összemegyek.)
Se közösség, se párt, se testület, se kaszt.
Csak adni magam: ami vagyok, azt.
Sőt még inkább: adódni. Lenni a
dobókocka bármelyik oldala.
Nem fordulat, csak perdület.
Legyen! Puffanjon úgy, ahogy esik.
Mindenkori Gerade-so-Seinemet
úgy fogom fel, mint magamagam aleseteit.
Szeretnék végigmenni
a „minden testnek útján” (P. Gy. boulevard),
csak előtte még főznék
egy jó zaftos marhapörköltet,
meg egy-két porcot, mócsingot megenni,
és előtte a pörkölthözvalót
(lábszár, s ha netán: szívgyökér, ökörfarok) megvásárolandó
sétálni ebben a
(talán utolsó)
tavaszban veled, veled, veled.

 

 

 

El nem küldött levél

Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök,
reszelős hangod,
általában és engem különösen
korholó pillantásod az üvegpajzs mögül,
komótos megbízható rosszkedved; nejed
főápolónői méltóságtelje is,
amint derengő mosollyal
áthalad e túlzsúfolt rákkórház
bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér.
Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is
notórius hiányzó voltam, és
ahogy az évek telnek-múlnak, ez
(mármint a hiányzás) előbb-utóbb
visszavonhatatlan és abszolút
képességemmé leend. A jelennemlét.
Addig is: Drágáim,
ide s tova a szél lótása-futása,
céltalan, mint az ebeké
az irdatlan, gazos kertben,
változatok,
ecsetre-száradt esték,
reggelek ragyogása.
Magányunk szurokéje.
Napszakok, holdszakok.
Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!”
– gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet
a Ferenc József (Szabadság) -híd felé haladtunkban
szóvá tettem V. I. londoni
verseiben a tőkés társadalom
ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem!
Hatvanvalahányban; utóbb alaposan
(gyökeresen, tövestül – mondhatni)
leszámoltam ezzel a korszakommal.
Hát ez. Tanulság: nuku. Csak
üdvözlet és kézcsókom.

 

 

 

„Ha nem vagy itthon, üres a lakás”

Csak ismételni tudom önmagam,
habár elég belőlem ez az egy is,
terjedni sem tudok, mint pl. a pestis
(a fenti „pl.” pl. kimondhatatlan,
mert a szótagszám terebélyesednék,
messze túl-túl a megengedhetőn,
de már hagytam is abba, amidőn
megérkeztél, mert nincsen szonetthetnék-
em nekem, csak az időm
töltöm, mint karalábét vagy tököt,
amíg te másutt töltöd,
drága Nőm,
e hév nyarat, és én mint kilökött
kutya, csak lihegek és nyelvet öltök.

 

 

 

Utálok várni1

Hiányzol. „Szőrösdeszka”, meg
„laposabb, mint egy tetű” –
ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket.
Nyomdafestéket
nem tűrő lénnyé lényegülsz,
amikor hiányzol.
Nem is beszélve
arról,
amiket gondolok rólad.
Miért nem jössz már?

 

 

 

Házasságterápia

Igyekszem kivonulni az életedből,
nesztelenné halkulni, lábujjhegyen
létezni, zokniban, a kulcsot puhán
fordítani a zárban, mint a betörő.
Igyekszem – ugyanakkor –
megtapadni is rajtad, mint a tapló,
élősködni rajtad, mint a fakín
(ismertebb nevén: fagyöngy).
Ideje volna felnőtté válnom.
Jobb későn, mint soha. Habár?
Lehet, hogy jobb soha, mint későn.
Esik. Reggelre megint csúszós lett az út:
kásajég vagy tükörjég.
Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.

 

 

 

Fogas kérdés

Itt ülök az ágyon,
kilátok az előszobára,
látom a fogason
a télikabátomat, a kalapomat,
a sálamat.
Miért nem
a télikabátom, a kalapom,
a sálam
ül itt az ágyon,
s lógok
én a fogason?
S néznének ők engem?

 

 

 

Veszekedés után

„Egy vers előállítása során az ember nemcsak a

versre figyel, hanem önmagára is.”

