Sár

(1993)

Megint megyünk

Megint megyünk. Vagyis állunk tovább.

A többesszám ezúttal téged ölel (fal?) fel.

De KI? Vagy mi? Egy szelíd tétovahovább?

Tűzvízözön azonnal és ezennel?

De ki az… No, álljon meg a menet!

Hogy értsük a „téged”-et, „engem”-et?

Mintha egy rejtett birtokos eset

fejlene ki a többes számból, jóllehet

azt sem tudhatni, ki az alanya

a mondatnak. Aki szól? Akikről szól?

A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé-

szik a fölény. A költészet: anómia.

Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol

időtöltés végett az emberfia

Őszi nagytakarítás

Mindinkább egyfajta

esztétikai miszticizmusra hajlok

(ha ez a két szó egyáltalán

kijön egymással). Bárcsak igen!

Ha ez így megy tovább,

újra tele lesz a kalucsnikovunk

miszticizmussal,

mint minden sötét korokban.

Közel az idő, amikor

felpezsdül az általános elernyedés,

hinni kezdjük, hogy itt a Világvége,

és várni a Messiást.

Ámde

minden teológiai

megalapozottság híján

mire támaszkodik ez az egész

Schwarmgeisterei?

Egyesek afro-, mások

eurodiziákumok után néznek,

megint mások garantáltan antik

darabokkal bútorozzák be lelküket

egyenesen a HitBizományiból.

Vagy művészettel. (Az egy nagyon szép dolog!)

Szörnyű vendégszöveg reng

araszos vállamon,

a kezemet pedig lehúzza

két nejlonzacskónyi Lencsefőzelék kolbásszal,

Pork Luncheon Meat, vulgo: Uzsonnahús,

Sardines en huile, Erőleves Kocka,

Tordai Kelpástétom.

„Ez mind konzerv” – mondom halkan, udvariasan

a paralegális hulladéklerakóhelyen

a két ott szorgoskodó

másként-nejlonzacskósnak.

Így nagytakarítás után, festés előtt,

ennyi rumli közt,

jólesik egy sör. Lehetne hidegebb

(s a tévé halkabb), de megjárja.

Az emberélet útjának

kétharmadán – minimum – túl

mind nehezebben tulajdonítok túl nagy

jelentőséget annak, hogy úgy vannak-e

a dolgok, ahogy lenniük kellene.

Az vagy nekem

Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:

hol símogat, hol üt

(új gép: alig lelem az ü-betűt);

mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:

mindennapi és szembesüt.

Kedélyem így mostanában fanyar,

talpam alól az út: kifut.

Holott én azt hivém, egy-két kanyar

még így-úgy kijut.

(Nem arra gondolok, amire te nem.

Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!

Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben

– ami nincs a gépeden.)

De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde?

egy ilyen élet után megilletne – – –

Mi is? Új hibridek-Hebridák?

Barikák? Barrikád?

És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet?

Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem…

Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten.

(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,

gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát,

saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg!

Már akkor sem volt egy „mai gyerek”,

mielőtt ész nélkül teremtgetett.

Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.

– Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe

fakerék forog – ő csinálta – körbe:

forgunk Gondviselés-kerékbetörve;

Szentlelke rajta, viselje a Gondot.

És innentől már egyszerű, amit mondok:

Háljunk egymásba járni, mint a lélek.

Helyett

Eldöntöttem. Nem írok levelet.

(Ja k vam pisu csivo zse bolje…)

Fel se hívlak. Minek? A dolgoknak az a dolguk,

hogy tönkremenjenek.

Az ilyesmiket

(természetüknél fogva)

megbeszélni sem lehet.

Kezdeni pedig

mit lehetne velük?

Kezdeni a végüket?

Kikezdeni

mint nővel,

vagy mint vasat a rozsda kezdi ki?

Minden kapcsolat tartam-egyenletében

szerepel egy p pusztulékonysági együttható,

ez bátran (vagy gyáván) posztulálható.

Hogy miért? Ne kérdezd.

Tudja a…

Mindenható.

Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná!

Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg,

a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva

jobb kézzel vakarja meg.

Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?),

tanulmányozd a theonómiát.

Ám elkalandoztunk.

Hova is a tovább?

Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom.

Minden gondolat megáll félúton,

hőköl vissza, hisz nincsenek hovák;

szakadék szélén, párkány peremén

visszaretten a mélységtől az Én,

no, csak metafizi-

kai mélységre gondolok, ilyen izé

hogyishívjákokra: Kimért chimérák,

etc., etc., ecet, ecet, amikbe nem kell beleugrani.

Szóval, magyarán, Unbehagen, kognitív disszonancia.

Ennyit egyelőre. Szia.

