Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk

Úgy szeretnék végre, kicsit, félpillanatig hinni, remélni, szeretni, a falvédőről jönni le, a hat-huszassal érkezni (hova?) a Keletiből.   Nem megy. Nem árt, ha valaki a karácsony- fa díszítése közben átérezi az életlen láncfűrész- fogak nyiszálását, a rugóig vásó szénkefék finom, maradéktalan szétporlását, a túlmelegedett motor mélyülő hangját.   Vége van. Nedves fűrészpor keveredik az elégtelenül elégett ólmos üzemanyaggal. Nem lehet levegőt kapni. Tudom, persze, persze. Mégse bízom, és könnyezve se intlek. Szép jövőnk? Tudod mit? Legyél ily sivár! Nekem a jelen kell. Folytonos, épeszű tevés-vevés. (Bosszú? Majd, módjával, és csakis ízlés szerint.) Nota bene: jobbak az élőhalottak – ha muszáj, vonás, lehetőleg csak felelősségre. Üdvös rettegés önmagunktól nem ártana, de lazán! Szociál? Liberál? Sürgősen tisztázandó, de: lássuk majd meg! Élvezzük a menet közbeni kerékcserét. Fel kéne. A kávét? Odateszed? Kelni? Szabadulni? Már?   Nehogy örüljek! Túlelég, ami történt. Vége van.