(Gottfried Benn)

„Később látni fogjuk…”

(Gottfried Benn)

Mindez olyan keveset számít,
ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok.
Majd elleszünk odáig
valahogy.
Vagy, aki vagy. Vagyok, aki vagyok:
Szellőszaggatta felhő ámít, áhít
a következő elsötétítésig:
vakít, ragyog.
Ha ezt vesszük, mint segédegyenest,
eljutunk a szerkeszthető halálig,
persze, ámde én Rilke nem vagyok.
Tém és továm rosszalkodásra sose rest,
így dühöd hoppon, én meg: maradok.
Elnézegetem a szőnyeg mintáit,
és azt gondolom, hogy
ölteni kéne. Testet? Alakot?
(Mást – magyarul – nem is igen lehet.)
De mondd meg, ebben a korban minek?
Pláne, ha oly keveset számít mindez.
Elég, ha megbékélten rámtekintesz.
Ha te is, én beérem ennyivel.

 

 

 

Epitáfium

Agyonnyargalt életre hirtelen jön
a halál. Belsejében érlelődne
még döntés, eredmény, siker.
Nem Fog. Elpusztul fonnyadtan és zölden.
„Ha másik élet…”, motyogja az éji
zajokra érzékenyített éberalvógép.
Nincs másik élet. Veszteni tudni kell.
(Szerencsére keveset, inflálódunk.)
Daráljuk, szinte szándék
nélkül a hátralévőt. Sírkövünk nem
süpped majd dús talajba. Mint bevágott
kocsmaajtó mögött, izzad, pállik, zümmög
ételszagban és füstben a világ.

 

 

 

Göröngy

„Végre egy nő, akinek a halálában
abszolút vétlen vagyok.”
Tulajdonképpen ez volt az első
gondolatom, de a fiamnak,
aki a hírt közölte, a telefonba
valami olyasmit mondtam, hogy
„Holtában sem tudom kevésbé
nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.”
Igen, nagyjából ezt,
vagy valami ekvivalenset.
Maréknyi fagyos,
szétpergő homokot
hullajtottam képzetes sírgödörbe,
a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át
fiam fülébe.
(Nem akarok jobbnak látszani,
mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem.
Igyekszem pontos lenni.
Bizonyos dolgokhoz viszont
egyszerűen (?) nincs érzékem.
Ezek a dolgok – sajnos vagy sem –
elég sokan vannak.
Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”.
Pedig az egész, amit csinálok,
nem valami jajde személyes.
Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb,
legmindközösebb,
mint az emésztés,
mint az endokrin funkciók.
Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns
tudomásul venni. Bár tudnám: miért?)
Nyúzott és visszataszítóan elesett volt,
amikor utoljára találkoztunk,
a járomcsontjára szikkadt bőrével:
ennyi maradt az egykor kedvesen telt
foszlós-kalács arcból.
Fogyatkozó haját
nézegettem, amig ő az üres
kávéscsészéjébe meredve beszélt
halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján.
Valamit tisztázni vagy kérni akart.
Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban,
mintegy önkéntelenül
kézfejemre tévesztette a tenyerét;
nem húztam el a kezem, néztem
a lakkozott körmű ujjait:
öt rúzsos csikket
egy emberbőr-színű
hamutartóban.

 

 

 

Credit card

Semmit nem szabad
elsietni;
a megsemmisülést sem.
Abból még soha nem
sült ki semmi jó.
Tehát: maradunk
életben.
Vagyis: nyitva tartjuk
a lehetőségek tarsolyát,
váltjuk a halál
egymilliófontos bankjegyét
az élet aprójára.
Illetve, hogy nem váltjuk,
csak bemutatjuk.
Ilyen szép, ropogós
halálbankóból senki sem tud
visszaadni. Viszont imponál.
Élhetünk hozomra.
Az Általános Halálbank
mindent fedez.
Így a szaldónk mindig
erkölcsi nulla.

 

 

 

Hamvasztás

Mindenről valami mocskos jut az eszembe.
A legszebbről, a legmeghittebről is.
(„Legmeg” – na látod! Nekem minden csak hangzik,
értelme-hullottáig ismételt szó.)
Szürke nevetés
ágaskodik bennem,
mint kadáver a kemencéből:
kiinteget
a kémlelőablakon át.