Adjátok meg az adott pillanatot

Kérdezik tőlem hogy most hogy is

lészen itt nekem velem mindezek után

amiket elszenvedtem lébecolok-e

szóval olyan belevalóan márminthogy politikailag

mondom hogy mostanság éppenséggel

engedtessék meg nekem

nem nem nem nem nem az Istenért

nem tudhatjátok hogy mire nem gondoltam

adjátok meg az adott pillanatot

hogy félrenézzek felejtsek

essen az esnivaló ROHADTUL UNLAK MINKET

csak tisztesség ne essék szólván

eshessék szó ne tégla úgy értem

félreértés se essék: a MINKET-et

úgy értem: párt haza család.

Istent hagyjuk ki ebből a játékból.

Még nem mindegy minden. Vagy már nem?

Nenenem tututudom

Ezüstös fejszemosoly játszik a nyárfa levelén.

Nem az enyém.

(Antiklimax: utódja

kell hogy legyek valakinek – szűznemzés kizárva,

érett megfontolásból – őse meg vagyok

utódaimnak. Hacsak? De ez már nekem is, nekik is:

mindegy.)

Grammatica Universalis

Kő kövön nem marad.

Kő kövön marad.

„Lesz maradása.”

De milyen maradás az,

ami csak lesz?

Az Ige

– alvadásgátló híján –

percek alatt

főnévvé kocsonyásodik.

Minden:

-ás, -és.

Létezés-aszpik.

Dörzsöli

pici markát

kéjesen a

deverbális

nómenképző.

Egy törvényre

Köztársaságunk koronás címere.

Neomagyar. Félreértés ne essék:

meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.

És meleg öröm

tartozik általjárni

szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és

mindazonáltal (tá titi tá tá).

Én törvény… – mit tisztelő! –

törvény-mániás vagyok. (Tényleg.)

Mondd, Szoki, öreg szaki,

nem maradt egy korty

véletlenül a bürökpohár alján?

Elszopogatnám.

Jobb-e az undor, mint a harag?

Fodor Gézának

Roppant elődöm apodiktikus

álláspontja – legalábbis orvosi szempontból

több mint problematikus (1. még „vitatható”).

Tudniillik a kérdés az,

mikor, hogyan és miben

akarunk kiszenvedni.

(A halálnem – haláligen –

ízlés és szerencse dolga.)

Az undor inkább a gyomorra megy,

az ún. gastrointestinalis rendszert

veszélyezteti közvetlenül

(fekély, „táplálkozási negativizmus,”

bélbolyhok károsodása

– undor sajt– és sajtótermékektől),

közvetve: mindent

– hipochondriánk szerint.

A magvak mindenesetre

(állítólag) nem ártanak,

de a magvas gondolatok

könnyen agyunkra mennek.

És itt áttérnék a haragra.

Az viszont az agyvér

ellátását fokozhatja (erősen!)

túl, illetve a szívszél

(kívánatosnál korábbi)

hűdéséhez vezethet.

Javaslatom: rák, Marcus Aurelius,

végelgyengülés, nagy szerelem,

kopaszodás

elleni szerek használata (intravénásan).

Közszereplés. Vízkereszt.

Vagy amit akartok.

(Exeamus.)

Vulgo: mindenki megy a.

Kívül

Jönnek (nü, mi az hogy jönnek?

előkúsznak a repedésekből,

a tavaszi nagytakarításkor megfordított,

kiprakkerolt matracokból)

a tányérnyalók, a tényárnyalók.

A „nem egészen úgy volt”, meg a

„dehogynem, még úgyabban volt”

íródeákjai. Felhallik szobámba

darutollaik szapora percegése.

Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek.

Pedig lehettem volna az előzőnek is.

Ismertem az észjárásukat, a modorukat.

Nyelvhasználatuk nüancairól

órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot”

tarthattam volna. (Mellesleg:

kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet:

a szókincs numerus claususa

(zárt szám) folytán az előfordulási

gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó.

Olykor egyes szavak tisztázatlan

körülmények közötti eltűnése

valóságos pánikhullámot kelthetett

volna bennem

– ha képes volnék egyáltalán megijedni.)

Visszatérve: lehettem volna.

Az egész etikettet gyerekjáték

lett volna elsajátítanom. Dehát

a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem,

és külöben sem játszani születtem

Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok.

Bystander – mégha nem is éppen innocent.

Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett,

olvas, körmöl, elmélkedik, bambul.

Három napot tölt egy négyszemélyes

vacsora kiötlésével;

rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet

– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon.

Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy.

Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.

Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat,

meleget, még mielőtt testem kihűl.

És ezt magyarázatként mondom,

semmiképp sem mentségemül.

Arra nem szorulok.

Egészen máshol szorul a hurok.

N. L. emlékére

Tyihihú, rókaprém

más is kurva, nemcsak én.

Nem, Laci. Nem mindenki.

Voltak köztes lények,

voltak igazak is,

meg olyanok is,

akiknek igazuk akaródzott lenni,

igazhatnékuk volt.

Nem, Laci, én nem akartam,

amire te

rámentél,

a józsefattilai sínre.

Odakecmeregni sem. És ha végez

velem szívelégtelenség, tüdővizeny,

vesezsugor, hererák, felfekvés,

hadd ne folytassam – – –

Laci, a Badacsony is

lávatakonyból lett.

Örülök, hogy már nem élsz.

És a drága Margit sem.

J. F. még megvan,

szívós fajta, minden rendsz…

Naívitásod örökre hiányzik.

Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naív.

Mintha az ablakon át tükörbe.

Levéltöredék

Danilo Kiš, Danilo Kiš, Danilo Kiš,

Kis Dani,

halálodra rátehetném az én kis

halálomat: életművemet

(egy kis kupacnyi kakát,

köztünk szólva),

ha te, öreg firkás

nem tettél volna rá

kelletekorán

egy jó lapáttal

az én

majdani halálomra:

„HALÁL PÁRIZSBAN” –

kész regénycím,

majdnem mint „…Velencében”!

De Budapesten?!

Ebben a le-nem-húzott-wcnyi országban?!

Most mondd meg…

Nem mondod meg. Én se neked.

Hátha még tudnád, hogy délebbre tényleg az lett:

állítom: betegre röhögnéd magad.

Ám te, halállátó szemeddel

keresztülláttál rajtunk,

leléceltél

innen is, onnan is és mindenhonnan.

Nekem már késő.

PS.: Különben azért hallok rosszakat is rólad.

Máriáshuncutot játszani Trockijjal? Te tudtad a

legjobban, mekkora pechvogel. Hagyd néha csalni.

Hommage à Wittgenstein

„Worüber man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.” Drága Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt a sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak akkor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll választani legkevesebb két alternatíva között. Szóval, mi is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye? Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Hogy mint filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen? Mindenesetre eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod. Azt nem merészelem föltételezni Rólad, hogy ezt a szembeötlő (igaz: nekem 25 év után ötlött csak a szemembe) logikai hibát ne tudtad volna eleve.

Választ nem várva

síron inneni híved

Petri György

Interjúrészlet

Hogy mi van a hallgatásom mögött?

Na, idefigyelj! Egy.

Nekem semmiféle alkotói válságom nincs.

Az elmúlt két évben,

de ezt úgy értsed, ahogy mondom,

minden áldott nap

legalább egy verset nem írtam meg,

ha esett, ha fújt.

De volt olyan például,

amikor három verset nem írtam

egy délelőtt leforgása alatt.

Hát persze az ilyen

én úgy nevezem „rohamok”

ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív.

Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött

valami van.

Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek,

ott hallgatás van.

Ameddig a fül elhall.

De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után,

vagy mint egy halott csecsemő agyában,

vagy mint az első

csók után, mikor még

nem illik megszólalni,

mert a szájak

még magdeburgi féltekéknek érzik magukat:

ha ezt a megfeszített bambaságot ismered,

a minden másodperccel

tűrhetetlenebb s törhetetlenebb

csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak,

hogyhát megint így egymásratalált két

s önmagát illetően legalábbis

mindegyik tudja: két mi talált egymásra.

Nos, ezek persze csak metaforák.

De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni,

s ma még egy szonettet kell

el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra.

És ez a legnagyobb felelősség:

el nem kezdeni.

Ilyenkor még annyi támpont van – – –

Álljon meg a menet!

Védőszentjeimnek

„Engem egy pillanat megölhet”?

„Nekem már várni nem szabad”?

Bizti? Nincs az egész egy kicsit

– L. Gy.-vel szólva – felsti-hi-li-lizálva?

Nem ahelyett állnak e lázas szavak,

hogy „Nem volna három rongyod,

garantáltan folyó hó 15-ödikéig

amikoris nekem befolyik egy nagyobb…

értem, kettő is elég, vagy annyi amennyi.

De azt prompt!” Nem ahelyett?

Tedd „fekély, galád” szívedre kezedet.

Gefrorne Tropfen fallen

von meinen Wangen ab

– – – Franzl, Franzl, hogy is van ez?

A megfagyott cseppek mi módon hullanak alá?

Rendben: először szomorú szemeidből

az orcádra potyogtak, aztán ottan megfagytanak.

Figyelembe véve egy könnycsepp térfogatát

és néhány triviális termodinamikai megfontolást:

amikor fallen, akkor vagy nem gefrorne, vagy nem Tropfen.

(Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont. »Peremfeltétel«).

De szépnek szép. Mi több, gyönyörű!

(Most is a Winterreisét hallgatom.)

Mégis szóvá kell tennem: amire a szövegíród gondolt:

minimum jégcsapretek méretű szerelmi bánat.

„Az ember végül homokos”

– – sorvégen, rímkényszerben, de nem okvetlenül.

Én például buta

fejemmel nem biccentek. Ezeknek?

Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás,

ebben egyezünk.

„a hozzáértő dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni…” Mir gesagt.

Néha én is

hol így, hol úgy

vagyok ezzel:

Vetni. Meg. Száz. Bajunk.

Regénycímek

Kibúvók és kényszerpályák

Éldegélések és halogatások

Libagágogás és kuss

Psszt! és gőgicsélés

Rabok és gályák

Kötél és általi

Entweder és Oder

(a két nagy excentrikus

helyett:

Weder és Noch)

Lába és közkegyelem

Ön és a fegyelem

Kierkegaard és csirkekór

Tubi, tubi és/vagy not to be

Remény és sóder

Smaragd és encián

Cicc, cicc, cicc és cián

Zaub és Erberg (jiddis beszély)

és a lányka

Búvópatakok és egérutak

Dichtung und Wahrheit¹

Fogadd őszinte

Gratulálok. Fogadd

őszinte csodálatomat.

Ha engem nem is

– túl nagy falat –

sikerült, őt igen.

És mi maradt?

Se én, se ő, se a fiad.

Falak, falak, falak

vesznek körül, tapogatsz,

alagútban a vak

(hülye vicc! remélem, észrevetted:

hiszen a vaknak mindegy,

de akartam, hogy legyen

egy fakó kis poén,

meghajlás, odahajlás,

mert egykor – tény, ami tény –

nagyon szerettelek én),

megbocsátani még-

sem tudok semmit.

Bár nem is szégyenlem magam.

A legfontosabb

dolgokról nem tehetünk.

Most éppen itten

Most éppen itten nem vagyok sehol,

pedig szeretnék lenni valahol,

szerettem volna lenni, de soha

nem lehettem, és időknek soka

pereghet el, foglyul ejtett homok,

önforgató clepsydra, senkisem

voltam, leszek, bár néhanap vagyok,

vagy lenni vélek, mint a jégcsapok,

ahogy csöpögve hűtik a Napot.

„Eszmék és tánclemezek”

És Vas Istvánból mi maradt?

Már úgy értem, hogy a művein kívül,

de most éppen nem a műveiről

szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak?

Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak?

Mértéktartó, mondhatni szabatos

vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap.

De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen?

akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen,

ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út,

aminek a végén az ember egy gödörbe jut,

illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák,

elkészítik neki az ő végső házát,

rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik,

kaphat egyszerű fenyőt

vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit.

És így abban sem hihetek, hogy „odafenn

találkozunk”; énnekem mínusz 270^oC a menny.

A mű, az persze, fennmarad, no igen.

De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott,

a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok,

pedig, jaj, hány ostobán elmaradt

találkozásunk fantom-fájdalma sajog,

ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok!

De mindegy. Meg kell szokni, egyre több

lesz csak a Nélküled, a Nélkülük,

eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt,

néhányan még élősködünk álnokul itt

– mert a túl– avagy továbbélés számomra jó ideje

a vastagbőrű pofátlanság egy neme

(a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene)

– de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene:

hangok igyekeznek hangzani – nem Neked.

Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek.

Forognak egy őrült hangraforgón forognak

kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek.

Valószínűleg kora reggel

fogok meghalni:

(a „valószínűleg” azért túlzás,

én így szeretném… de az én

óhajom, sóvárgásom

nem valószínűsít semmit.

A dolgok történnek velünk,

az események, na ja, az események,

ők meg: megesnek.)

Térjünk vissza a gondolatmenethez.

Kora reggel fogok meghalni.

Mert akkor szeretnék.

Föltéve, hogy napsütéses

lesz ama „kora reggel”.

Amúgy nem ártana

minden szót

idézőjelbe (vagy időző jelbe?)

tenni. Mert azért az is

túlzás, hogy szeretnék.

Mondhatni: overstatement.

Mert délután sem olyan szörnyű,

ki lehet bírni.

3 o’clock p. m., for instance,

drága P. M.,

végleges délutánom.

A Mizantróp átnézése közben

Alceste? C’est moi. És Philinte? Dettó.

Gyűlölettől-szöges selyemdrót gettó.

Az udvar logikáját ismerem,

szabályait (cogito) ergo sérteni is merem.

(Támadt is ebből pár kisebb bajom,

na meg néhány /elmaradt/ párbajom.)