 

 

 

Nem megyünk ötről hatra

Tisztelhető embert hatalmon egyet láttam,
ő is, ő is csak halni tudott vele!
Előtte és utána?
Egy vigéc, egy bugris, egy történelemtanár (középiskolai).
A bugrisra picinyég térjünk vissza:
ravasz volt és primitív:
a kettő együtt: erő, hajlékonyság,
mint a megedzett acél vídiaéllel.
Tömeggyilkos volt. Jóvoltából élek.
(A történelemtanár is, a középiskolai.)
De milyen élet ez? Mint a próbareggeli,
nyelek, nyelek, nyelek
valami feneketlen bögréből,
valami nyúlós,
sörétekkel, folyami kavicsokkal,
felesborsóval zömített
cementkását, és azt mondják:
„Vállakat előre, ne lélegezzen,
tessék nyelni!”
De tényleg, visszatérve a bugrisra:
nem mondhatom azt, hogy „egy gyáva szar volt”,
azt pláne nem, hogy
„ült volna annyi évet börtönben, mint én”,
mert hogy én egy minutát sem,
tény, ami tény, igaz,
le és fel sem ültettem másokat,
függélyesebb mozgatásokról nem is beszélve.
Tehát a bugris? Mondjuk: senki volt?
De akkor kik voltunk mi?
Esetleg mondjuk: „Ő történt velünk?”
Hová kell tenni a kérdőjelet?
Elmúlt az életem. Öreg vagyok? Öreg.
A problémáim? A kíváncsiságom?
Tátong reám egy ásító üreg,
egy szemgödör.
(Ami a vitatott-életűt illeti:
hát nem is tudom… sakkozott és
fokhagymával szerette, én meg mindig szerettem
volna azt mondani, hogy végre
megdög – – – de talán méltóbb
magunkhoz azt mondani:
nincs közöttünk.)

 

 

 

A delphoi jós hamiscsődöt jelent

Hagyjuk. Nem érdekes az egész.
(A részletei sem.)
Amit írtam:
körülírásai a semminek.
Azt hittem: van itt valami,
amiért… Mi is? Amiért mit is?
Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam.
A semmi szó használatától
sokáig megtartóztattam magam:
„semmi ágán”, „nichtendes Nichts” után?
(Ahogy Martin H. ízes németséggel
tudta mondani a „semmiző semmit”.)
Erkölcsi-copyright megfontolások.
(Meg az epigonok.)
Próbáltam (azt hittem)
mondani (mondok) valamit.
Hogy miről? Hát, tudjátok, erről a…
Nem tudjátok. O. K. Honnan is? Hiszen
én is csak azt hittem. De már nem hiszem.
Azazhogy tudom. Nem volt. Nincs.
Nem lesz légyen. Most már tudom. Már késő.
Félre ne értsetek. Nincsen szó semmiről.
Az eljövőt – mert arra
vagytok-volnátok mind kíváncsiak:
nem sejthetem.
Nézek, nézek, nézek
hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba – – –
olykor olvasok is
(nem jelekből, ó nem, csak könyveket,
újakat ritkán; régebbieket).
És semmi. Mindig semmi.
Ismétlődő, értelmetlen jelek.
Krónikus üzemzavar? Kétségb’esett üzenet?
Ki tudja? Én mindenesetre így
leszek mindentől,
ha nem is szabadabb,
mentesebb.

 

 

 

Opciók

Úgyszólván nincs már semmi:
a fordítás, a számítógép labirintusában
történő eligazodási kísérlet
(ami végül eredményesnek bizonyul,
bár a magátólértetődés érzése
soha nem fog el; inkább:
bolyongás az „invalid path”-okon,
magyarán járhatatlan
vagy csak kitaposatlan? ösvényeken).
Marad a kérdés megválaszolása,
hogy mi is vagyok voltaképpen.
Opciók: „is-is”, „vagy-vagy”, „sem-sem”.
És marad Mari. Van még, ha nem is
mindenesetre. Bár csak részemről ewig,
objektíve vitathatatlanul weibliche.
Talányos lénye éltet.

 

 

 

Naptár

Ott botorkálnak ketten
a havas szédületben
egy ő meg egy másik ő,
vacognak, zsugorodnak
a szédült havazásban,
mindig valami más van,
a sok hó majd elolvad,
ebből csak árvíz lehet,
sodródó tetemeket
látnak, felpüffedt hasú
őzet, disznót, egeret – – –
ez a bosszú. Büntetés
valami egész másért.
Tavaszodik.