És végül – enfin – volt annyi eszem:

döntöttem: Eliante-ot elveszem.

Így nem kell rohangálni, strapálni magamat,

lehetek komótos, portable sivatag.

És a szegény Philinte? Nos, ő hoppon marad.

Kis éji zene

Először alszom, törpe, nélküled.

(Úgy értve: amióta.

Költői túlzás. Vedd olybá. Virágcsokor.)

Nincsen semmi:

minden nagyon korrekt

és nagyon környezet:

a mosdócsap sem csapong.

Csönd van.

Halogén éjszaka. Tükör és szappan.

A tükör: tükörsima.

Falbacsavarozott,

foncsorozott üveg.

Semminemű richelieu-i perverz

főpapi trükk.

Hogyan is lehetne?

Hol itt a fő-papi?

megszolgált eled/elem

(4 e + 2 rejtett genitivus;

enyém-tied, tied-enyém reláció

– ahogy vesszük).

Hol vegyülsz éppen élet-elemem?

Szabadgyököm?

Most kezd megfájdulni a könyököm,

amin Te jössz ki.

Bocsáss meg, de nékem az egyedüllét:

olyan, mintha zongorán hegedülnék.

Csak a motívum dereng:

szöszi, szöszike, szöszke/

közé, közibe, közte.

Álomelőtti Leitmotiv.

Alulajzott húr: lekonyul az ív.

Lehangolt íjam-lantom dobhatni el,

ideje volna már aludni el.

A nap kel.

Ha kell, ha nem kell.

Elégia és értekezés

Szeretnék zsugorodni mostanában.

Jobb, ha az ember aktívan csinálja,

ami amúgyis történik vele.

A halálvágy a kompromisszumkészség szinonímája.

Csökkenni önmagába véve se rossz:

az ember elfér

baby-kenguruban, sportszatyorban, urnában.

Kevesebb nehézséget okoz.

Bár gravitálni kénytelen. De ez

Newton úr számlájára megy.

Leginkább és végsősoron

önmagammá csökkennék.

(Magamba csődülök. Összemegyek.)

Se közösség, se párt, se testület, se kaszt.

Csak adni magam: ami vagyok, azt.

Sőt még inkább: adódni. Lenni a

dobókocka bármelyik oldala.

Nem fordulat, csak perdület.

Legyen! Puffanjon úgy, ahogy esik.

Mindenkori Gerade-so-Seinemet

úgy fogom fel, mint magamagam aleseteit.

Szeretnék végigmenni

a „minden testnek útján” (P. Gy. boulevard),

csak előtte még főznék

egy jó zaftos marhapörköltet,

meg egy-két porcot, mócsingot megenni,

és előtte a pörkölthözvalót

(lábszár, s ha netán: szívgyökér, ökörfarok) megvásárolandó

sétálni ebben a

(talán utolsó)

tavaszban veled, veled, veled.

El nem küldött levél

Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök,

reszelős hangod,

általában és engem különösen

korholó pillantásod az üvegpajzs mögül,

komótos megbízható rosszkedved; nejed

főápolónői méltóságtelje is,

amint derengő mosollyal

áthalad e túlzsúfolt rákkórház

bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér.

Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is

notórius hiányzó voltam, és

ahogy az évek telnek-múlnak, ez

(mármint a hiányzás) előbb-utóbb

visszavonhatatlan és abszolút

képességemmé leend. A jelennemlét.

Addig is: Drágáim,

ide s tova a szél lótása-futása,

céltalan, mint az ebeké

az irdatlan, gazos kertben,

változatok,

ecsetre-száradt esték,

reggelek ragyogása.

Magányunk szurokéje.

Napszakok, holdszakok.

Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!”

– gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet

a Ferenc József (Szabadság) -híd felé haladtunkban

szóvá tettem V. I. londoni

verseiben a tőkés társadalom

ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem!

Hatvanvalahányban; utóbb alaposan

(gyökeresen, tövestül – mondhatni)

leszámoltam ezzel a korszakommal.

Hát ez. Tanulság: nuku. Csak

üdvözlet és kézcsókom.

„Ha nem vagy itthon, üres a lakás”

Csak ismételni tudom önmagam,

habár elég belőlem ez az egy is,

terjedni sem tudok, mint pl. a pestis

(a fenti „pl.” pl. kimondhatatlan,

mert a szótagszám terebélyesednék,

messze túl-túl a megengedhetőn,

de már hagytam is abba, amidőn

megérkeztél, mert nincsen szonetthetnék-

em nekem, csak az időm

töltöm, mint karalábét vagy tököt,

amíg te másutt töltöd,

drága Nőm,

e hév nyarat, és én mint kilökött

kutya, csak lihegek és nyelvet öltök.

Utálok várni¹

Hiányzol. „Szőrösdeszka”, meg

„laposabb, mint egy tetű” –

ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket.

Nyomdafestéket

nem tűrő lénnyé lényegülsz,

amikor hiányzol.

Nem is beszélve

arról,

amiket gondolok rólad.

Miért nem jössz már?

Házasságterápia

Igyekszem kivonulni az életedből,

nesztelenné halkulni, lábujjhegyen

létezni, zokniban, a kulcsot puhán

fordítani a zárban, mint a betörő.

Igyekszem – ugyanakkor –

megtapadni is rajtad, mint a tapló,

élősködni rajtad, mint a fakín

(ismertebb nevén: fagyöngy).

Ideje volna felnőtté válnom.

Jobb későn, mint soha. Habár?

Lehet, hogy jobb soha, mint későn.

Esik. Reggelre megint csúszós lett az út:

kásajég vagy tükörjég.

Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.

Fogas kérdés

Itt ülök az ágyon,

kilátok az előszobára,

látom a fogason

a télikabátomat, a kalapomat,

a sálamat.

Miért nem

a télikabátom, a kalapom,

a sálam

ül itt az ágyon,

s lógok

én a fogason?

S néznének ők engem?

Veszekedés után

„Egy vers előállítása során az ember nemcsak a

versre figyel, hanem önmagára is.”

(Gottfried Benn)

„Később látni fogjuk…”

(Gottfried Benn)

Mindez olyan keveset számít,

ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok.

Majd elleszünk odáig

valahogy.

Vagy, aki vagy. Vagyok, aki vagyok:

Szellőszaggatta felhő ámít, áhít

a következő elsötétítésig:

vakít, ragyog.

Ha ezt vesszük, mint segédegyenest,

eljutunk a szerkeszthető halálig,

persze, ámde én Rilke nem vagyok.

Tém és továm rosszalkodásra sose rest,

így dühöd hoppon, én meg: maradok.

Elnézegetem a szőnyeg mintáit,

és azt gondolom, hogy

ölteni kéne. Testet? Alakot?

(Mást – magyarul – nem is igen lehet.)

De mondd meg, ebben a korban minek?

Pláne, ha oly keveset számít mindez.

Elég, ha megbékélten rámtekintesz.

Ha te is, én beérem ennyivel.

Epitáfium

Agyonnyargalt életre hirtelen jön

a halál. Belsejében érlelődne

még döntés, eredmény, siker.

Nem Fog. Elpusztul fonnyadtan és zölden.

„Ha másik élet…”, motyogja az éji

zajokra érzékenyített éberalvógép.

Nincs másik élet. Veszteni tudni kell.

(Szerencsére keveset, inflálódunk.)

Daráljuk, szinte szándék

nélkül a hátralévőt. Sírkövünk nem

süpped majd dús talajba. Mint bevágott

kocsmaajtó mögött, izzad, pállik, zümmög

ételszagban és füstben a világ.

Göröngy

„Végre egy nő, akinek a halálában

abszolút vétlen vagyok.”

Tulajdonképpen ez volt az első

gondolatom, de a fiamnak,

aki a hírt közölte, a telefonba

valami olyasmit mondtam, hogy

„Holtában sem tudom kevésbé

nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.”

Igen, nagyjából ezt,

vagy valami ekvivalenset.

Maréknyi fagyos,

szétpergő homokot

hullajtottam képzetes sírgödörbe,

a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át

fiam fülébe.

(Nem akarok jobbnak látszani,

mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem.

Igyekszem pontos lenni.

Bizonyos dolgokhoz viszont

egyszerűen (?) nincs érzékem.

Ezek a dolgok – sajnos vagy sem –

elég sokan vannak.

Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”.

Pedig az egész, amit csinálok,

nem valami jajde személyes.

Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb,

legmindközösebb,

mint az emésztés,

mint az endokrin funkciók.

Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns

tudomásul venni. Bár tudnám: miért?)

Nyúzott és visszataszítóan elesett volt,

amikor utoljára találkoztunk,

a járomcsontjára szikkadt bőrével:

ennyi maradt az egykor kedvesen telt

foszlós-kalács arcból.

Fogyatkozó haját

nézegettem, amig ő az üres

kávéscsészéjébe meredve beszélt

halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján.

Valamit tisztázni vagy kérni akart.

Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban,

mintegy önkéntelenül

kézfejemre tévesztette a tenyerét;

nem húztam el a kezem, néztem

a lakkozott körmű ujjait:

öt rúzsos csikket

egy emberbőr-színű

hamutartóban.

Credit card

Semmit nem szabad

elsietni;

a megsemmisülést sem.

Abból még soha nem

sült ki semmi jó.