 

 

 

Lázlap

Higanycsöppök
a hőmérőből
az agy a világ
gurul
szét
szana
fejesincs nyakából

 

 

 

A lírai én meg amit zárójelbe tett

Az újságokból már csak az
időjárásjelentést.
(A sporthíreket régebben sem.)
Egy pohár vizet kér.
Mindennek már csak
utóíze van.
Az se legyen.
Tükörbe néz,
olyan szögből mégpedig,
ahonnan ő nem látszik.
Okafogytáni lét.
Nem vet véget neki
– hisz vége van.
(A tükörben egyébként
másfél törülköző, egy nikkelezett fémrúd,
s egy boyler széle látszik.
A szomszéd szobában
egy nő számítógépel,
akit szeret.
Este valószínűleg,
vagy inkább majdnem biztos:
még elmennek valahová,
beülnek egy (vagy több) valamire
ő meg ő,
vagyis ők.
Egy nő. Egy férfi.)

 

 

 

„Ötven felé”

Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam
állapotát, hatvanhárom (pluszminusz
két) évek gönnolok, valószínűsítek magamnak.
Az utolsó három ezekből
vagy nagyon gyötrelmes,
vagy nagyon önfeledt lesz.
Az áhított tökélyt elérni nem fogom.
A kritériumaim szerint
elismerhető igazságnak
közelébe sem férkőzhetek.
Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem
kecsegtettem magam; illetve igen
(hogy még ilyen vénen is hazudok!):
erre ment rá, pazaroltatott el
az említett ötven év;
de azt tényleg nem gondoltam,
hogy közvetlenül
elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”,
most már
tudom: közvetve sem.
Véltem volt ifjúkori szertelenségnek
hinni, hogy ami
rögtön nem az, ami,
soha nem is lesz azzá.
Most már tudom, hogy igazam volt.
De megváltozni mégse nem tudok.
Köpönyeg előtti esőre várok
az időt-látott pásztorok szerinti
évszázados aszálynak közepette.
(Bár néha-néha esik,
van úgy is, hogy nem süt,
hol északi, hol délszaki szél fú,
májusban havazik,
novemberben rügyezik:
és mégis, mégis ezek a túlzások folyton!
A költőket be kéne tiltani.)
Higgadjunk vissza.
Mármint a múltba. Ha már így
szóba hoztam az ötven évet,
akkor ez illendő, sőt némileg elváratik.
Nos, hát tessék:
egy igen híg, mócsingokat is
csak módjával úsztató
badella-gulyást látok magam előtt,
amiben néhány fagyos,
szétfőzhetetlen, édeskés-üveges
burgonyahasáb bukdos le-föl:
szülők, tanári karok,
lányok, később: nők (még később: gyerekek,
következményként, súlyként;
terhükre csak az anyjuknak voltak;
ennyit a pontosság kedvéért).
Igen. Ennyi volt.
Tudok főzni, szeretek még…
– de már nem(igen) tudok,
valaha verset írni is tudtam.
Mindenesetre: mondták. Látásom romlik,
autót, országot vezetni már nem mernék,
egy alkonyati lépcsőn is óvatosan
botorkálok már, félek
minden meredélytől (20 centitől fölfelé),
és nem bírom a csípős ételeket.
Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik.
(Pláne, hogyha félszáznak mondanám,
vagy 0,05 évezrednyinek.)
Holott: hullong, mint a pernye,
avarégetés után,
nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál.
Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon,
pedig valami telítettnek-szépnek
gondoltam ezt a kerekded számot,
jóllehet tudhatnám: mindig tévedek,
ha megtagadom magam.
Ez csak egy szám a számegyenesen,
folytonosság, monotónia, megbízhatóság,
pozitív egész szám.
A többi:
néma
ujjongás, jajgatás.

 

 

 

Sár

Mindig és minden valami helyett volt.
Sohasem fogom tudni, mi helyett.
Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,
nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.
Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz
rongylabdaként buffogtam, amikor
botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.
Terepem – állagom: sár; esőre várva por.
Egy vagyok már tereppel és szereppel,
az különböztet meg, hogy leírom:
nekem jöhet már „reggel – este – reggel
et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.
Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.
Da capo al segno. Ad libitum.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]