Tehát: maradunk

életben.

Vagyis: nyitva tartjuk

a lehetőségek tarsolyát,

váltjuk a halál

egymilliófontos bankjegyét

az élet aprójára.

Illetve, hogy nem váltjuk,

csak bemutatjuk.

Ilyen szép, ropogós

halálbankóból senki sem tud

visszaadni. Viszont imponál.

Élhetünk hozomra.

Az Általános Halálbank

mindent fedez.

Így a szaldónk mindig

erkölcsi nulla.

Hamvasztás

Mindenről valami mocskos jut az eszembe.

A legszebbről, a legmeghittebről is.

(„Legmeg” – na látod! Nekem minden csak hangzik,

értelme-hullottáig ismételt szó.)

Szürke nevetés

ágaskodik bennem,

mint kadáver a kemencéből:

kiinteget

a kémlelőablakon át.

Nem megyünk ötről hatra

Tisztelhető embert hatalmon egyet láttam,

ő is, ő is csak halni tudott vele!

Előtte és utána?

Egy vigéc, egy bugris, egy történelemtanár (középiskolai).

A bugrisra picinyég térjünk vissza:

ravasz volt és primitív:

a kettő együtt: erő, hajlékonyság,

mint a megedzett acél vídiaéllel.

Tömeggyilkos volt. Jóvoltából élek.

(A történelemtanár is, a középiskolai.)

De milyen élet ez? Mint a próbareggeli,

nyelek, nyelek, nyelek

valami feneketlen bögréből,

valami nyúlós,

sörétekkel, folyami kavicsokkal,

felesborsóval zömített

cementkását, és azt mondják:

„Vállakat előre, ne lélegezzen,

tessék nyelni!”

De tényleg, visszatérve a bugrisra:

nem mondhatom azt, hogy „egy gyáva szar volt”,

azt pláne nem, hogy

„ült volna annyi évet börtönben, mint én”,

mert hogy én egy minutát sem,

tény, ami tény, igaz,

le és fel sem ültettem másokat,

függélyesebb mozgatásokról nem is beszélve.

Tehát a bugris? Mondjuk: senki volt?

De akkor kik voltunk mi?

Esetleg mondjuk: „Ő történt velünk?”

Hová kell tenni a kérdőjelet?

Elmúlt az életem. Öreg vagyok? Öreg.

A problémáim? A kíváncsiságom?

Tátong reám egy ásító üreg,

egy szemgödör.

(Ami a vitatott-életűt illeti:

hát nem is tudom… sakkozott és

fokhagymával szerette, én meg mindig szerettem

volna azt mondani, hogy végre

megdög – – – de talán méltóbb

magunkhoz azt mondani:

nincs közöttünk.)

A delphoi jós hamiscsődöt jelent

Hagyjuk. Nem érdekes az egész.

(A részletei sem.)

Amit írtam:

körülírásai a semminek.

Azt hittem: van itt valami,

amiért… Mi is? Amiért mit is?

Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam.

A semmi szó használatától

sokáig megtartóztattam magam:

„semmi ágán”, „nichtendes Nichts” után?

(Ahogy Martin H. ízes németséggel

tudta mondani a „semmiző semmit”.)

Erkölcsi-copyright megfontolások.

(Meg az epigonok.)

Próbáltam (azt hittem)

mondani (mondok) valamit.

Hogy miről? Hát, tudjátok, erről a…

Nem tudjátok. O. K. Honnan is? Hiszen

én is csak azt hittem. De már nem hiszem.

Azazhogy tudom. Nem volt. Nincs.

Nem lesz légyen. Most már tudom. Már késő.

Félre ne értsetek. Nincsen szó semmiről.

Az eljövőt – mert arra

vagytok-volnátok mind kíváncsiak:

nem sejthetem.

Nézek, nézek, nézek

hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba – – –

olykor olvasok is

(nem jelekből, ó nem, csak könyveket,

újakat ritkán; régebbieket).

És semmi. Mindig semmi.

Ismétlődő, értelmetlen jelek.

Krónikus üzemzavar? Kétségb’esett üzenet?

Ki tudja? Én mindenesetre így

leszek mindentől,

ha nem is szabadabb,

mentesebb.

Opciók

Úgyszólván nincs már semmi:

a fordítás, a számítógép labirintusában

történő eligazodási kísérlet

(ami végül eredményesnek bizonyul,

bár a magátólértetődés érzése

soha nem fog el; inkább:

bolyongás az „invalid path”-okon,

magyarán járhatatlan

vagy csak kitaposatlan? ösvényeken).

Marad a kérdés megválaszolása,

hogy mi is vagyok voltaképpen.

Opciók: „is-is”, „vagy-vagy”, „sem-sem”.

És marad Mari. Van még, ha nem is

mindenesetre. Bár csak részemről ewig,

objektíve vitathatatlanul weibliche.

Talányos lénye éltet.

Naptár

Ott botorkálnak ketten

a havas szédületben

egy ő meg egy másik ő,

vacognak, zsugorodnak

a szédült havazásban,

mindig valami más van,

a sok hó majd elolvad,

ebből csak árvíz lehet,

sodródó tetemeket

látnak, felpüffedt hasú

őzet, disznót, egeret – – –

ez a bosszú. Büntetés

valami egész másért.

Tavaszodik.

Lázlap

Higanycsöppök

a hőmérőből

az agy a világ

gurul

szét

szana

fejesincs nyakából

A lírai én meg amit zárójelbe tett

Az újságokból már csak az

időjárásjelentést.

(A sporthíreket régebben sem.)

Egy pohár vizet kér.

Mindennek már csak

utóíze van.

Az se legyen.

Tükörbe néz,

olyan szögből mégpedig,

ahonnan ő nem látszik.

Okafogytáni lét.

Nem vet véget neki

– hisz vége van.

(A tükörben egyébként

másfél törülköző, egy nikkelezett fémrúd,

s egy boyler széle látszik.

A szomszéd szobában

egy nő számítógépel,

akit szeret.

Este valószínűleg,

vagy inkább majdnem biztos:

még elmennek valahová,

beülnek egy (vagy több) valamire

ő meg ő,

vagyis ők.

Egy nő. Egy férfi.)

„Ötven felé”

Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam

állapotát, hatvanhárom (pluszminusz

két) évek gönnolok, valószínűsítek magamnak.

Az utolsó három ezekből

vagy nagyon gyötrelmes,

vagy nagyon önfeledt lesz.

Az áhított tökélyt elérni nem fogom.

A kritériumaim szerint

elismerhető igazságnak

közelébe sem férkőzhetek.

Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem

kecsegtettem magam; illetve igen

(hogy még ilyen vénen is hazudok!):

erre ment rá, pazaroltatott el

az említett ötven év;

de azt tényleg nem gondoltam,

hogy közvetlenül

elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”,

most már

tudom: közvetve sem.

Véltem volt ifjúkori szertelenségnek

hinni, hogy ami

rögtön nem az, ami,

soha nem is lesz azzá.

Most már tudom, hogy igazam volt.

De megváltozni mégse nem tudok.

Köpönyeg előtti esőre várok

az időt-látott pásztorok szerinti

évszázados aszálynak közepette.

(Bár néha-néha esik,

van úgy is, hogy nem süt,

hol északi, hol délszaki szél fú,

májusban havazik,

novemberben rügyezik:

és mégis, mégis ezek a túlzások folyton!

A költőket be kéne tiltani.)

Higgadjunk vissza.

Mármint a múltba. Ha már így

szóba hoztam az ötven évet,

akkor ez illendő, sőt némileg elváratik.

Nos, hát tessék:

egy igen híg, mócsingokat is

csak módjával úsztató

badella-gulyást látok magam előtt,

amiben néhány fagyos,

szétfőzhetetlen, édeskés-üveges

burgonyahasáb bukdos le-föl:

szülők, tanári karok,

lányok, később: nők (még később: gyerekek,

következményként, súlyként;

terhükre csak az anyjuknak voltak;

ennyit a pontosság kedvéért).

Igen. Ennyi volt.

Tudok főzni, szeretek még…

– de már nem(igen) tudok,

valaha verset írni is tudtam.

Mindenesetre: mondták. Látásom romlik,

autót, országot vezetni már nem mernék,

egy alkonyati lépcsőn is óvatosan

botorkálok már, félek

minden meredélytől (20 centitől fölfelé),

és nem bírom a csípős ételeket.

Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik.

(Pláne, hogyha félszáznak mondanám,

vagy 0,05 évezrednyinek.)

Holott: hullong, mint a pernye,

avarégetés után,

nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál.

Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon,

pedig valami telítettnek-szépnek

gondoltam ezt a kerekded számot,

jóllehet tudhatnám: mindig tévedek,

ha megtagadom magam.

Ez csak egy szám a számegyenesen,

folytonosság, monotónia, megbízhatóság,

pozitív egész szám.

A többi:

néma

ujjongás, jajgatás.

Sár

Mindig és minden valami helyett volt.

Sohasem fogom tudni, mi helyett.

Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,

nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.

Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz

rongylabdaként buffogtam, amikor

botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.

Terepem – állagom: sár; esőre várva por.

Egy vagyok már tereppel és szereppel,

az különböztet meg, hogy leírom:

nekem jöhet már „reggel – este – reggel

et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.

Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.

Da capo al segno. Ad libitum.

Sár